Még egy kicsi az előbbiből...

Nyílt levél Horváth Andorhoz - Visky S. Béla
Erdélyi Riport, VI. évfolyam 13. szám – 2007. április 5.

Horváth Andor az Új Magyar Szó című országos napilap március 21-i számában a következőket írta:

Horváth Andor: Hang és értelem

„Az igazság pedig az, hogy nagy baj, sőt szörnyű szerencsétlenség, ha az egykori forradalmár diktátorrá válik. (…) Vajon Tőkés Lászlóra, az egykori forradalmárra alkalmazható-e a fenti tétel? Magyarul: Tőkés László olyan egykori forradalmár-e, aki – hogy milyen okok miatt, most ne firtassuk – időközben diktátorrá vált?”
A Tőkés Istvánnak címzett nyílt levél a kolozsvári napilapban jelent meg (Szabadság, 2007. III. 17.). Szerzője Visky S. Béla. Válasznak tekinthető egy vitában, amely a református egyház nyilatkozatával kezdődött, s amelyben a püspök úr édesapja is megszólalt.
Nem hiszem, hogy a kérdés eldönthető igennel vagy nemmel. Talán nem is így kell feltenni. A bejelentésre, hogy Tőkés László jelölteti magát az európai parlament képviselőjének, érdemben csak az RMDSZ tisztségviselői reagáltak (vagy e reagálások nyomán néhány kommentátor). Ami arra vall, hogy közéletünk fórumain fontos kérdésekben nincs vita.
Az egyházi állásfoglalás a kérdést a tekintélyelvű érvelés magasságába emelte. Ebben a körben a gondolat vagy rejtőzködően patetikus, vagy szentségtörően brutális.
Forradalmárból diktátor? Közéletünknek nem a püspök úr – vagy bármely más politikai szereplő – jelleme a problémája, hanem saját képessége a nyílt és érett véleménycserére.

Tisztelt Tanár Úr!

Mindig is érdeklődéssel olvastam írásait. A múltban éppúgy, mint a jelenben (Nyomunkban a hírözön. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1982; illetve A szent liget. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005. A következőkben az elsőt NYH-val, a másodikat SZL-lel jelölöm). A nyolcvanas évek legelején, huszonéves teológusként az ön írásaiban mérhetetlenül több szellemet, frissességet, igazságot és erkölcsi tartást fedeztem föl, mint sok korabeli békepap és béke-teológus írásában vagy prédikációjában. A kiadó neve nem tévesztett meg; a tartalom érdekelt, a tudás, a tájékozódásra alkalmas mondatok felfedezésének gyönyörűsége és izgalma. Annál több: létszükséglete. Akár a holokausztról írt, akár a chilei rémuralomról, politikai harcok áldozatairól vagy diktátorok bukásáról, tudtam: ez bizony rólunk szól. Mint ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy a rendszer és a mindenható cenzúra szorításában, itt és most ez a maximum, ami még napvilágot láthat. Lehet, hogy új ez most önnek: a Protestáns Teológia Intézetében volt valaki, akinek bibliai-hitbeli tájékozódásán túl, többek között az ön szavai hozták el a szellemi szabadság szippantható levegőjét. De némelykor még egyházi-teológiai kérdésekre is felhívta a figyelmemet: például Hans Küngre és esetére (Bizalom a határon c. tanulmánykötetemben vizsgálom a kereszténység és világvallások viszonyát az ő gondolkodásában; Kolozsváron pár hónapja személyesen is találkozhattunk vele). A különböző világszemléleti módok metszik tehát egymást; van ugyanis egy közös fókuszuk, mégpedig az ember. Pontosan negyedszázada történt mindez.
Ma ezt olvasom az ön tollából: „Az antik tragédiát a szabad ég alatt játszották, és ez létének nem mellékes eleme. A tér, amelyben történik, éppoly valóságos, mint maga a néző, akinek teste van, és aki érzékeli a helyszínt, a napot és a felhőket, a szél járását és a csillagokat.” (SZL, 284) Ennek a „szabad ég” kifejezésnek a rezgése most nem véletlenül hívja elő bennem a „szabad levegő” szókapcsolatot. Ez utóbbi Dietrich Bonhoeffer, az 1945. április 9-én kivégzett német ellenálló teológus egyik sürgető javaslatában így hangzik: „Az egyháznak fel kell ocsúdnia tespedtségéből. Vissza kell térnünk a világgal való szellemi eszmecsere szabad levegőjére (kiemelés – V. S. B.), és azt is meg kell kockáztatnunk, hogy támadható dolgokat mondunk, ha életfontosságú kérdéseket érinthetünk ezáltal.” A berlini Tegel-börtönből írja ezt 1944. augusztus 3-án.
Tisztelt Tanár Úr! Ezúton is szeretném megköszönni, hogy március 21-én az Új Magyar Szóban megemlíti a Szabadság március 17-i számában közölt írásomat (Nyílt levél Tőkés István részére). Csak egyetérteni tudok azzal a megállapításával, hogy „közéletünk fórumain fontos kérdésekben nincs vita”.
Csupán zárójelben mondom: a Babes–Bolyai Tudományegyetemen magyarul tanítók gárdája alig háromszáz fő. Mi magunk sem tudjuk megteremteni saját, görcsöktől mentes, szabad beszélgetésre alkalmas fórumainkat, pedig ebben senki sem akadályoz. Több mint egy évtizede tanítunk mindketten ebben az intézményben. Személyesen nem is ismerjük egymást. És ezt most igazán nem kettőnkről írom (nem kell feltétlenül mindenkinek mindenkit ismernie, még ebben a szűk körben sem), hanem a jelenségről. Pedig ahogyan csak könyveink bibliográfiáját elnézem, jó néhány darab talál közülük. Volna tehát kapcsolópont. Ezt csupán azért jegyeztem meg, hogy visszaigazoljam a Tanár Úr előző mondatának súlyos igazát.

