Mától kezdve letiltom a hozzászólásokat.
A hozzászólásodat, kérdéseidet megkaphatom, ha írsz levelet: iborzasi@gmail.com
A levelekre, ha csak tehetem, válaszolok.
Az olvasók szíves megértését megköszönöm.
P.S.
Február közepétől lehet majd újra commentelni.
„Ki vagy te, hogy ítélkezz?” – teszik fel néha a kérdést.
Ilyeneket kérdeznek: Ki vagy te, hogy azt mondd, hogy Isten elítéli a homoszexualitást? Ki vagy te, hogy azt mondd, hogy a Jehova Tanúi tévednek? Ki vagy te, hogy azt mondd, hogy amikor az emberek összeesnek, mert egy „felkent” prédikátor „szellemben leterítette őket”, akkor nem a Szentlélek „terítette le” őket? Ki vagy te, hogy azt mondd, hogy ha valaki meggyógyult egy összejövetelen – akkor lehet, hogy az nem az Isten ereje által történt? Ki vagy te, hogy azt mondd, hogy amikor Szűz Mária könnyezik, akkor nem kell arra gondolni, hogy üzenetet próbál eljuttatni hozzánk? Ki vagy te, hogy azt mondd, hogy amikor valaki látomást lát vagy prófétál, akkor nem biztos, hogy ez Istentől jövő üzenet? A kérdéseket lehetne még folytatni.
Vannak, akik nem is akarnak semmilyen ítéletet alkotni: ők élnek, és elvárják, hogy élni hagyják őket… Szerintük sem egyénnek, sem gyülekezetnek, hát még szövetségnek, nincs jogában megítélni őket. Vagyis, hogy az ítélet nem a mi dolgunk… Az egység szerintük fontosabb, mint az igazság. A szeretet fontosabb, mint az igaz tanítás. Ez a felfogás terjes mértékben téves! „Nem tudjátok-e, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-e a legkisebb dolgokban való ítéletekre? Nem tudjátok-e, hogy angyalokat fogunk ítélni, nemhogy életszükségre való dolgokat?” (1Kor 6:2-3)
Persze, nem fölényeskedve kell ítéletet hozni, hanem alázattal. Tényeket kell látnunk, nem pedig feltételezéseket. Előbb magunkat kell megvizsgálnunk, mielőtt másokat vizsgálnánk. A mérce a teljes Szentírás kell legyen, nem pedig személyes preferenciánk. Még így is, ítéletünk csak átmeneti, mert a végső, örökre szóló ítélet egyedül Isten előjoga. De kötelességünk a Szentírás tanulmányozása során választ adni két egyszerű kérdésre: (1) mit akar Isten, hogy higgyünk, és (2) hogyan akarja, hogy megéljük a hitünket?
Valaki azt mondta, hogy egy hamis próféta szavai és az emberek viszkető füle szinkronban vannak egymással. Az anyagi boldogulás és jólét délibábja, és a betegségektől való szabadulni vágyás ámítása sok követőt talál magának. Hát még az ún. „prófétai kijelentés”, amely mindig friss ígéreteket és üzeneteket hoz, mintha nem is lenne szükség komoly bibliatanulmányozásra többé! Aki megkérdőjelezi a jelenséget, annak neki szegezik a kérdést. „Ki vagy te, hogy megkérdőjelezd azt, amit Isten tesz?” De mi van, ha azt mégsem Isten teszi? Még ha elfogadják is, hogy az Ige mérlegére kell tenni minden jelenséget, idézik Ézs 43:19-at, mint kibúvót: „Mert én újat cselekszem!...” És nem számít, hogy a szövegösszefüggés szerint az „új dolog” az, hogy Isten visszahozza a zsidókat a fogságból, – ők ez minden új dolog legitimizálására értelmezik, és ha te nem így teszel, akkor „Isten munkájának ellensége vagy”.
De mi van, ha az egyáltalán nem Isten munkája?
Olyan jó érzés, amikor tudod, hogy valaki szeret.
Isten szeret.
Karácsonykor Isten döntötte el, hová jusson el az evangélium. A híradás ideje, helye, követe, módja – Isten kezében van.
De azután, miután az evangélium eljutott hozzád, te döntöd el, hogy mit teszel az vele. Hiszed? Fogadod? Megvallod? Magasztalod? Elsőbbséget élvez?
