A globális felmelegedés kérdése

A globális felmelegedés kérdése

2005-től kezdődően a hívők két csoportra oszlottak, ami az antropogén (ember által gerjesztett) globális felmelegedés [anthropogenic global warming] megítélését illeti. Az amerikai Déli Baptista Szövetség szakbizottságai tipikusan elutasították az antropogén globális felmelegedést és a katasztrofális éghajlatváltozás előrejelzéseit (Southern Baptist Declaration on the Environment and Climate Change - SBECI). Szerintük a globális felmelegedés mérsékelt, vagy éppen jótékony hatású lehet a környezet egészére. Azzal is érveltek, hogy nem valószínű, hogy a széndioxid kibocsátás csökkentése lényeges hatással lenne a globális felmelegedésre. Nem kérdőjelezték meg a felmelegedés tényét, de megkérdőjelezték azt, hogy ezt az emberi tevékenység okozza (pontosabban, az emberi tevékenység által termelt széndioxid). Az említett szakbizottságok a globális felmelegedés hatásának csökkentését inkább a gazdaság fejlesztésében és a szegények segítésében látták lehetségesnek, és felkérték a kormányokat, hogy tegyenek nagyobb erőfeszítéseket arra nézve, hogy a fejlődő országokban élők is tiszta ivóvízhez és elektromos áramhoz juthassanak; oktatói programokban, segélyekben és megelőző kezelésben (vakcinákban) részesüljenek, visszaszorítva a maláriát.

A másik oldalon az Evangéliumi Környezeti Hálózat (Evangelical Environmental Network - EEN), Evangéliumi Klíma-Kezdeményezés osztálya (Evangelical Climate Initiative) erősen állítja, hogy igenis a globális felmelegedésnek antropogén okai vannak, és megfékezése érdekében cselekvésre szólított fel. Az előbbi oldalon 22 prominens evangéliumi vezető (közöttük Chuck Colson, James Dobson, John Hagee, D. James Kennedy, és Richard Land) tagadta az antropogén globális felmelegedést, a másik oldalon más evangéliumi vezetők, 86-an, (közöttük Leith Anderson, David Dockery, Timothy George, Duane Litfin, Ron Sider, és Rick Warren) aláírta az EEN által kiadott nyilatkozatot a következő évben, ami kijelentette, hogy (1) az antropogén globális felmelegedés valóságos dolog; (2) ennek következménye nagyméretű lesz, és a szegényeket fogja sújtani a legjobban; (3) a keresztyén erkölcsi meggyőződés arra kötelez, hogy tegyünk valamit ennek megfékezésére; és (4) ezt sürgősen kell tenni.

Az antropogén globális felmelegedés létezése és okai felett való megkülönbözés ellenére, általános konszenzus van a hívők között ennek teológiai megközelítését illetően. Legtöbb evangéliumi nyilatkozat arra hivatkozik, hogy a világot Isten teremtette, és épp ezért, annak tulajdonosa maga Isten. Minden hívő elismeri, hogy Isten az emberiséget felelősséggel és sáfársággal/uralkodással bízta meg a Föld felett. Mivel ennek a feladatnak a teljesítését is megrontotta a bűn, ez negatív hatással lett a környezetre. Az ember károsíthatja a környezetét, de képes azt jótékony módon is kezelni. Szinte kivétel nélkül, mindenki elismeri a hívők felelősségét a szegények felé, ami egy fontos tényező a környezet-politika kialakításában.