A parókia fala üvegből van. Továbbá: alternatív önértelmezési lehetőségeim

Az utóbbi hetekben református egyházamban és azon kívül is, azért kapták fel némelyek a fejüket, mert bonhoefferi értelemben támadható dolgokat gondoltam. Sőt mondtam. Mi több: írtam. Mindennek a teteje: közöltem is, tehát a nyilvánosság elé vittem. De hogy életfontosságú kérdéseket érintettem ezáltal, afelől semmi kétségem. Végigcsináltam tehát mindazt, amitől a vicc is óv: ne gondolkozz! Ha gondolkozol, ne mondd el! Ha elmondod, ne írd le! Ha leírod, ne publikáld! Ha mégis, akkor meg semmin se csodálkozz!
Például ilyen életbevágóan fontos dolog a nyilvánosság ügye. Egyházam vezetésének alapdogmája ebben az kérdésben így hangzik: „Nem teregetni a szennyest odakinn!” Kár, hogy nincs benne a Bibliában ez a mondat. Bár tudom, hogy sokan utólag is beírnák. Tanácskozásokba, végzésekbe és szövegekbe történő utólagos, visszamenő érvényű belemagyarázások gyakorlatáról ugyanis reális belső tapasztalataink is vannak egyházunkban; bizony, nem csupán Orwell fantáziájának világa ez még ma sem.
Egy gyilkos világbirodalom omlott össze attól, hogy Gorbacsov annak idején meghirdette az átlátszóság programját. A keresztény egyháznak, mely kétezer éve prédikálja, hogy „isteni őszinteséggel és tisztasággal” nem pedig „testi bölcsességgel” járunk e világban (2Kor 1,12), valamint hogy „nincs oly rejtett dolog, mely napfényre ne jőne” (Luk 12,2), az áttetszőséget nem politikusoktól kellene megtanulnia.
Népünk bölcsessége is gyakran emlegeti: a parókia fala üvegből van. Tetszik vagy sem, de abból van. Az egyházi hivataloké nemkülönben. Ezzel a legkomolyabban számolni kell. Vagy nem ülök bele, vagy ha egyszer beleültem, akkor számolni kell vele. Ha nem bírom elviselni, akkor lépjek ki belőle. Kizárólag ilyen választási lehetőségek vannak. Az lehetetlen, hogy bemeszeljük vagy betapétázzuk az üvegfalakat. A tapétázás ösztöne szöges ellentétben áll Jézus szavával. Ki az, aki nem vállalja a nyilvánosság világosságát? „Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei.” (János Evangéliuma 3,20). Ám „ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz”. (1Mózes 4,6)
Százszor a fejemhez vágják egy-egy kritikusabb hangvételű szövegem után: nem kint teregetni! Csakhogy huszonkét évig tartó szófogadó hallgatás után én már átlátok a szitán, és ezzel a szemforgató álnoksággal engem már nem lehet sakkban tartani. Minden hatalom gyűlöli a nyilvánosságot. A szennyest nem kell kivinni! Nocsak, gondolom ilyenkor, az egyháznak is volna szennyese? Eddig mintha nem nagyon ejtettetek volna szót róla, még így, a legszűkebb körön belül sem, tisztelt vezetőim. A magyar miniszterelnök igazán nem egy magas erkölcsi mérce; akkor lehetett volna naggyá, ha annak idején nyíltan, az Országház lépcsőin mondja el, amit mond. Utána meg felmutatja a zsebében már előre elkészített lemondását. Kár, hogy nem ezt tette; sokat nyert volna vele a politikai közerkölcs és az egész magyar nemzet. Hosszú távon. Ha arra rendezkednénk be végre, hogy ne csatákat nyerjen az ország, hanem háborút. De a dolgoknak legalább a legbelső körben történő néven nevezése terén, egyházam vezetésének még mindig fel kell nőnie hozzá. Hogy kimondjuk. El…vétettük. Nem kicsit. Nagyon. Egyház-szociológiai felmérés Nagyváradon: a református értelmiség 5%-a jár templomba. Baptista részen ugyanez az arány 100%. De mi nem ezzel foglalkozunk; és nem a hasonlóan riasztó jelekkel. Vannak ennél sürgetőbb ügyeink, amibe pénzt, energiát, időt és figyelmet ölünk. Például egy bizonyos brüszszeli bársonyszék megkaparintása. Az össznép javára, természetesen. Önmagunkat mintegy áldozatul adva.
Olyan eset nem volt még az egyház történelmében, hogy az őszinte és nyilvános bűnbánata presztízsveszteséggel járt volna a világ előtt. Ez a hosszú szó nem is szerepelhet a szótárában, csak az érthetőség kedvéért mondom így. De nem. Erről szó sem lehet. Mert akkor mit mond a másik oldal? Mintha azok is nem mi volnánk. Ehelyett inkább gyártjuk a szennyest. Az ellen-politikai párttá degradált egyházamban tilos a nyilvános és őszinte bűnbánat. Nem mondhatjuk ki, hogy az egyházkormányzás szintjén elvétettük a dolgokat. Mert az blamás. Mert azt ellenünk fordíthatják. Közben tartjuk a bűnbánati heteket.
Legyen tehát világos: nem az a bűnös, aki a szennyest kiteríti, hanem az, aki produkálja. Mégpedig felelőtlenül és bőséggel. Másodszor pedig: szennyest csak oda lehet teregetni, ahol arra való hely van. Romániai református egyházam vezetése egyelőre nem hajlandó a bírálatok számára ilyen felületet biztosítani. Friss példa: március 22-én megjelent egy írásom az Erdélyi Riportban Adalékok egy kortárs magyar drámához címmel. Erdélyi Egyházkerületünknek van egy honlapja. Az internetböngészők tanúsága szerint azon az oldalon, ahol az egyházzal kapcsolatos megnyilatkozások általában megjelennek, mintha pár órára meg akart volna jelenni az én cikkem is. Fél terjedelemben olvasható is volt. Aztán az egészet kilőtték. Hogy írmagja se maradjon. Ennyit a belső nyilvánosság szabadságáról. „Ehhez képest az már csak nevetséges adalék, hogy van ma is ország Dél-Amerikában, ahol a Vörös és fekete vagy Anatole France Vörös lilioma tiltott olvasmány, nyilván azért, mert a vörös szó – más szavakhoz hasonlóan – nem kívánatos abban az országban. Az ’ige válsága’ mögött ilyenkor, lám, valóban feldereng az „idők válsága’”. Ezt írja a Tanár Úr a hetvenes évek végén, Romániában (NYH, 58). Az ige válsága mögött – az idők válsága. Milyen találó. Nekem egy dolog fáj, de az kegyetlenül, kedves Tanár Úr. Az, hogy hazai református egyházamban még mindig olyannyira aktuálisak az ön szavai.
Erdélyi Egyházkerületünk lapjának az utóbbi hat esztendőben megjelent mintegy százötven lapszámában, egyéb kiadványait nem is említve, körülbelül hatvanezer sor olvasható. A képanyagot leszámítottam; én is úgy hiszem, hogy van összefüggés a pontosság és a remény között. Ha valaki felmutat e hatvanezer sorból akár egyet is, mely a „másként gondolkodók” véleményét tükrözi, annak külön gratulálni fogok. De megsúgom: ne fáradjon e sorok bogarászásával. Nem érdemes.
Ali Meradról, az iszlám megreformálását sürgető történészről írja a Tanár Úr: „Ennek útja véleménye szerint a nézetek többszólamúsága, párbeszéde, az a fajta szemléleti pluralizmus, amely az örökség folytatása mellett választási lehetőséget is kínál.” (NYH, 172) Leszögezem: eddigi huszonkét esztendős egyházi szolgálatom alatt személyesen soha, semmiféle nézeteltérésem nem volt egyetlen lelkész vagy teológiai tanár társammal sem, vagy egyházi vezetőim közül bárkivel; nem ez motivál tehát bizonyos dolgok kimondásában. Történt pedig, hogy az utóbbi három hétben megjelentettem három cikket. Ez rögtön lehetőséget nyújtott némely magas rangú lelkipásztor kollégának, hogy azonmód segítségemre siessenek, és az említett választási lehetőséget nekem is felkínálják, mégpedig önértelmezésem dolgában. Ezek szerint, pontosan idézem: én magam nem lehetek más, mint a) fizetett aktivista; b) aljas gazember; c) talpraesett érdekérvényesítő; d) hülye. És még sorolhatnám, el egészen a szekus besúgóig. Választhatok tehát. Mégpedig szabadon. Ezek után állítsa még valaki, hogy nem működik a testvéri szolidaritás, meg hogy nincs szabadság egyházamban! Mondanom sem kell: akik a címkéket ajánlják, teszik ezt anélkül, hogy egyetlen mondatommal is érdemben vitáznának.
Jó hírt közlök, evangéliumot mondok: nos, képzeljék el azok, akiknek ez szörnyen nehezen megy: még mindig van a világon olyan, hogy lelkiismeret. Így, minden pátosz nélkül.
Meggyőződésem: ma egyházam egyetlen esélye a nyilvánosság. Vagy ha úgy tetszik: önmagunk kitétele a legteljesebb átvilágításnak. A társadalomnak joga van ehhez. Áttetszőség és átvilágítottság nélkül nem lehetünk soha a „világ világossága”.

Vallatások a református püspöki hivatalban, Nagyvárad, 2007. március 22.