Isten szuverén – és csodát tesz Zakariás családjában, mert szükség van Bemerítő Jánosra.
Isten szuverén – és értesíti Máriát.
Isten szuverén – és meggyőzi Józsefet, hogy fogadja Máriát úgy, ahogy van.
Isten szuverén – és Augusztusz császár kihirdeti a népszámlálást.
De mintha hiba csúszott volna a számításokba: „nem volt számukra hely...” Isten tehetetlen az emberi önzéssel szemben?
Nem. Neki bizonyára hatalma lett volna más helyet biztosítani Fiának születésekor.
De Ő Isten Fia még a jászolban is.
Ez csak azt példázza, hogy Isten nem szégyell megszületni benned!
Fontos megfigyelni, hogy Jézus az éjszaka csendjében született, egy család meghitt körében. Csak miután megszületett következett a nagy öröm és a népszerűség. Sokan az Úr Jézus születéséből valami nagyot és népszerűt akarnak csinálni... Jézus ott születik meg a szíved gondolatainak meghittségében! Miután ott megszületett, titokban, előbb csak azok tudnak róla, akik a születésében részt vettek. Utána jön az öröm. Az első, akik énekelnek, a mennyeiek. Utána azok, akik ugyanúgy hisznek az Ő születésében, mint te is. Végül nagyon sokan, akiknek szolgálni fogsz.
Nem az a lényeg, hol születtél, hanem kinek a gyermeke vagy!
Nem az a lényeg, hogy ki az ellenséged, hanem ki az, aki a pártodat fogja.
Nem az a lényeg, mit tesznek a földön, hanem hogy mit tesznek a mennyben!
Nem az a lényeg, mikor találkozol a Fiúval, hanem hogy mit teszel, amikor találkozol.
Nem az a lényeg, milyen gazdagok a szüleid, ha maga Isten az Atyád.
Nem az a lényeg, mikor halsz meg, hanem hogy hogyan és miért.
Nem az a lényeg, mit adnak az emberek, hanem hogy mit ajándékoz neked az Atya.
"Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa." - 1Jn 4:9
A jelen kor problémája
A jelen kor problémája az, hogy a posztmodern felfogás határozza meg, amely szerint az igazság forrása én vagyok. „Én” döntöm el, mi igaz, és mi nem. Ezért rengeteg „igazság” létezik. A modernizmus megtámadt minden vallást, babonának címkézve azokat. A posztmodernizmus elfogad minden vallást, és egyenlő szintre emel minden babonát. Ma a spiritualitásnak minden nézőpontja elfogadott, anélkül a feltételezés nélkül, hogy lehetnek hibás- és lehetnek helyes nézőpontok. Sőt, egyszerűen tagadják, hogy létezik egy abszolút mérce, amivel a jót és rosszat, az igazságot és a hamisságot meg lehetne állapítani.
Sokak meggyőződését és értékelését manapság már nem is az igazság szabja meg, hanem a méltányosság. Ebből ered, hogy a keresztyénség nem méltányos, mert kizárólagos jelleggel lép fel. Lassan az erkölcsösség is csak személyes elfogultságnak tűnik. Pedig nyilvánvaló, hogy a toleranciának vagy intoleranciának az igazságon kell alapulnia! Legtöbbször arra hivatkoznak fegyelmi eljáráskor, hogy nincs szeretet. Kérdezem: ki iránt? Az Úr iránt? A gyülekezet iránt? Az eltévedt vagy vétkező tag iránt? Van, amikor a bűnöst azért kell fenyíteni (szeretettel), mert meg kell védeni az Isten gyülekezetét és annak bizonyságtételét! A szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal!
Nekem nincs válaszom összekuszált világunk minden kérdésére. De megkísérlek hűséges maradni ahhoz, amit a Biblia tanít. Állhatatos akarok maradni ahhoz a küldetéshez, amit az Úr ránk hagyott.