A motiváló erő a különböző nyilatkozatokban az, hogy az ember hogyan kezeli az Isten által teremtett világot. Egy másik motiváció apologetikai (hitvédelmi) eredetű: hogyan lehetünk pozitív hatással a nem-hívőkre, hívő állásfoglalásunkkal. Az evangéliumi bizonyságtétel lényege a megváltásról szól: az egyedül hit által és egyedül kegyelemből való üdvösség Jézus Krisztusban. Annak keresése, hogy az emberek megtérjenek, sine qua non (nélkülözhetetlen feltétele) a hívő életnek. Mivel az evangélizálás ennyire elsődleges a misszióban, ez óvatossá tette az evangéliumi hívőket, ami a szociális szolgálatot illeti. A hívők a szociális szolgálatot alárendelték az evangélizációnak, és csupán eszköznek tekintették arra nézve, hogy a hallgatókat megnyerjék, nem pedig célnak. Jak 2:14-16 szerint, a hitnek akkor van gyakorlati értéke, ha kezeli a reális fizikai szükségeket is.

Míg a szegényekről való gondoskodás dicséretes dolog, a hívők szerint ez össze van kötve az evangélium előmenetelével. (Ez különbözteti meg az egyházi segélyszervezeteket az állami segélyszervezetektől.) A kettő összetartozása megmagyarázza, miért ragaszkodnak a hívők ahhoz, hogy a környezetről való gondoskodás kérdésében ők a szegényekről való gondoskodást helyezzék előtérbe. Úgy a környezetváltozás, mint a széndioxid-kibocsátás csökkentése a szegényeket (szegényebb országokat) sújtja a legjobban.

A globális felmelegedésre adott válasz tehát a globális szegényeket sújtja legtöbbször. A fejlődő világ tartalékai korlátozottak. 20%-al csökkenteni a széndioxid kibocsátást 2050-ig, nagyon sokba kerül. Akik a globális felmelegedés társadalmi politikáját támogatják, azok a szegény országok szegényeit még nehezebb helyzetbe sodorják: ha ezek az országok lehetőségeik nagy részét ennek a problémának megoldására kell fordítsák, akkor egyéb, sokkal fontosabb problémákkal nem tudnak foglalkozni. Nem beszélve arról, hogy ez az elszegényedés megnehezíti az evangélium hirdetését is.

Persze, a széndioxid csökkentés áldozatba kerül a gazdagnak is, de a gazdagok könnyebben átvészelik, mivel csupán életstílusuk adaptálásáról van szó. A szegények nem engedhetik meg maguknak, hogy kevés széndioxid kibocsátású forrásból állítsanak elő elektromos áramot, amíg van könnyen beszerezhető széntartalékuk. Ez számukra egyáltalán nem választás kérdése. Ha azt követelik tőlük, hogy széndioxid-semleges erőműveik legyenek, akkor egyáltalán nem lesz elektromos áramuk. És nemcsak az elektromos áramról van szó, hanem egy sor hasonló, alapvető (és környezetszennyező) életszükségletről, amelyek hiánya betegségekhez, alultápláltsághoz és korai halálhoz vezet. Választani kell.

A nyugati hívők (i.e. gazdag hívők) részéről azt kérni a szegény országoktól, hogy áldozzák fel technológiájukat, ami törékeny életszínvonaluk felszínen tartását biztosítja, csak azért, hogy spekulatív és bizonytalan eredményt érjenek el a globális felmelegedés kérdésében, egyszerűen orcátlanságnak tűnik. Ha pedig a hívők is felzárkóznak ehhez a követeléshez, csak azt érik el, hogy a még szegényebbé vált szegények süketebbek lesznek arra az örömhírre, amit hirdetni szeretnének számukra. Ha a bibliai sorrendet és az értékrendet veszi alapul, ez nem lehet célja egyetlen hívőnek sem.

Az antropogén globális felmelegedés egy fikció. A környezetünk megbecsülése, védése azonban mindenkori keresztyén kötelesség, amit úgy kell végezni, hogy közben a szegényeknek ne ártsunk, hanem megsegítsük őket.

Megjegyzéseket egyelőre csak levélben: iborzasi kukac gmail pont com

Közösség vagy elkülönülés

Mind az elkülönülés, mind a közösségvállalás esetében a helyes hitelv (a Biblia tanítása - ortodoxia) és a helyes gyakorlat (a bibliai tanítás alkalmazása - ortopraxis) szabja a mércét.