Tisztelt Tanár Úr! Nem azt mondom, hogy „ma így néz ki egyházunk”. Csupán annak bizonyos – többnyire felső – szintjei és rétegei. Ez azonban éppen elég. Hát vajon túl sokat akarok-e azzal, ha szeretném, hogy egyházam minden egyes tagja a szabadságnak minimálisan azt a levegőjét és szelét, napját és csillagát érezhesse, amit annak idején a görög polgár is érzett, ha éppen beült egy színházi előadásra? És akkor még semmit sem szóltam az úgynevezett evangéliumi szabadságról, melyben az apostoli parancs szerint meg kell maradnunk (Galatákhoz 5,1). Hitem szerint ez sokkal több minden más, csupán humán erőforrásokból táplálkozó szabadságnál. De amikor még a görögök szabadságát is megtagadják egyházam bizonyos tagjaitól, jelesen a „másként gondolkodóktól”, akkor megszólalok. Ez a legkevesebb. Én szeretném leginkább, ha bizonyítható volna, hogy csak a levegőbe beszélek; inkább vállalnám azt, hogy megbolondultam, mint azt, hogy úgy nézzen ki egyházam, ahogyan ma kinéz. Éppen azért szólok, hogy megszűnjenek végre azok a dolgok, amiért szólok. Azért vagyok itt, hogy önmagamat fölöslegessé tegyem.
Újabb példa: Azon a napon, amikor az említett „kilőtt” cikkem megjelent, a nagyváradi püspökségen kihallgatások folytak. A berendelők természetesen szeretik az eufemizmusokat: „baráti beszélgetésekről” volt szó csupán. Tizennégyen (!) egy ellen. Sajnos csak tízet tudok név szerint felsorolni közülük. Merthogy a többiek a vallatottak számára is idegen arcok voltak. Fojtó cigarettafüst. Hogy is van ez ma az európai közhivatalokban? Erről, úgy tűnik, fogalma sincs annak a vezetőnek, aki pedig Brüsszelbe készül. Ennyi azért mégiscsak elvárható lenne, nem? Az első két kihallgatott nem dohányzó ember. Szembe-fény. Órákig tartó procedúra. Szabó István filmrendező bőven inspirálódhatna e helyt, ha újabb Mephisto-jeleneteket kívánna alkotni. A beidézettek: három ember, három lelkipásztor.
Az elsőnek az a bűne, hogy tagja a CE Krisztusért és egyházért nevű mozgalomnak, mely ugyanazt akarja, mint normális esetben az egyház egésze: a hitélet elevenen tartását, a személyes kegyesség gyakorlásától a társadalmilag hasznos szeretetmunka végzéséig. Igaz, a nagypolitika nem szerepel programjukban. Ez a lelkipásztor nem csupán tag, hanem horribile dictu, vezetőségi tag ebben a mozgalomban. A Királyhágómelléki Egyházkerületben ma érvényben lévő határozat szerint, egy ilyen főbenjáró bűnért azonnal fegyelmi eljárás indítható a delikvens ellen. De ezúttal a püspök úr kényúri kegyet gyakorol: eltekint ettől. Csak puhít. Mézesmadzaggal és fenyegetéssel. Régi trükk.
Az ügy természetesen az Országos Diszkriminációellenes Tanács hatáskörébe tartozik. Erre persze azt a személyt kell emlékeztetnem, aki ombudsmannak készül Brüsszelbe.
A második vallatott bűne ugyanaz, mint az enyém: ír. Néha olyasmit is, ami nem tetszik hivatali elöljáróinak. A hivatalban szép zöld dossziéban gyűjtik publikált írásait.
– Miért teszed?
– Kérem, püspök úr, adja írásba, hogy milyen témákról nem írhatok, és hogy milyen újságokban nem közölhetek.
– Írásban? Azt nem.
Az Erdélyi Riport aznapi száma közben kiterítve nyugszik az asztalon. 12 óra 17 percet mutat az időmérő. Rövidnek éppen nem mondható szövegem gondosan kijegyzetelve. Főtiszteletű mocskolódások záporoznak az ívekre. Hull és hull a püspöki átok. Mint a szűnni nem akaró májusi áldás. Kívánhat-e bárki íróember többet ennél a kitüntető figyelemnél a hatalom részéről? Nincs új a nap alatt.
Ők ketten együtt voltak bent. A harmadik kolléga váltja őket. „Egy kérdés – mondja a püspök –, melyet akár a legelején elintézhetünk: voltál-e március 15-én Kolozsváron a Visky Béla által összehívott megbeszélésen?” Az ő nem bocsánatos vétke: gyülekezetével együtt nagy áldozattal vendégházat épített, közössége javára, mely jogilag is e közösség tulajdonában van. Vagy csak volt? A vezérkar ugyanis szemet vetett az épületre: milyen jó lenne ez a porta neki is. Megy a huzavona. Meg a pszichikai gyomrozás. Persze csupa megható, szent ürügy alkalmazásával. A „partikuláris érdekű helyi létesítmény nyerjen közérdekű missziós rendeltetést (pl. idős lelkipásztorok otthona stb.)”. Mindjárt elsírom magam a nagyapám nevében. Egyben Kállay László lelkipásztor ellen induljon fegyelmi eljárás, „az ügyben tanúsított hatásköri visszaélés miatt” (Közlöny 10. szám/2002).
Akár mellékelhetem is az érintettek jegyzőkönyvszerű, precíz beszámolóját minderről.
Elképzelem, ahogyan Tőkés püspök úr e sorok olvasása közben „mélységesen megdöbben”. Mert egyáltalán nincs hozzászokva ahhoz, hogy viselt dolgaival ilyenformán találkozzon. Elfelejtett ugyanis valamit: a vallatás liturgiájának záró mozzanatát. Tudjuk, mi az, az elmúlt ötven év tapasztalatából nagyon is jól tudjuk. A fenyegetés, hogy ez „közöttünk marad”. De rossz kifejezés ez, hogy elfelejtette. Dehogyis. Egyszerűen hozzászokott ahhoz, hogy a delikvensnek eszébe sem jut kiszivárogtatni bármit is abból, ami a szent falak között zajlik. Megtörténhet, hogy ezentúl eszükbe fog jutni. Sokaknak. És lehet, hogy a püspök úr arcán egyre inkább a tribünön szónokló vezér zavarodottsága fog kiütni, aki hirtelen nem érti, hogy most miért kezd el mozgolódni és morgolódni a nyáj; az istenadta nép, mely eddig csupa taps volt. Taps és visszafojtott némaság.
Most csak ennyit a püspök úr ön által említett „lelki alkatáról”, kedves Tanár Úr, valamint a „nyílt és érett véleménycserére” való képességéről. Hogy a kettő összefügg-e, arról inkább egy lelki alkatokkal foglalkozó szakembert kérdezzünk meg. Egyúttal pedig azt is megtudakolhatnánk tőle, hogy mi a véleménye arról, ha valaki széles nyilvánosság előtt kijelenti: „Én vagyok a magyarság kvintesszenciája.” Ez 1994-ben történt. Így állunk tehát tájainkon a jézusi életeszmény legfőbb megtestesülésével. Hogy magatartása köszönő viszonyban sincs a tanítványainak lábait mosó Mesterrel, az szent.

Egy állampolgári jog

Úgy vélem: a gyülekezeteknek és a lelkipásztoroknak joguk van tudni, hogy mi történik az általuk fönntartott hivatalokban. De nem csak nekik. Minthogy átléptük a Rubicont. A püspök úr ugyanis ma Romániában nem csupán egyházi vezető, hanem politikai választás tárgya is másfél millió magyar előtt. Nekik pedig joguk, sőt kötelességük is tudni, hogy kire szavaznak. De még az anyaország polgárainak is joga ez, hisz ők is döntenek, hogy morálisan kit támogatnak. Vagy financiálisan. Vagy is-is. Írásaimmal tehát nem csupán egyházi vagy erkölcsi, hanem állampolgári feladatot is teljesítek. Mert egyházam vezetése valóban „rejtőzködő”. Meg „patetikus” is. „Rejtőzködően patetikus.”
Mondjuk ki végre: ha az egyház még a társadalmi nyilvánosság tekintetét sem képes elviselni zavarodottság nélkül, hogyan viseli el akkor pillanatról pillanatra annak a Háromszor Szentnek a tekintetét, kinek „szeme, mint a tűz lángja ” (Jel 1,14)? Ja, kérem, az messze van. Ha egyáltalán van. Ezzel, és csakis ezzel a logikával viselhető el az Ő tekintete.

Kinek van köze az Újszövetséghez? És kicsoda „szentségtörően brutális”?

Vasárnap, Kolozsvár, református prédikáció. Az igehirdető Erdélyben ugyancsak a legmagasabb egyházi rangot viseli. Idézek. „A magyar választási kampányban voltak, akik azt írták: »Jöjjön el az én országom.«” A jelszó szerintem is ízléstelen (évezredes konnotációk, érzékenységek stb.). De a szentbeszéd folytatódik: „Olyanok mondják ezt, akiknek semmi közük az Újszövetséghez.”
Vajon kikre vonatkozhat ez ma, a református püspöki logika szerint? A józan, egyházat szerető pásztori ész rögtön azokra a valamikor megkeresztelt, de útközben elveszett százezrekre, sőt milliókra kellene hogy gondoljon, akiknek de facto semmi közük az Egyházhoz vagy az Újszövetséghez, még akkor sem, ha de iure volna is. De nem. A mi logikánk már nem ez. Már nem a lelkiség dönti el, hogy kinek milyen mértékben van köze az Újszövetséghez és annak szelleméhez. Hogy ki is Ábrahám fia. Nem, mi test szerint ítélünk, noha prédikáljuk: „az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak.” (Rómabeliekhez 9,8). Közben pedig test szerint döntünk. Magyarul: faji alapon. Már megint. Mégpedig vezetésünk legfelsőbb szintjén: Árpád vére contra Mózes népe. Pontosan erre van ma szükségünk Erdélyben, ez a legfőbb probléma, nem igaz? És vajon Simone Weilnak tényleg semmi köze nem volt az Újszövetséghez? Vagy annak a Kornis Mihály írónak, aki ezt mondja: „példaképem Jézus, és zsidónak tartom magam”, valóban semmi köze nem volna az Újszövetséghez?
Önt idézem ismét, befejezésül, Künggel kapcsolatban: „Az egyházat vállalom, de az inkvizíciót nem – ez a svájci teológus válasza az ellene hozott határozatra.” (NYH, 174)
Azt azonban még megkérdem, hogy ki a „szentségtörően brutális”? Ha én volnék, egyezzünk meg inkább ebben a kifejezésben: „bálványtörően”. Ez így pontosabb. Ezt vállalom. Mert a kettő nem ugyanaz. Sőt, ég és föld, menny és pokol távolságnyira esnek egymástól. És az is megtörténhet, hogy egy írás adott esetben „brutális”. De én ezt a kifejezést is például a fenti vallatás tényére és szcenáriójára alkalmaznám inkább.
Szentségtörően brutális pedig az, aki összetöri a másik ember méltóságát. Ha egyházam vezérkara már nem képes hallgatni arra az Immánuelre, aki Jézusnak neveztetik, Immanuel Kantra figyelne oda legalább. Szerinte ugyanis az emberi méltóság éppen az a valami, ami nem vásárolható meg aranyon és ezüstön. Az ember pedig soha senki számára nem lehet eszköz; mindig és minden esetben célnak kell lennie. Szentségtörően brutális tehát az a személy, csoport és rendszer, aki és amely széttapossa a másik ember arcát: az egyetlen immanens sákramentumot. Bibliai és lévinas-i értelemben egyaránt. Amolyan erdélyi-királyhágómelléki református módra, például. „László, remélem, nem bántottunk meg, nem volt célunk!” Ezt gyomrozó László mondta a gyomrozott Lászlónak, Szent László városában.
Kedves Tanár Úr, biztos vagyok benne, hogy megértéssel fogadja érveim szomorú sorát. És azt sem kétlem, hogy előbb vagy utóbb, ország-világ előtt nyilvánvalóvá válik: nyomós okom volt rá – és ennek töredékét sem soroltam fel eddigi cikkeimben –, hogy azt a bizonyos kérdést pontosan úgy fogalmazzam, ahogyan idézett cikkemben tettem.
De reménykedjünk. Húsvét közeleg.
Tisztelettel és nagyrabecsüléssel, maradok továbbra is hűséges olvasója.