Elárasztottak erőszakkal és erotikával bennünket. Egyik érzéketlenné tesz, a másik érzékivé tesz, és egyik esetben sem a racionalitás mozgatja az embert, hanem a vágyai. Az ember pillanatnyi érzései kielégítésére vágyik, és már nem is az a nagy baj, ha azt hirdetik, hogy „ha jól esik, akkor tedd meg”, hanem az, ha azt hirdetik, hogy „ha jól esik, akkor az helyes”. Egyre többen vannak, akik úgy vélik, hogy jobb eltűrni ezt a tévedést, mint az igazságot védelmezve csúnyának tűnni! Micsoda balgaság! Mindez nemcsak politikai vagy társadalmi porondon történik, hanem vallásos téren, benn a gyülekezetben! Miközben az igazság egyre halványul, egyre inkább a fogyasztói társadalom követelményei szerint zajlik az istentisztelet: azt prédikálják, azt éneklik, ami jól esik, nem pedig azt, amit kell. Nos, ilyen helyzetben, menni kell az árral? Kövessük a divatot? Nem. Egyáltalán nem azt kell tenni. Fel kell emelnünk a szavunkat, ha Isten népét félrevezeti a világ.
John Stott szerint „az igazság keménnyé válik, ha nem enyhíti a szeretet; a szeretet ellágyul, ha nem erősíti meg az igazság.” Nem szabad sem abba a hibába esnünk, hogy szélmalomharcot folytatunk eretnekségnek látszó apróságokkal, sem pedig abba, hogy elnézünk vaskos tévedéseket. Van egy bibliai egyensúly: az igazság és szeretet egyensúlya.
Az utóbbi napokban, hetekben, hónapokban sokféle szívfájdalmat okozott az egyik lelkipásztornál és gyülekezeténél található hitelvi elhajlás. A problémák még augusztus végén kezdődtek, és azóta egyre fájdalmasabbá váltak. A betegséggel is így szokott lenni: egyre fájdalmasabb, és előbb-utóbb műtétre kell sor kerüljön, ha akarjuk a gyógyulást.
Amikor szeptember végén meglátogattam Vékás testvért Kolozsváron, érdeklődött a szövetség felől és a gyülekezetek felől. Kérésére részletesen előadtam neki az akkori helyzetet, amire ő csak annyit mondott: megmondom neked, ebből nem lesz „gálickő”. Igaza volt.
A kialakult helyzet rávilágított néhány dologra, amely eddig nem volt ennyire világos. Magamat is újra megvizsgálhattam, hogy Isten oldalán állok-e. Szívemben békesség van, mégis szomorú vagyok, hogy Istennek és az Ő népének ilyen sok ellensége van! Olyanok, akiknek önmagukat és saját elveiket istenítik, és azon kívül senkire nem hajlandók hallgatni. Akik nem látnak távolabb a mai napnál, saját céljaikat és forgatókönyvüket mindennél előbbre helyezik. Meg van írva: „Jönnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt, ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják.” (ApCsel 20:29-30) Ez van, kérem: a farkasok megsokasodtak, a nyájat sok oldalról tépik, bomlasztják, szakítják. Nem (csak) egy személyre gondolok itt, hanem inkább annak elvbarátaira, akiknél nemhogy alázat, szelídség, szeretet, békesség, jóság - vagyis a Szentlélek gyümölcse, jelenlétének bizonyítéka lenne látható, de a minimális illemtudás és tisztelet is hiányzik. A hét év, hazulról. És megnyilvánul bennük a Sátán embergyilkos lelkülete, lépten-nyomon. Közben arra hivatkoznak, hogy milyen hatalmasan munkálkodik bennük és a gyülekezetükben az Úr! Pedig, ha tehetnék, megfojtanának egy kanál vízben, engem is, mást is, azt képzelve, hogy ezzel is az Urat szolgálják és az Ő ügyét képviselik. Szomorú. Szóval, az emberek gonoszságát nehéz elviselni, de még nehezebb elviselni, ha Krisztus gyülekezetét gyalázzák! Ez még féjdalmasabb. Ha rólam van szó, lehetne hallgatni is. Ha a Gyülekezetről van szó, hallgatni bűn.
Hálás vagyok a sok kedves, bátorító, bíztató leveleknek, üzenetnek, akik nem a cyber-tér nyilvánossága előtt tették ezt, de mégis jelezték, hogy mi az, amivel egyetértenek, és mi az, amivel nem. Áldott legyen az Úr, Aki meghagyott magának sokezer embert, olyanokat, akik nem hajtottak és nem hajtanak térdet a korunkat jellemző vallásos hamisságnak és csalásnak!