Zavar keletkezik, ha ez a kettő nincs összhangban egymással. Van, amikor a hitelvekkel, a hitvallással nincs semmi baj, de baj van a gyakorlattal: amit hisznek, az nincs alkalmazva a mindennapi életben. Ezek azok, akik nem élnek hitvallásuk szerint. Ezekkel akkor sem gyakorolhatunk közösséget, ha éppen baptistákról lenne szó. Van, amikor az életgyakorlattal nincs hiba, de baj van a hitelvekkel. De hogyan vállalhatnánk lelki közösséget azokkal, akiknek a hitük hamis?

Ha vannak megtért és újjászületett gyermekei Istennek a lelkileg halott gyülekezetekben/egyházakban, akkor olyanokról beszélünk, akik testileg még ott vannak, de lelkileg már onnan kijöttek. Ezekkel bizonyos fokú lelki közösséget gyakorolhatunk: nem szervezett, egyházi vonalon, hanem egyéni vagy kisebb csoportok szintjén. Azért mondom, hogy korlátolt, csak „bizonyos fokú” a lelki közösség, mert toleranciát kell alkalmazni (nem megalkuvást!), főképp, ha megtért testvéreink nem hajlandók elhatárolni magukat egyházuk világi irányvonalától (hitelvek) és megtéretlen tagjaitól (gyakorlat). Ha ők olyanokkal is közösséget vállalnak, akik nem az Úréi, akkor az korlátozza az Úr népével való közösséget, vagy épp lehetetlenné teszi azt.

A valódi istentisztelet a hívők közösségvállalását jelenti az Úr jelenlétében. A közösség gyakorlása azokkal, akik nem a Krisztuséi, nem tartalmazhatja az Úrvacsorával való együttélést, mivel ahhoz előbb bemerítésre van szükség. Az Úrvacsora és a hitvalló keresztség azoknak való, akik megtértek és Krisztus gyülekezetéhez csatlakoztak. Korábban írtam, hogy ha egy gyermek nem vehet Úrvacsorát, mert még kicsi, képtelen megrágni a kenyeret és megemészteni a bort, akkor keresztségben sem részesülhet. Nem ezért, mert nincs elégséges hite, hanem azért, mert egyáltalán nincs még hite. Ha hozzájárulása nélkül mégis kiszolgálják neki a keresztséget (vagy az Úrvacsorát), akkor az érvénytelen. Esetleg káros. Ugyanígy, ha egy felnőtt, aki megtért és tudja, hogy mit jelent a hitvalló keresztség, de nem vállalja azt, nem részesülhet az Úrvacsorából sem. Ez a kettő ennyire összetartozik.

Közösséget gyakorolni az Úr népével többet jelent, mint megélni a lelki közösséget egy helyi baptista gyülekezetben. Az Úr népének összetartozása már itt a földön is igaz, nemcsak a mennyben lesz az. Ezért az egységért könyörgött az Úr Jézus halála előtt, hogy az övéi egyek legyenek (Jn 17,11. 21.), és ez így is van. Ezt az egységet nem „megvalósítani”, „kimunkálni”, vagy „véghezvinni” kell, hanem felismerni és vállalni. Ezt az egységet Krisztus váltságmunkája már megvalósította, amikor kereszthalála által megváltott és eltörölte bűneinket.

Akik Krisztushoz tartoznak és újjászülettek, (és ennek látható jelei vannak), azokkal nem nehéz élő, testvéri közösségben lenni. Egy a test, a Lélek, a reménység, a hit, az Úr, a bemerítés, az Atya (Ef 4:4-6), mindannyian egy Lélek által egy testté kereszteltettünk meg, és egy Lélekkel itattattunk meg (1Kor 12:13). Krisztus teste nincs részekre osztva (1Kor 1:13). Szeretetben elfogadjuk egymást, másodlagos különbségeink ellenére.

De ha nem tudunk megegyezni, akkor elválnak az útjaink. „Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” (Ám 3:3).