Kolozsvár, 2007. március 30-án

Egy kis politika

Ma a Székelyföldi Bibliaiskola felvételijén veszek részt a Hargitán.
Úgy gondoltam, hogy egy kis olvasnivalót teszek közzé, amit máshol is meglehet találni az Interneten. Remélem tanulságos lesz.

Templomaink nyugalmáért
Krónika – 2007. március 2

Az elmúlt vasárnap (február 18.) a Romániai Református Egyház némely gyülekezetében az RMDSZ kampányolt, másokban a „Tőkés-párt.” (A kivételnek ezúton is tisztelet). Sőt értesüléseim szerint egyik kolozsvári templomunkban istentisztelet végeztével a lelkész – az európai parlamenti választások ügyében tanúsított buzgalma hevében – azt is kijelentette, hogy „a másik fél most elmehet, nekünk még dolgunk van.”
Egyszerre tragikus és groteszk ez a kolozsvári és erdélyi református panoráma. És nagyon félek, hogy ez még csak a kezdet. Félek, ha nem vigyázunk, bekövetkezhet a legrosszabb: hogy a templomba igyekvő híveink majd sandán és gyanakodva fürkészik egymást, hogy kiderítsék, kinek áll inkább jobbra, és kinek inkább balra a sapkája. Meg a szíve csücske. Félek, hogy némely templomunkon ezentúl a csillag (kakas) helyén tulipán, más istenházán meg kokárda fog virítani, a hasadt gyülekezetek pedig – fél ilyet, fél olyat alkalmazva – majd a „tul-ko” jelét szerelik a gomb fölé, magasra emelve ekként az erdélyi vallásbéke multikulturális szimbólumát. Nem hiszem, hogy a templomban nyugalmat kereső emberek – éppen böjt idején – ilyen cirkuszokra vágynának.
Az egyház önmagát számolja fel, ha a legcsekélyebb mértékben is helyet ad az Orwell Állatfarmjából jól ismert „négy láb jó, két láb rossz” direktíva hírhedt, bornírt filozófiájának. Sokkal bölcsebb, ha ehelyett az evangéliumi szemléletből fakadó elveket hangsúlyoz, értékeket hirdet, híveit pedig kész olyan felnőtt embereknek tekinteni, akik képesek lesznek eldönteni, hogy adott esetben ezen értékek képviselete dolgában melyik jelölttől remélhetik a legtöbbet.
Az egyház politizálásának hitelességhatára
Adott történelmi helyzetben a próféta nem más, mint maga a királlyal – a mindenkori kisebb-nagyobb politikai hatalmasokkal – szembeni kritikai funkció megtestesülése. A próféta valóban a legjobb értelemben vett demokrata, mégpedig azáltal, hogy nem fél. A próféta szabad: mivel többé már nem önmagáé, hanem testestül-lelkestül, akár él, akár hal, Ura szolgája, felmentetett annak pszichikai kényszere alól, hogy önmaga megtartója legyen; beszélhet tehát. Lecsaphatják ugyan a fejét, de a földi igazságszolgáltatásnak ez a megcsúfolása, nemcsak hogy nem távolítja el őt Istenétől, hanem éppen ellenkezőleg, megpecsételi az iránta való hűségét; az igazság rendje égbekiáltó sérelmet szenved ugyan, de az üdvösség rendje töretlen marad. A mindenkori Isten-szolgának ilyenszerű politizálására bőven találunk példát a bibliai időkben és az egyháztörténelemben Jeremiástól kezdve Keresztelő Jánoson keresztül Bonhoefferig és Salkaházi Sáráig, és mind e mai nap elhívottaiig. Az efféle prófétai szolgálatnak azonban – a különböző konkrét helyzetek bizonytalanságán és összetettségén túl – mindig van egy kristálytisztán fénylő, pengeéles határa, vagy ha úgy tetszik, igazoló jegye, mégpedig a próféta személyes érdekmentessége. Nátán próféta Isten ítéletét hirdeti Dávid királynak. Azonban rögtön elveszítené minden hitelét, ha a bírálata nyomán esetlegesen eltávolított király megüresedett trónusára – önkéntesen vagy mások nógatásának engedve, az össznép érdekében, természetesen – ő maga ülne be. Nem hiszek abban a Keresztelő Jánosban, aki miközben arról prédikál Heródesnek, hogy nem szabad neki testvére feleségével élnie, ő maga kívánja meg az asszonyt.
Egyházunknak esélye sincs a társadalom irányába bármiféle hiteles prófétai szolgálatot gyakorolni addig, amíg nem képes mindenki számára egyértelművé tenni, hogy sem személyei, sem pedig intézményei révén semmiféle érdeke nem fűződik e prófétasághoz, legyen az tekintélybeli, anyagi, politikai vagy csak politikai színezetű akár.
A „másik oldal” bűne
De miért nem beszélek inkább a „másik oldal” bűneiről, kérdezhetné bárki. Azért, mert én elsősorban az egyház megnyilvánulásainak a tisztaságáért viselek felelősséget, ennek egyetlen botlása jobban fáj, mint a másik oldalon tíz rossz lépés. Mert az egyház abból él, és éppen azáltal szolgál a világnak, ha mindenkor a legmagasabb mérce alá áll, amely nemcsak erkölcsi, de isteni mérce is egyben. Pál apostol nagyon is egyetemes gondolkodású ember volt, egyáltalán nem csupán a lélek érdekelte a test ellenében. Együtt nyögött az egész teremtés fájdalmával, kiváltképpen pedig saját népe gyötrelmeivel, olyannyira, hogy akár az üdvösségét is odaadta volna nemzete megtartatásáért. Mégis azt mondja: „Mit tartozik rám, hogy a kívül levők felett ítélkezzem? A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni. Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!” (1Kor 5,12) Ez persze nem jelenti azt, hogy szabad kezet kapnak a világi hatalmaskodók a garázdálkodásra, mindössze azt jelenti, hogy az egyház vizsgáló tekintetének első körben mindig önmagára kell esnie, és csak azután a világra: a sorrend felcserélhetetlen.
Összeelegyítetlenül és elválaszthatatlanul
A mindenkori hatalom érdeke a test és lélek, a mennyei és földi dolgok, az egyház és politika teljes elkülönítése, a „ne szóljon bele az egyház” jelszó alapján. A német etikus, Leonhard Ragaz, miután a (református számozásban) harmadik parancsolat magyarázata rendjén kijelenti, hogy Isten nevét nem manipulálhatjuk saját egyéni érdekeink szerint, méltán egészíti ki gondolatát: „…az is visszaélés az Isten nevével, amikor valaki Istent csak az ő privát dolgai terén ismeri el, de nem kérdezi, hogy vajon az ő akarata megvalósul-e a Földön a politikai, a szociális és minden más életterületen.” A politikum mindig a személyes szférába igyekszik visszaszorítani a hitbeli megnyilvánulásokat.
A nem evangéliumi módon politizáló egyház kísértése viszont a kettő összeelegyítése: ha a földi rend helyes működése nyomán remélhető életminőség-javulást (amiért dolgozni és imádkozni minden hívő kötelessége) összekeveri magával az üdvösséggel. Ily módon politikai célokhoz egészségtelenül felfokozott, messianisztikus reményeket kapcsol. Akikben viszont ilyen reményeket kelt, azoknak szükségképpen csalódniuk kell, még akkor is, ha megvalósulnak az álmok. Ha viszont nem, oda minden reménység, nincs semmi már, ami az adott helyzet romjai fölé emelhetné a kisemmizettek tekintetét. Ha az egyház – legalábbis metakommunikációja szintjén – ilyen reményekhez nyújtott volna táptalajt akár a rossz emlékű december 5-i, anyaországi népszavazás kapcsán (melynek eredménye nekem éppoly fájdalmas, mint bármely más erdélyi magyarnak), akár tenné ezt most, amikor az Európai Parlamentben való képviseletünk a tét, úgy megfontolatlanul cselekedett, illetve cselekszik. Amekkora szarvashiba volna ugyanis politikai szempontból leértékelni a jelenlegi választások fontosságát, ugyanolyan megbocsáthatatlan lenne viszont egyházi részről annak túlértékelése. Az egyház tanításának mindig is szerves része kell hogy maradjon a földi dolgaink bizonyos viszonylagosságára való emlékeztetés. „Aki él e világgal, mintha nem élne vele” (1Kor 7,31), javasolja az apostol. És ez nem azt jelenti, hogy csak fél szívvel éljen vele, csak fél lélekkel örüljön neki, csak fél felelősséget vállaljon érte, hanem épp ellenkezőleg: ne legyen a rabja, miközben nyakig benne van, akkor is maradjon tárgyához képest józan távolságban, hogy annak örvénye fel ne szippantsa őt, és hogy éppen így tehesse dolgát teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes felelősségvállalással és erőbedobással.
A politikus dolga a jogbiztonság garantálása, ahogyan az orvosé az egészség felügyelete. A papé viszont a Krisztusban megjelent üdvösséges egészen másnak a megjelenítése és továbbadása a létezés sokszor rögös feltételei közepette.
Az ember testi, illetve lelki vonatkozásának az összeelegyítése éppoly veszélyes, mint e kettő elválasztása. Jelen esetben az RMDSZ érdeke az elválasztás, az egyházi hátterű tömörülésé pedig az összekeverés. Mindkettő súlyos következményekkel járhat, de az egyház számára az alattomosabb kísértés mindig is a hit és politikum összeelegyítése volt, és ma is az.
Személyes ügy-e, vagy pedig közügy a hit, kérdezték jó másfél évtizede az anyaországi csatározásokban. A legszemélyesebb közügy, hangzott a válasz, és ennél pontosabban aligha fogalmazhatnánk.
Templomaink nyugalmáért – az anyaország intő példája
Ha az anyaország egyházai elfogadni látszanak azt a tényt, hogy a megosztott országban ők eleve csak az egyik fél, az alig ötven százalék egyháza lehetnek (azon belül pedig egy töredéké), akkor nekünk ugyanebbe a csapdába nem szabad belemenetelnünk.
Bízom lelkipásztortársaim megfontoltságában és presbitériumaink bölcsességében, hogy idejében felismerik a veszélyt, és nem kívánják sem más helyiségeiket, sem pedig templomukat a tragikus módon egymásnak feszülő magyar „érdekképviselők” és szavazatgyűjtők felvonulási területévé alacsonyítani. Mert egy dolgot tisztán kell látnunk végre: a szavak és határozat-szövegek csűrésén-csavarásán, interpretálásán és újrainterpretálásán túl (már tizennyolc éve: „nem párt, csak érdekképviselet” egyfelől, másfelől meg „nem politizálhat, de tulajdonképpen mégis politizálhat, csak nem ott, hanem itt”) tájainkon az elkövetkező években, hacsak meg nem jön az eszünk, két magyar politikai erő fogja vívni egymással élethalál harcát. „Már nem közös lista kell ugyanis, hanem az erdélyi magyar politika szilárd baloldali pólusával szemben kell megteremteni a jobboldalt. És ez nem mehet politikai és választási harc nélkül, anélkül a harc nélkül, amelynek most láthatjuk első, nyílt terepű ütközetét. E pólus létrehozásához immár adott a szavazótábor, csupán egy mozgósító centrum kell, amely tömöríti az RMDSZ-szel szembeállítható erőforrásokat. Meglehet, Tőkés elbukik ebben az ütközetben – de e munkát most csak ő végezheti el. Nem lesz szép. De szükséges, elkerülhetetlenül megvívandó csata ez.” Így látja ezt a politikai elemző, Bakk Miklós (Krónika, 2007. február 19. Elkerülhetetlen csata).
Ki akarja ezek után még kivel elhitetni, hogy itt nem a legkíméletlenebb pártpolitikai hadmozdulatokról van szó, masszív egyházi részvétellel? Ujj mögötti bújócskát az óvodában szokás játszani, uraim! Fájdalom, de ebben az ügyben rég leléptünk a hitelességnek arról a talajáról, amelyen állva az egyház – a harci mozdulatok görcseitől mentes, egyedül Istenére néző, gyötrődő, mégis békességes, bánkódó, mégis mindig örvendező, szabad lelkű egyház – egyáltalán prófétai szót közvetíthet a világ felé. Lehet, hogy politikai szempontból elkerülhetetlen ez a csata, ám az evangélium ügye szempontjából nem szerencsés dolog, ha egy alakuló – bármilyen irányzatú! – politikai tömörülés „mozgósító centruma” éppen egy hivatalát viselő püspök. Sőt lehet, hogy – jelen kontextusban – egyenesen történelmi bűn. Az egyházi közgyűlések persze ezerszer is szavazhatnak egyhangúlag, mindazáltal nem emlékszem, hogy a sajátosan mennyei megbízás valaha is így szólott volna: „eredj el, mert én téged politikai erők mozgósító centrumává kívánlak tenni.” Amikor Jézust királlyá akarta tenni csodaváró népe, és eldöntötték, hogy „elragadják” őt, akkor ő „ismét elvonult egymaga a hegyre” (Jn 6,15). Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetése által generált hamis – mert messianisztikus – társadalompolitikai elvárások hullámainak nyomása alatt beszakadt az Erdélyi Református Egyházkerület gátja. Talán még nem reménytelen, hogy a tizenkettedik órában a bűnbánat és imádság, a bátor megszólalások és a nyílt párbeszéd homokzsákjaival mentsük a vetést.
Ha egyházunk nem akar az anyaország politikai és társadalmi, egyházi és kulturális, sőt családi (!) hasadtságának importőre lenni, akkor – személyes véleményem szerint – leghelyesebben az a gyülekezet jár el, amelyik a maga területén nem ad helyet sem az RMDSZ, sem pedig a másik fél akciói számára, testületei pedig (presbitérium, nőszövetség, ifjúsági csoportok) nem vesznek részt ezekben. Mert itt már nem egyszeri alkalomról van szó; az egyszeri alkalom markáns nyitánya (folytatása) csupán egy hosszú, sárdobálásoktól egyáltalán nem mentes folyamatnak, mely, enyhén szólva, „nem lesz szép”, és amelyben való részvétel egyáltalán nem válik sem az egyház, sem pedig az egyház Urának dicsőségére.
Az én házam – és nemcsak építészeti, hanem lelki-gyülekezeti értelemben is – imádság háza, mondja a temploma tisztaságáért felinduló Jézus. Imádkozzunk, szóljunk, szeressünk és dolgozzunk azért, hogy istentiszteleti helyeink megmaradhassanak annak, amivé rendeltettek: az imádság házának, mégpedig mindenki számára.