Emítettem, hogy magamat is újra megvizsgálhattam, és gyakran az Ige mérlegére tettem: Bennem is van harag? Gyűlölök valakit? Szeretetlenül, illetlenül viselkedtem valakivel? Amit teszek, az Úrért teszem? Megalkudtam valahol? Az igazság az, amit szeretek? Csakugyan van bennem nagyravágyás? Pénzéhesség, anyagiasság? Kell-e nekem tenni, vállalni azt, amit teszek, vállalok? Vagy helyesebb lenne, ahogyan más is teszi, nem vállalni fel a konfrontálódást? Bújjak el az ujjam mögé? Mert sokkal könnyebb lerázni, áthárítani, kibújni a felelősség alól. Miért nevezzenek engem „nagyfőnöknek”, vagy még durvábban „nagykutyának”, „diktátornak”, vagy nem tudom minek? Lehetnék kedves, megértő barát. Ölelő, vállon-veregető kolléga. Nem?
Nem tudja mindenki, hogy a Szövetség élén lenni nem jelent semmilyen előnyt, hanem inkább hátrányt. Még azt sem mondhatom, hogy az eddigi elnökök közül valamelyikenk „kellett a hatalom”. Áá, dehogy. Az, hogy most én vagyok az elnök, ennek megvan a maga története és oka. De nem tart ez mindörökké. Nem kívántam és most sem kívánom ezt a tisztséget magamnak. Szívesen és örömmel átadom, a lehető legelső alkalommal. Ezt azért írom le, hogy a közelgő választáson az illetékesek fogjanak szavamon. Nagyon örülni fogok neki. Őszintén. Nagy tehertől szabadítanak meg. De az, hogy szabadulni szeretnék ettől a tehertől, nem jelenti azt, hogy nem vállalom, vagy megfutamodom. Nem, soha. Akkor sem, ha ilyen nehéz "pászma" jut számomra. Augusztus óta nem napokban, hanem hetekben lehetne mérni már azokat az éjszakákat, amelyeken nem tudtam aludni a zajló dolgok miatt: imádkoztam és virrasztottam. Közben böjtöltem is, és kis könyvecskére rugó levelezést írtam, naivan azt gondolva, hogy szép szóval is el lehet érni valamit... Tévedtem. Nem lehetett.
Most pedig a blogommal kívánok platformot biztosítani annak a hitnek és tanításnak, amit mi baptisták, a Bibliából merítettünk. Mindazokat a kérdések, amelyeket az utóbbi időben felmerültek, érdemes lesz újra átgondolni. Ne legyen semmi, amit csak megszokásból, vagy csak a hagyomány miatt teszünk. Vagy talán épp ellenkezőleg, csak azért, mert ma ez a divat. Legyen egyedül a Szentírás a hívő életünk mércéje! Alkalmazzuk annak tanítását a mai helyzetben. Úgyhogy, megpróbálok ezekről írni majd egyet s mást, ahogyan az megértettem Isten igéjéből.
Ezzel kapcsolatban megemlítem, amint már korábban írtam róla (tavaly, július végén), hogy még ha valaki a Névtelenség palástjába burkolózik is, a megjegyzéséből mindjárt érezni lehet, hogy milyen lélek lakik benne. Nyílván sok támadási felületet biztosít az, ha valaki nem rejtőzik el, hanem felveszi a harcot. A meggyőződésből vállalt döntéseket eddig sem bántam meg, és most sem fogok gyáván hallgatni. Látom, persze, hogy sokan vannak, akiknek nem vagyok szimpatikus, akik irigyelnek, gyűlölnek, haragszanak, stb. Tudomásul veszem, de ez nem változtat vagy félemlít meg. „Vessétek el magatoktól ti is mindazokat; haragot, fölgerjedést, gonoszságot és szátokból a káromkodást és gyalázatos beszédet.” (Kol 3:8) Részemről megpróbálom alkalmazni, amit annak idején Annuska néni írt egyik commentjében: „Minden ütésed, átkod / Hiába ellenem. / Szörnyű a fegyverem: / A végén megbocsátok.” (Illyés Gyula: Szörnyű fegyver).
A megjegyzésekre egyelőre ugyanúgy lehetőséget adok, szabadon, mint eddig. De ha valakik visszaélnek vele, akkor le fogom tiltani egy ideig. Mert az ördögnek nem fogok keretet biztosítani, hogy gonoszságát kinyilvánítsa!