Szomorú vagyok, amikor fölényes, pökhendi, szenzációhajhász „hívőkkel” találkozom. Ha a naponkénti kereszthordozás és önmegtagadás elmarad, ha hiányzik a Krisztus-központúság, és a szeretet, de burjánzik a személyes élmények és szubjektív tapasztalatok hangoztatása, ha a központi és lényeges dolgok helyébe másodlagos és személyes dolgok kerülnek, és szélsőséges rajongást eredményeznek, - ez a gyülekezetben megosztottságot eredményez. Lehet, hogy a szenzációs karizmák még ott vannak, de Jézus már nincs ott -, mi pedig többé nem vagyunk testvérek. A „teljes” evangélium helyét elfoglalta a „téves” evangélium. Hitelvi kérdéssé válik az elkülönülés. Nem az egység munkálása, hanem az elhatárolódás válik feladattá.

A krisztusi egység nem kér tőlünk megalkuvást. A igazi keresztyén egység a Lélek egysége (Ef 4,1-3), és Jézus Krisztusban való egység (Gal 3,28), amely csak igazságban lehetséges, (Jn 17,17-19. 2Jn 9-11). „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsa szerint, bűnösök útján meg nem áll, csúfolódók székébe nem ül.” (Zsolt 1,1) De „mily jó, és mily gyönyörűséges, mikor együtt lakoznak az atyafiak!” (Zsolt 133,1)

Így tehát a közösségvállalás, de az elhatárolódás is bibliai követelmény, éppúgy, mint a gyülekezeti tagfelvétel és a gyülekezeti fegyelem. Ezeknek mindig megfelelő egyensúlyban kell maradniuk ahhoz, hogy a gyülekezet egészséges gyülekezet maradjon.

Hozzászólást csak levélben fogadok: iborzasi kukac gmail pont com
Ha tehetem, minden levélre válaszolni fogok.

A prófétálásról

„Isten Lelke szólt hozzám, és azt mondta…” – mondják a mai „próféták”, amit néha ártatlan biztatások, máskor durva eretnekségek követnek. És sokmillióan vannak, akik hisznek nekik!

Legtöbbször nem teljesen hamis dolgokról van szó, de egy kis tévedéssel vegyített igazság veszélyesebb lehet, mint a tévedés önmagában! Ha mi emberek nem szeretjük, ha szavakat adnak a szánkba, mennyivel súlyosabb dolog, amikor Isten szájába adnak szavakat!

Nyilván nem arról van szó, hogy megszakítjuk a közösséget mindenkivel, aki nem egyezik pontosan a mi nézetünkkel, de valahol meg kell húzni a vonalat az igazság és hamisság között! Az igazság és a tévedés közötti határt pedig nem mi döntjük el (a hagyományunk, szokásunk, kultúránk), hanem a Biblia.

Miközben hirdetünk egy tantételt, aközben tagadnunk kell annak ellenkezőjét. Ezt nem lehet, csak így, antitetikusan tenni. Ha azt mondom, hogy a Biblia a kijelentés egyedüli forrása ("Sola Scriptura"), akkor ez azt jelenti, hogy nem várok hasonló kijelentést egy gurutól, prófétától, látnoktól, evangélistától, stb. „Óvakodjatok a hamis prófétáktól!” (Mt 7:15) Semmilyen kijelentés nincs, ami egyenrangú lenne Isten Igéjével.

Márpedig, a mai prófétálással épp ez a probléma: ha azt mondod, hogy nem egyenrangú a bibliai kijelentéssel, akkor ezzel azt állítod, hogy az olyan prófétálás megszűnt. Ha pedig azt állítod, hogy a mai próféták ugyanolyan kijelentéseket adhatnak át, mint amilyen a Szentírásban található, akkor ez súlyos tévtanítás, amely a szubjektivitás talajára terel hívőt, gyülekezetet, közösséget, egyházat. Innen már kiszámíthatatlan a folytatás.

Az ószövetségi prófétálást a tévedhetetlenség, a természetfeletti tekintély, a kipróbálhatóság jellemezte, a prófétát pedig egy belső kényszer, aminek nem tudott ellenállni.