Visky S. Béla
(a szerző református teológiai tanár a Babes-Bolyai Tudományegyetemen)


Adalékok egy kortárs magyar drámához - Visky S. Béla
Erdélyi Riport, VI. évfolyam 11. szám – 2007. március 22.

„Tisztelt szerkesztő úr! Mellékelek egy szöveget. Tudom, hogy ez egy bomba. Vállalom. Egyházam javáért. Semmi közöm az RMDSZ-hez. De ahhoz, hogy a Krisztusról szóló jó hír hiteles-e ma a Romániai Magyar Református Egyház ajkán, ahhoz nagyon is sok közöm van. Meg ahhoz is, hogy ezt az egyházat a legfelsőbb vezetés szintjén vajon a lehető legnagyobb szellemi-lelki tekintélynek örvendő, morális értelemben pedig a leghitelesebb emberek képviselik-e a gyülekezetek és a világ előtt. Mérhetetlenül sokat veszít mindenki, ha ez nem így van.” (V. S. B.)

Szerzőnk református lelkipásztor, a teológia doktora, a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára. Legutóbbi könyve Játék és alap, Teodicea-kísérletek a kortárs teológiában címmel jelent meg 2006-ban, a Koinónia Kiadó gondozásában. Alábbi, véglegesített szövegeit exkluzív közlésre az Erdélyi Riport rendelkezésére bocsátotta.

Ad 1. Nyílt levél Tőkés István részére

Tisztelt Professzor Úr!

Sajnálatos módon bárki, aki ma Erdélyben egy embertársával magyarul szóba áll, egy szerencsétlen társadalmi, politikai és egyházi földindulás morajában kényszerül ezt megtenni. Nemcsak hogy a levegőt tölti be eléggé félelmetesen ez a moraj, de alattomos módon mindenhová beszivárog, közéletünk minden területére: munka- és szórakozóhelyre, gyárba és egyetemre, de – fájdalom – templomainkban is igencsak elnyomja ez a zavarodott zúgás az ott remélt halk és szelíd hangot (lásd például az istentisztelet alatt történő aláírásgyűjtések botrányos, konkrét esetét).
Szeretnék ettől a háttérzajtól teljességgel elvonatkoztatni, de ez most lehetetlen. Pedig volt ez tájainkon másképp is; emlékszünk mi olyan időkre is, amikor a hasonló természetű magyarországi hisztérián csak bölcsen mosolyogtunk, és értetlenül kérdezgettük egymást: megbolondultak ezek? Az efféle kérdések pedig mindig a normalitás jelei, mert ilyen csodálkozva csak a megszeppent gyermek kérdez, tágra nyílt szemmel, aki semmiképp sem érti, hogy apu meg anyu, akik neki mindketten egyformán drágák, most éppen miért veszekednek.
Kedves István bácsi! Nemzedéktársaimmal együtt a nyolcvanas évek első felében kitüntetésnek éreztük, hogy a professzor úr tanítványai lehetünk a Protestáns Teológián. Mert mi újszövetségórán nem csupán a görög igeragozás rejtelmeibe, az Ige „hasogatásának” módszertanába nyertünk betekintést, hanem ezen keresztül valami sokkal fontosabba: Isten titkába. Ez pedig annyi mindent magába foglal! Többek között a felemelt fővel való szólás erkölcsét. A professzor úr ezt testesítette meg a lefojtott intézetben, ahol a szekus, Öcsi ezredes elvtárs úgy sétafikált, mintha ő maga lett volna a püspök (polgári nevén – akár hiszik, akár nem – Ungvárynak hívták!); csak éppen a szószékre nem ment fel, vasárnaponként legalábbis, azonkívül biztos, hogy ott is ügyködött, ha netán a bibliatartó állvány alá poloskát helyezett. Az ifjúság, mely csak a fürdőszobában megeresztett csapok zúgása mellett mert lázongani, tudta, hogy itt nem babra megy a játék. Amikor pedig lelkészként, még mindig a terror nyomása alatt, a moldvai szórványmagyarságot próbáltam összegyűjteni és gondozni, a professzor úr – ezernyi elfoglaltsága mellett – arra is talált időt, hogy egy-két levéllel biztasson nem éppen rózsás helyzetünkben.
Ilyen előzmények után történt, hogy abban a 2006. december 19-i keltezésű levélben, melyben Professzor Úr megköszöni nekem a kilencvenedik születésnapja alkalmából ajándékként kapott szerény figyelmességemet (a szenvedés problémájáról szóló könyvemet, valamint egy Nietzsche-tanulmányt az ünnepi emlékkötetbe), számomra nagy kitüntetésként, a mester azt írja tanítványának: „rokonságunkat mintegy ajándéknak tekintem”. Mármint a szellemit, de lehet, hogy még vérségire is gondolhatunk, mivel édesanyám marosvásárhelyi Tőkés lány volt, bár az esetleges közös családi gyökérre nincs bizonyíték.
Hát akkor mennyivel inkább tekinthetem én ajándékként a professzor úrnak ezt a saját kezűleg nekem írott, hosszú levelét, no meg persze az említett rokonságot, kedves István bácsi! Azt, hogy együtt döbbenünk meg porszem voltunkon, amiről az idézett levél kiemelten is szól. Ajándéknak tekinthetem azt, hogy valami hasonlót érez a kilencvenen túli aggastyán és a pont fele annyi idős tanítvány akkor, amikor belerévednek a csillagóceánba, miközben ugyanaz a Pascal-féle borzongás tölti el mindkettejüket: a végtelen terek örök hallgatása. A hallgatás, melyet a Szó alkotott. A hallgatás, melyben hangok milliárdjai kavarognak. Ajándéknak tartom továbbá a mély, közös meggyőződésünket is, miszerint a véges nem foghatja be a végtelent, finitum non est capax infiniti, melyre szintén utal az említett levél.
Hát effélékről kellene nekünk társalognunk, kedves István bácsi, drága atyai barátom! Ez lenne méltó hozzánk! Hozzánk, mégpedig nem úgy, mint arisztokratikusan elkülönülő, művelt papi főkhöz, hanem hozzánk mint emberekhez. Mert mindenkihez ez lenne méltó. Hogy a maga helyén és a maga eszközeivel mindenki válaszoljon arra a kérdésre, hogy mi végre van abban a bizonyos porszem-óceánban egy olyan por-atom, amely nem amely, hanem: aki. Én. Élő-érző-gondolkodó lény! Egyedüli példány, megismételhetetlen személy, amilyen még sohasem volt, és sohasem lesz a nagy időn keresztül. Mert mindenkinek válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy mi dolgunk a világon. És hogy milyen feltételei vannak annak, hogy valahol otthon legyünk benne. Minthogy arra a kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mit jelent a barátság. Adott esetben mester és tanítvány között. És milyen tényezőktől függ egy ilyen barátság teherbíró képessége? Vajon mi a szakítópróbája?
Csakhogy a dolgok bonyolultak. Az idegek pedig rojtosak. A dolgok pedig többek között azért bonyolultak, mert az ember számára a követendő erkölcsi mérce – ahogyan azt István bácsi is számtalanszor hangsúlyozta – nem más, mint az, amit az Ige úgy fogalmaz, hogy „igazságot szeretetben” (Efézusbeliekhez 4,15). Mindkettő fontos tehát. Egyszerűen szólva: az igazságosság a dolog tartalma, a szeretet pedig annak formája. Engem ebben a levélben egyetlen kérdés érdekel: megmaradhat-e a szeretet akkor, ha „az igazság” kimondatik? Megmaradhat-e a barátság? Az idézőjel nem véletlen az igazság szó előtt és után. Arról a hihetetlenül bonyolult kérdésről, hogy mi is az úgynevezett posztmodern, könyvtárakat lehet írni; írtak is már erről tengernyi okosságot meg szamárságot szorgos és bölcs emberek. De ha egyetlen szóval akarnám kifejezni ezt a rengeteg tudást, elegendő, ha leírom az „igazság” szót, mégpedig – nagyon fontos – így, idézőjelben.
Itt döntő az idézőjel, mert egész évszázados kulturális paradigma sűrűsödik benne; azonban az István bácsi engem támadó cikkében – Szabadság, március 6. – a „teol.tanár” előtt és után nem feltétlenül szükséges, mivel tényleg református teológiát tanítok az egyetemen, és oktattam ilyenképp az elmúlt évtizedben több száz diáknak. Továbbá pedig, kolozsvári és genfi tanulmányokat követően, a Budapesti Károli Gáspár Református Egyetem néhány éve a Református Egyház tanító doktorává avatott, mégpedig a lehető legmagasabb, summa cum laude minősítéssel; mindezzel pedig azt a kötelezettséget rótta rám, hogy egyházamban még éberebben töltsem be az őrálló feladatát.
Egyébként pedig egy címkóros egyházban – tisztelet a kivételnek –, személy szerint lyukas garast sem adok a titulusokra. Nichita Stanescutól tudom, hogy egy Nobel-díj azért nagyon fontos, hogy tulajdonosa legyen mit kidobjon az ablakon. Hogy lélekben és szellemben ezzel is még szabadabb legyen.
Szóval az „igazság”. Merthogy melyik igazság, kinek az igazsága, milyen szempontok szerint megfogalmazott igazság az, amit kimondunk? Ez itt a kérdés.
Ám az igazság ennek ellenére mégsem abszolút relatív dolog. Hitünk szerint Jézus Krisztus maga az igazság. Ha tehát ez így van, ahogyan teológuséveink alatt István bácsi nem szűnt meg bennünket tanítani, akkor ez azt jelenti, hogy van kiindulópont. Az európai tudománytörténet arról beszél, hogy még a matematika és az egzakt tudományok középkori fejlődésében is milyen óriási szerepet játszott az a bizonyosság, hogy az emberek tudták, van igazság. Mégpedig ismeretük minden korlátozottsága és eszközeik minden bizonytalansága ellenére is: van igazság. Igaz, hogy ez nem az embereknél van, hanem Istennél, de van. Ha pedig van, akkor kereshető. Tehát nem eleve csalóka szemfényvesztés minden a jelenségek világában (mint például a hinduizmus bizonyos áramlataiban a világ maya-fogalom szerinti értelmezése). Ha ez még a matematikára, csillagászattanra, anatómiára is érvényes, és e tudományok fejlődésén is óriásit lendített maga az alapszemlélet, hogy van igazság, mennyivel inkább érvényes ez akkor a szellemi dolgokra.
A „van igazság – Istennél” formula évszázadokon keresztül megóvta az európai szellemet két pusztító véglettől: a bigott fundamentalizmustól egyfelől, illetve a minden értéket feloldó nihilista relativizmustól másfelől. Nem lehetek bigott, mert az igazság nem nálam van. De: nem igaz, hogy nincs igazság, hogy minden egyenértékű volna, hogy minden mindegy, akár a matematikai-fizikai világban, akár az erkölcsben.
Ahogyan tehát a matematikában, úgy az erkölcsben sem minden relatív. Nem mindegy, hogy hazudunk vagy igazat mondunk. Nem mindegy, hogy verjük a szüleinket vagy pedig ápoljuk, gondozzuk és szeretjük őket. A tiszteld atyádat és anyádat egy olyan parancsolat, amely kétségtelenül „igaz”. Arról persze lehet beszélni, hogy X. Péter vagy Y. Ilona tiszteli-e a szüleit vagy sem. De az nem vita tárgya, hogy Isten szerint tisztelni kell. Vannak tehát elvi igazságok, amelyekről nem vitatkozunk. Annak a gyakorlatáról, optimális kivitelezési módjáról egy adott helyzetben, arról igen, arról lehet vitatkozni. Az igazságnak van tehát egy objektív és egy szubjektív része. Az első kétségtelen, a második vitatható.
Tudom tehát, hogy az igazság, amit most kimondani készülök, egy olyan igazság, melynek objektív oldala nem vitatható. Miután kimondom ezt az objektív részt, csak azután fogom egyetlen kérdésben fölvetni az igazság szubjektív oldalát. Következzék tehát az igazság objektív tartalma.
Az igazság pedig az, hogy nagy baj, sőt szörnyű szerencsétlenség, ha az egykori forradalmár diktátorrá válik.
Ez egy objektív igazság. Erre tanít a történelem számtalan példája.
Ennek az igazságnak mai egyházi, társadalmi, nemzeti és politikai helyzetünkben van egy pontosan leírható, szubjektív része is. Mégpedig egy kérdés. A kérdést van, aki így, és van, aki úgy válaszolja meg. Ezért vitatható. Tehát szubjektív. A kérdés pedig így hangzik. Kimondjam? Ne mondjam? Kimondom. Bármily kegyetlen az a szerető apának, bármilyen éles tőr a gyöngéd atyai szívnek.
Vajon Tőkés Lászlóra, az egykori forradalmárra, alkalmazható-e a fenti tétel?
Magyarul: Tőkés László olyan egykori forradalmár-e, aki – hogy milyen okok miatt, most ne firtassuk – időközben diktátorrá vált?
Ez ma az erdélyi magyarság egyik legégetőbb problémája, így tehát ezúton ünnepélyesen társadalmi vitára bocsátom. Mindenekelőtt egyháztársadalmi vitára, de nem csak arra, hisz a püspök politikai közszereplő is egyben.
Megmaradhat-e a szeretet, ha az igazság kimondatik? Hát a barátság? És mi a módja annak, hogy szeretettel szembesítsünk egy ilyen súlyú megállapítással egy apát? Lehetséges-e ez egyáltalán?
Miután megtanítottál a felemelt fővel való szólás erkölcsére, most erre taníts meg engem, mesterem.
És nem csak engem. Mert kettőnk története nem egy elszigetelt személyes ügy csupán. Annál sokkal több. Erdélyi paradigmatikus dráma.