Az ÓSz-i próféták megfelelője az ÚSz-ben nem a próféták, hanem az apostolok: ők azok, akik abszolút tekintéllyel léphettek és léptek fel. Ezért mondja az Írás: „Fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus.” (Ef 2:20) Ilyen abszolút tekintélye ma már csak az írott Igének van. Az abszolút tekintélynek örvendő prófétálás a bibliai kánon lezárásával tehát teljesen megszűnt.

De akkor hogyan állunk az újszövetségi prófétálással? „Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de inkább, hogy prófétálnátok” (1Kor 14:5) – mondja Pál apostol. Ezek szerint, minden hívő prófétálhat. Ahogyan Mózes kívánta valamikor: „Vajha az Úrnak minden népe próféta volna, hogy adná az Úr az ő lelkét ő beléjük.” (4Móz 11:29)

Az Alapszabály bevezetőjében (preambulum) többek között ott van az „apostolság elve”: „Minden baptista gyülekezetnek Krisztustól kapott apostoli küldetése van, hogy olyan közösség legyen a világban, amely bizonyságot tesz az evangéliumról, és megosztja keresztyén hitét, reményét és szeretetét minden emberrel.” Ilyen értelemben akár „apostoli-baptista” gyülekezetekről is beszélhetünk, főképp, ha hisszük, hogy a jóeli jövendölés beteljesedett, ahogyan Péter hirdette ezt: „Ez az, a mi megmondatott Jóel prófétától: És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak.” (ApCsel 2:16-17).

Az újszövetségi prófétálás tehát Istennek azon kegyelmi ajándéka, amellyel Krisztus testének egyes tagját képessé teszi arra, hogy az Ő népéhez intézett üzenetét az Írással összhangban, közvetlenül a Szentlélektől kapja meg és adja tovább. Ez a fajta prófétálás csak olyan arányban tévedhetetlen, amilyen arányban összhangban van a Szentírással. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ÚSz-i próféta csupán emberi szavakat szól, amiket az Szentlélek eszébe juttat (ezért nem használhatja az abszolút tekintélyt követelő „ezt mondja az Úr” kifejezést).

Az ószövetségi rôʽeh, ḥōzēh és nābîʽ héber szavak, és az ennek megfelelő profétész görög szó mellé az Újszövetségben találjuk az „apokalüpszisz” – kinyilatkoztatás kifejezést. Amikor kinyilatkoztatás történt, az új üzenetet tartalmazott, ami addig nem volt ismeretes. Lásd, például: „Kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja, adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt.” (Ef 1:17) „Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással, és magammal vittem Tituszt is. Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló.” (Gal 2:1-2) „Hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel.” (Gal 1:16) „Kijelentésével ismertette meg velem a titkot, ahogy előbb röviden megírtam.” (Ef 3:3. 6).

Az ilyen kinyilatkoztatások az írott Igével azonos tekintélyű kijelentések voltak. De a bibliai kánon lezárásával az ilyen prófétai szolgálat megszűnt. Ma nincs olyan prófétai kijelentés, ami egyenrangú lenne Isten Igéjével, sem olyan, amely följebbvaló lenne annál.

Van azonban az írott Igével összhangban lévő újszövetségi prófétai kijelentés, amely lehet igehirdetés formájában történő valamilyen titkos dolog feltárása, kijelentése. De ez nem a karizmatikus körökből ismert okoskodó szócsavarás, sem ártalmatlan szószaporítás, sem nem túlfeszített, beteges idegállapot szüleménye! Az újszövetségi prófétálás alatt az írott Igével összhangban levő kijelentést kell érteni. Ez azt jelenti, hogy ellenőrizhető, lemérhető, megítélhető, hogy igazi vagy hamis kijelentésről van-e szó.

Vagyis, az újszövetségi prófétálás csak alkalmazás révén válik prófétálássá.