További jó egészséget és munkakedvet kívánok István bácsinak.

Kolozsvár, 2007. március 7.
Tanítványi tisztelettel,
Visky S. Béla

(Minden tiszeletem azoknak, akik a mai kedvezőtlen körülmények között is ki merik mondani az igazságot! B.I.)

Zeneügyi Bizottság

Ma Kolozsvárra mentünk Mártával, Johannához. Leadtam "Dávid uralkodásának történelmi dokumentumai" című dolgozatomat. Este áhítatunk volt. Komoly imatémáink voltak...

Kedd-Szerda-Csütörtök: ekkor ülésezik az Ének-Zeneügyi Bizottság Zilahon a Missziós Háznál. Főképp a Temetési Énekeskönyv, a "Búcsúhangok" szerkesztését szeretnénk véglegesíteni, mert erre van nagyon sürgősen szükség. Ebben valamivel több, mint 100 ének lesz, amelyeket temetési istentiszteleteken énekelhetünk közösen vagy karban.

De foglalkozni fogunk az új "Karénekessel" is. Erre azért van szükség, mert sok ének közöséneknek lett átigazolva, az Evangéliumi Karénekekből a hit hangjaiba. És sok karének csak "Írott" karénekként volt használatban. Az írott karénekeket, az Ev. Karénekek, szürke Ev. Karénekek, és ún. "Tégla" Énekeljetek az Úrnak c. énekeskönyvből, valamint a zöld mabavitos Karénekes és egyéb karénekeket tartalmazó énekeskönyvekből már készülőfélben van az az énekeskönyv, amelyet az énekkarok használhatnak majd. Reméljük, hogy a sok és sokféle füzetek használatát lecsökkenthetjük, úgy, ahogyan a hit hangjaival is tettük... A karénekek száma 300 körül lesz. A kottagrafika készen van, a szövegi és harmonizálási javítások következnek.

Három napig tehát csak akkor lesz blog, ha Internet-közelbe kerülnék.
Szombaton Balogh Tamás és Domokos Amália mennyegzőjén veszek részt Kolozsváron.

A hét végén azonban írni fogok még.
Van mit.

Elizeus elhívása - Kolozsváron

Tegnap délelőtt Zilahon, délután Kolozsváron vettem részt az istentiszteleten. Kolozsváron 135 hallgató előtt a Vezérfonal igéjéből szolgáltam. Prédikációmat idemásolom.

ELIZEUS ELHÍVÁSA
2Kir 2:1-25

Elizeus elhívásáról szóló elbeszélés egy földrajzi szimmetriát követ. Gilgálból elindulva, először Béthelben történnek lényeges események, majd Jerikóban folytatódnak, míg a csúcspont a Jordán mellett játszódik le, amikor a folyó kettéválik és Illés elragadtatik. Elizeus mindebben részt vesz, és ugyanezen az útvonalon tér vissza: először átkel az Illés palástjával kettéválasztott Jordánon, és ennek szemtanúi voltak a jerikói prófétafiak. Majd Jerikóban meggyógyítja a vizet, aztán Béthelben ítéletet mond a csúfolódó gyermekek felett.
Lényegében mindaz, ami Illés elragadtatása után Elizeus visszatérő útján történik, a Jordánnál, Jerikóban és Béthelben, Elizeus elhívásához tartozik. Minden esemény ebben a történetben Elizeus elhívását igazolja, mégpedig több szinten. Isten maga igazolja prófétájának elhívását először maga Elizeus előtt, hogy őt az Úr elhívta arra, hogy próféta legyen, majd igazolja prófétatársai előtt, továbbá, igazolja népe előtt, és végül igazolja ellenségei előtt is.

I.
A történet tehát azzal kezdődik, hogy Isten igazolja szolgájának elhívását először ő maga előtt. Erre bizonyára azért volt szükség, mert mindenekelőtt Elizeusnak kellett meggyőződnie arról, hogy az Úr elhívta őt a prófétai szolgálatra. Ez a meggyőződés az út során egyre erősödött. Isten olyan bölcsességet adott neki, hogy a Béthelben és Jerikóban levő próféták már nem mondhattak neki újat. Ő már őelőttük tudta azt, hogy Illést az Úr el fogja ragadni közülük. Ezért mondja is nekik: „tudom én is, hallgassatok”. De ezzel egy időben ott lebegett a levegőben egy kérdés: vajon mi lesz, ha Illés többé nem lesz? Ki harcol ezután Jézabel bálványkultusza ellen?
Ezek a kérdések Elizeust felettébb nem zavarják. Úgy tűnik, hogy ő a legnyugodtabb: tudja azt, hogy az események mögött Isten áll. Nem történhet semmi Isten tudta nélkül. Ha Illés nem lesz többé, az Úr még mindig ugyanaz marad. Ha le is zárul egy korszak Illés elragadtatásával, Az Úr nem változott meg, benne most is érdemes bízni, éppúgy, mint Illés idejében. Az Úrral elkezdődhet egy új korszak, mert Isten eszközei változhatnak, de Isten maga nem változik.
Mit tanulhatunk mindebből? Először, is azt, hogy hitünk nem emberekhez kell kötődjék, hanem Istenhez. Ne istenítsünk tehát embereket, még Isten szolgáit sem, még az Illéseket vagy Elizeusokat sem, nem Illés és nem Elizeus a fontos, hanem az, akinek ezek szolgálnak. Egyik plántál, a másik öntöz, de aki igazán fontos, az a növekedést adó Isten. A szolgák váltják egymást, csak Isten nem változik. Isten szolgái, ha megkülönböztető tiszteletet érdemelnek is, az nem az a tisztelet, ami Istennek jár. Isten az Ő dicsőségét nem adja senkinek.
Elizeus azt kéri, hogy az Illésben levő lélek kettős mértéke nyugodjon meg rajta. Erre Illés azt válaszolta, hogy ha meglátja elragadtatását, akkor ez megtörténik. Némelyek ezt úgy magyarázzák, hogy Elizeus kétszer annyi csodát tett, mint Illés, mivel kétszeres a Léleknek mértéke lakozott benne. Pedig itt nem erről van szó. Ez a kifejezés, a „kétszeres mérték” az örökösnek kijáró részre utal, vagyis Elizeus azt kérte, hadd lehessen Illés utódja. Például, ha egy apának öt fia volt, akkor az örökséget hat részre osztották, és az elsőszülött két részt kapott, míg a többiek egyet-egyet. Elizeus tehát kérése szerint Illés utódja lett.
Ez Kolozsváron is így van. Elizeus vágyott Illés utódja lenni, de Illés tudta, hogy ezt nem ő dönti el... Isten határozza meg, hogy kiket használ eszközül. Még ha igyekezett is Pál (értsd: BI) Bithiniába (értsd: Kolozsvárra) jutni, "nem ereszté őket a Lélek"! (ApCsel 16:7) Még a szolgálat helyét is Isten határozza meg! Ott kell lenned, ahol Isten látni akar. Ha nem ott vagy, ahol lenned kell a pályán, akkor a bíró "offside"-ot (=les) jező sípja érvényteleníti még a gólt is, amit rúgtál!
Azt láthatjuk tehát, hogy Elizeus előtt igazolja az Úr az ő elhívását: olyan ismeretet és bölcsességet ad neki, amely több annál, ami a jerikói prófétatársainak adatott. Persze, Elizeusnak is megvannak a korlátai, mivel ő is mindenben Istentől függ. Amit Isten kijelentett neki, amit rábízott az Úr, ő azt képviseli. Isten szolgája nem varázsló, hanem Istentől kapja a vezettetést, az irányítást, és annak engedelmeskednie kell.

II.
Amikor a Jordánhoz ér, Elizeus elhívását az Úr igazolja szolgatársai előtt is. Ugyanis a Jerkóbeliek távolról nézik, ahogyan a próféta megüti a vizet Illés köntösével, és az ketté válik. Ez ugyanúgy történt, mint amikor Illés megütötte a vizet, és az kettévált. Ezt látva megértik, hogy Illés lelke megnyugodott Elizeuson. Leborulnak előtte és tisztelik, mint akit Isten prófétává avatott közöttük.
Ennek ellenére, erőltetik Elizeust, hogy Illést megkereshessék. Persze, három napos keresés után csődöt mondanak, és Eliozeus csak annyit válaszol: nem megmondtam, hogy ne menjetek sehova?! Ha nem jelentetett ki ezekten az embereknek, hogy hol van Illés, akkor hallgatniuk kellett volna arra, akinek kijelentetett, aki tanácsot adhatott volna nekik ebben is. Egy kis bölcsesség sok mindennél többet ér. De a bölcsességet Isten adja. Ez az Ő csendesebb ajándékai közé tartozik, ennek ellenére minden hívőnek szüksége van rá. Isten igéje alapján kell mérlegelnünk, hogy mi helyes és mi helytelen, mi az, amit tenni kell, és mi az, amelyre nemet kell mondani.
Nem kell félni attól, hogy az elhívást megvizsgálja és igazolja a gyülekezet és a szolgatársak közössége. Más szóval, a lelkipásztor és a Missziókerület/Szövetség tanácsa. Ha a testvéreid nem veszik észre, hogy az Úr téged elhívott a szolgálatra, akkor hiába kívánsz „püspökséget”. Ez a vágy önmagában nem rossz, de szükséges, hogy mások is hasonlóképpen lássák. Az elhívás igazolást kell nyerjen a testvéri közösségben is.

III.
A következő két igazolás, népe és ellensége előtt az, amikor Elizeus közvetíti Isten kegyelmét Jerikóban, és Isten ítéletét Béthelben. Tehát, akkor, amikor Elizeus elhívását népe előtt igazolja az Úr, akkor ezt úgy teszi, hogy a próféta Isten kegyelmét közvetíti számukra.
A város lakói azt magyarázzák a prófétának, hogy a pálmafák városa nagyon jó lakóhely lenne, csakhogy a vize mérgezett és tönkre tesz mindent. Emiatt olyan lett a város, mint egy elátkozott hely.
Ha áttekintjük a történelmet, rájövünk arra, hogy Jerikó csakugyan egy megátkozott város. A Józsué könyve 6. részében, amikor arról olvasunk, hogy leomlottak Jerikó kőfalai, azon a napon Józsué átkot is mond a város felett: átkozott legyen az Úr előtt az a férfi, aki felkel, hogy megépítse e várost, Jerikót; az ő elsőszülöttjére rakja le annak az alapjait és legifjabb fiára, állítsa fel annak a kapuit. Ezt azt jelentette, hogy aki újra megépíti Jerikót, annak elsőszülöttje haljon meg, amikor az építést megkezdi, megveti a fundamentumát, és amikor befejezi a építését, beállítja a kapukat, akkor haljon meg a legfiatalabb fia. Mindezt azért mondta Józsué, hogy Jerikót ne építse meg soha senki. Ennek ellenére Akháb király idejében volt egy elvetemült ember, aki megépítette Jerikót. Ez az esemény az 1Királyok 16. részében, a 34. versben van leírva.
Ma is vannak ilyen emberek, akik azt mondják, hogy engem nem érdekel, mit mond a Biblia, engem nem érdekel mit mondott Isten, azt teszek, amit jónak látok, azt cselekszem, amit akarok, megyek a magam útján... De Isten szava beteljesedik, és az átok utoléri azt, aki a kárhozat útján jár. Amit vet az ember, azt aratja is. Az engedelmesség több az áldozatnál, és Isten azt kéri tőlünk, hogy engedelmeskedjünk az ő szavának.
Ez a bálványimádó Béthelbeli Hiél két fiát, Abirámot és Ségubot kellett fizetnie engedetlenségéért. Megépítette Jerikót, de Isten szava is beteljesedett. Ennek ellenére, Jerikó továbbra is átok alatt maradt. Most viszont jön Istennek szolgája és feloldozza a várost az átok alól, kegyelmet közvetít a Jerikóbelieknek. Elizeus kiment a forráshoz, belehintette a sót a vízbe, és azt mondta: „Ezt mondja az Úr meggyógyítottam a vizeket, nem származik ezekből többé halál, és torz termés.” Átok helyett kegyelem, egy meg nem érdemelt ajándék, ítélet helyett bocsánat.
Most pedig hadd mondjam el nektek, hogy az ember is átok alatt van! „Átkozott mindenki, aki meg nem marad mindabban, ami megíratott e törvény könyvében!” Márpedig, mi mindannyian elhajoltunk Isten mércéjétől, ezért mindannyian átok alá kerültünk. „Mindnyájan vétkeztek és szûkölködnek Isten dicsősége nélkül”. Nekünk is kegyelemre van szükségünk, feloldozásra. Ezt a kegyelmet pedig Jézus Krisztus adja. „A bűn zsoldja a halál, de Isten kegyelmi ajándéka az örök élet, a mi Urunk Jézus Krisztusban.”

IV.
Végül, amikor Elizeus elhívását az Úr ellensége előtt is igazolja, akkor ezt úgy teszi, hogy a próféta Isten ítéletét közvetíti a Béthelben lakó bálványozók gyermekei számára.
Amikor Elizeus Jerikóból kijön és felmegy Bételbe, kijön elébe egy csapat tizenéves serdülő, akik elkezdik csúfolni: Jöjj fel kopasz, jöjj fel kopasz! Valamikor délfelé történhetett ez, és Elizeus fejére húzhatta Illés palástját, de ezek a gyermekek valószínű szüleiktől hallottak Elizeus kopaszságáról.
1Királyok 13. részében olvashatunk arról, hogy az ország kettészakadása után Jeroboám bevezette a bálványimádást az északi országrészben, és a két bálványszobor egyikét Béthelbe helyezte el. Államilag finanszírozott bálványimádásról van tehát szó, melynek Bétel volt a központja. Érthető a csúfolkodás Isten szolgájával szemben.
Csúfolásuknak két értelme lehet. Az egyik az, hogy „menj fel innen, te kopasz, mint ahogy Illés is felment”, a másik pedig azt jelenthette, hogy „tûnj el innen, menj el innen”! Az Úr ellen vétkeztek akkor, amikor szolgáját kigúnyolták, mint ahogyan Jézus is azt mondja Saulusnak, hogy őt üldözi akkor, amikor a damaszkusziak ellen megy. Elizeus megátkozta ezeket a csúfolódókat, és kijött két nőstény medve az erdőből, és negyvenkét gyermeket széttépett. Amikor ezeket halljuk, talán azt mondjuk reá: azt mondjuk rá, jaj, ez rettenetes! Így van, ez rettenetes. Isten ítélete rettenetes dolog. Azt mondja a zsidókhoz írt levél: „Rettenetes dolog az élő Istennek a kezében esni.” Ha azonban átok alatt maradunk, akkor nem számíthatunk egyébre, csak ítéletre.
3Móz 26:20-21-ben olvashatunk arról, hogy az ő népe elfordul az Úrtól és jár a maga útján, akkor Isten ítélettel jön feléje. Nem Elizeus a hibás ezért, mert nem az ő tekintélye csorbult, hanem Isten tekintélye és dicsősége.
De ugyanígy mondhatjuk, hogy Isten igéjét hallgatni veszélyes dolog. A Bibliát olvasni veszélyes dolog. (Persze, nem olvasni az még veszélyesebb...) De hallani az igét, és nem engedelmeskedni annak ítéletet vonhat maga után. Aki készségesen hallgatja és engedelmeskedik, abban, elkezdődik egy folyamat, melyet Isten újjászületésnek nevez. Hallod az igét, megnyitod a szívedet és benned elkezdődik Isten munkája. Ha viszont hallod az igét, de nem fakaszt hitet benned, hanem visszautasítod azt, ez azt eredményezi, hogy a szíved megkeményedik, és Isten ítélete utolér. Te melyik csoportba, tartozol? Akik fogadják az igét vagy akik elutasítják? Szeretném, ha a szívünk mindig nyitva lenne az ige számára, és igent mondanánk rá: igen Uram én magamévá teszem és cselekedni akarom a te akaratodat!

JUBELEE

Yesterday we came to Zalau, where we are celebrateing 100 years from the foundation of the Hungarian Baptist Church. We had a very warm and blessed prayer meeting on Saturday morning, praying in groups, and sharing whith each other how the Lord led us on the way until now. After the common lunch we all went out to the wood, in the nearby mountains. Late afternoon we had an open air service also. Previously I was asked to preach. So, I had my "Sermon on the Mount", based on Mat 13:30-31, about the Mustard Seed. The Kingdom of Heaven, and the Hungarian Baptist Church of Zalau started with a little seed, but grown up, and became a big tree. The potential is still there: we have the seed, and the promise, that His word will not come back fruitless. What is needed: people with vision, and dedication to do the work of the evangelist.

Tomorrow we will stay during the morning service, and we will move forward to Cluj, during the afternoon.

Johanna already installed herself in her rented room, in Cluj, where she will start her university studies. There are more items for prayer, regarding the future of our ministry and family-life. I will write about this later. Thank you for your prayers!