Hogy mindez hogyan nyilvánul meg a gyakorlatban, arra most különböző példákat említhetnék, személyesen átélt esetekből, vagy mások életéből. Többeket ismerek a lelkipásztorok közül, akik fel tudnának említeni olyan eseteket, amikor tudatosan vagy tudatlanul próféciát mondtak, az Ige alkalmazása erővel ható leleplezés vagy beteljesülő kijelentés volt.

A látomásokat és álmokat is jöhetnek Isten részéről, hasonló üzenettel és céllal, de ezek sem lehetnek soha egyenrangúak Isten írott igéjével. „Hallottam, amit a próféták mondanak, akik hazugságot prófétálnak az én nevemben, mondván: Álmot láttam, álmot láttam... A próféta, aki álomlátó, beszéljen álmot; akinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a polyvának a búzával? azt mondja az Úr. Nem olyan-e az én igém, mint a tűz? azt mondja az Úr, mint a sziklazúzó pöröly?” (Jer 23:25. 28-29)

Úgyhogy, engedelmeskedjünk Isten Igéjének! Ennél magasabbrendű üzenet Isten részéről nem létezik, még ha mennyei angyal jönne is, valami egyebet hirdetve. (Gal 1:8-9)

A nyelveken szólásról

A karizmák közé sorolt „nyelvek nemei” valóságos nyelvek voltak, míg a mai divatos „nyelveken szólás” nem az.

A nyelveken szóló számára is öt érthető szó többet használt, mint tízezer szó nyelveken. Ezért kellett imádkoznia azért, hogy magyarázhassa meg (1Kor 14:13).

A „titkos dolgok” olyan titkok lehettek, amelyek a kinyilatkoztatás folyamatában azelőtt még rejtve voltak (Róm 16:25-27. Ef 3:2-6. Kol 1:25-27).

A magyarázat („hermeneüó”) egyértelműen fordítást jelentett (Lásd: Lk 24:27. Jn 1:38. 42. ApCsel 9:36.) Ha nincs fordítás, akkor hallgatnia kell az istentiszteleten (1Kor 14:28).

Sajnos, a mai nyelveken szólásnak nevezett öntudatlan beszédnek nincs szótára, nyelvtana, mondattana, és ezért lefordíthatatlan. (Az állítólagos "fordítások" nem felelnek meg a valóságnak.)

A „nyelveken szólás” Istennek azon kegyelmi ajándéka, amikor a Szentlélek által valakit képessé tesz egy ismeretlen (idegen) nyelven való beszédre, amelyet adott esetben egy jelenlévő, aki ismeri azt a nyelvet, vagy akit az Úr erre külön ajándékkal képessé tesz, világosan megért és le tud fordítani.

Nincs „igazi” és „hamis” nyelveken szólás, hanem van „a” nyelveken szólás (amelynek üzenete, szótára, nyelvtana, szerkezete és magyarázata/fordítása van), és van öntudatlan beszéd, amely nem rendelkezik a „nyelv” ismertető jegyeivel, így lefordítani sem lehet. Ez utóbbi még nyelvnek sem nevezhető.

Az öntudatlan beszéd nemcsak manapság gyakori, hanem a görög misztériumvallásokban is gyakori volt, éppúgy, mint ma a buddhistáknál. Ez nem a Szentlélek ajándéka, mivel meg lehet tanulni. Míg a nyelveken szólás öntudatos beszéd, addig az öntudatlan beszéd gyakran extázisban történő jelenség. Az istentiszteleten azonban az értelmünket nem kikapcsolni, hanem használni kell. Minden esetben, kivétel nélkül! Ezért, egy ilyen jelenséget egyáltalán nem látunk elfogadhatónak a gyülekezetben, az istentiszteleten.

A nyelveken szólás célja az volt, hogy meggyőzze a hitetlen zsidókat, hogy az üdvösség a más nyelvűeknek, a pogányoknak is adatott. Ez látható a pünkösdi- és a Kornélius megtérését követő eseményekben. Állítólag manapság is megtörtént, hogy valaki olyan nyelven (arisztokrata-franciául) kezdett el beszélni a gyülekezetben, amit sohasem tanult, és egy másik azt lefordította, pedig ő sem tanulta. De ahol ez megtörtént, a nyelveken szólás ott is ugyanolyan céllal történt: meggyőzte a hitetlen zsidókat az evangéliumról. Ennek ellenére, el kell ismerjük, hogy ez nem egy gyakori dolog, még karizmatikus körökben sem! Mi lehet ennek az oka?

Nyílván az, hogy nincs szükség már meggyőzni senkit.

Hadd szemléltessem ezt egy bibliai példával: „Másnaptól kezdve, hogy ettek a föld terméséből, megszűnt a manna, és nem volt többé mannájuk az Izráel fiainak; hanem Kanaán földjének gyümölcséből ettek abban az esztendőben.” (Józs 5:12) Pedig Isten nem figyelmeztette őket előre! Pedig Istennek hatalma lett volna továbbra is mannát adni! De nem volt reá szükség többé. Isten azt adja, amire népének szüksége van. Nem beszélhetsz „az én ajándékomról”, hanem csak „Isten ajándékáról” a gyülekezet számára. Nem a lelki érettség jutalmazása ez, mert az új hívő ugyanúgy szólhatja a bölcsesség igéjét, prófétálhat vagy beszélhet nyelveken. Ahogyan Isten akarja. A Lélek kijelentése „haszonra adatik” (1Kor 12:7). Mindenek épülésre kell legyenek (1Kor 14:26). Egy értelmes mondat, öt szó, többet használ, mint tízezer nyelveken mondott szó. (1Kor 14:19 – Pál mondhatott volna nagyobb számot is, de az akkori görög nyelvben tízezernél nagyobb számra nem volt kifejezés.)

Ami a közösséget illeti, a nyelveken szólás nem jelent lelki többletet. Ami többletet jelent, az a Lélek gyümölcse. Az ajándékokat könnyen hamisíthatja a gonosz, de a gyümölcsöt nem. Ezért mondta az Úr, hogy „gyümölcseiről ismeritek meg őket” (Mt 7:16. 20). Manapság sok szenzációhajhász, szakadár, erkölcstelen és tekintélyellenes álhívő van, akik talán beszélnek nyelveken, de jellemükben romlottak és gonoszak. A korintusiaknál is láthatjuk, hogy hiányzott a szentség, az alázat és a szeretet, de volt felfuvalkodás és paráznaság, meg - nyelveken szólás… A test cselekedete soha nem fér meg a Lélek gyümölcsével, de megfér a karizmákkal! Úgyhogy, egy karizma jelenléte (főképp a legkisebb karizma, a nyelveken szólás) egyáltalán nem garancia a Lélek jelenlétére.

Mi baptisták, nem törekszünk a nyelveken szólásra, hanem inkább a hasznosabb karizmákra törekeszünk (1Kor 12:31; vö. 14:39). Ennek ellenére, ha a Szentlélek szuverén módon mégis megadja valakinek a (bibliai) nyelveken szólás ajándékát, akkor azt használhatja alázattal, a Biblia által meghatározott módon. Nem tiltjuk a nyelveken szólást (1Kor 14:39), de nem is törekszünk rá (1Kor 12:31). Nem kell azt mondanunk, hogy ez az ajándék „megszűnt”, hanem azt mondjuk, hogy ez maghatározott céllal adatott, és Isten akkor adja újra, amikor ugyanúgy célja van vele.

Mint ahogyan Isten mannát is hullathat az égből bármikor, ha újra úgy akarja.

No comment

Mától kezdve letiltom a hozzászólásokat.

A hozzászólásodat, kérdéseidet megkaphatom, ha írsz levelet: iborzasi@gmail.com
A levelekre, ha csak tehetem, válaszolok.

Az olvasók szíves megértését megköszönöm.

P.S.
Február közepétől lehet majd újra commentelni.