Isten gyermekeinek a felelőssége - Kol 4:2-18

Isten gyermekeinek a felelőssége

Kol 4:2-18

n Az ember az egyetlen lény a földön, aki olyan munkát (is) végez, ami nem felel meg ösztöneinek és hajlamainak. Az állatok is végeznek bizonyos „munkát”, ez azonban természetes következménye ösztöneiknek. A vadászó ragadozóknak, hangyáknak vagy méheknek a munka nem esik nehezükre, mert tevékenységük ösztönszerű, nem kényszerből származik.

v Az ember azonban egészen más. Neki nemcsak másféle munkája van, hanem ebből származó hivatása is. A hivatás magába foglalja a tevékenység céljának ismeretét, ennek a célnak a szeretetét, és azt az érzést, hogy a feladat megvalósítása éppen nekünk való.

n A hivatástudat kárpótol a munkával együtt járó fáradalmakért, az említett kényszerért. Ez könnyűvé teszi még a hajlamainkkal ellenkező tevékenységek elvégzését is. A hivatástudattal végzett munkának nemesebb jellege van. Szükséges, hogy valamilyen kapcsolat, összhang legyen az ember egyénisége és munkája között, vagyis, hogy legyen „kedve” hozzá.

v Persze, meglehet, hogy úgy általában a háziasszonynak nemigen van kedve mosogatni vagy takarítani, a gyári munkásnak nincs kedve korán kelni, és a földművesnek nincs kedve a hasító szélben vagy a tűző napon a mezőn verejtékezni, de hivatásuk eltartani családjukat, és felelősségüknek tartják gondot viselni annak szükségeiről! Ennek a célnak elérésére bármilyen feladatot szívesen vállal, és azt örömmel teljesíti.

n A hivatásnak sokféle foka van. A legmagasabb foka a küldetés (misszió). Missziónak nevezzük azt a hivatást, amely Isten országának terjesztését segíti elő, mások megmentését, a gyülekezetbe való felelősségteljes beépülését és misszióra való nevelését. Az ilyen küldetés Istentől származik. Maga a szó is kifejezi, hogy ez nem választott, hanem kapott feladat, ezzel megbíznak, és annak teljesítését felelősséggel, szívvel-lélekkel vállaljuk.

v Úgy érezzük, hogyha küldetésünkért az életünket is oda kellene adni, akkor ezt is megtennénk, fontolgatás nélkül. Miért? Egyszerűen azért, mert felelősséget érzünk küldetésünk teljesítéséért.

n A küldetés iránti felelősség belőlünk kell fakadjon. A felelősség végig kell kísérje életpályánkat, akkor is ha sikeres, akkor is ha kudarcokkal van tele. A felelősség segít abban, hogy a magunk kicsinyes körén felülemelkedhessünk, és ne a saját érdekeinket nézzük. Segít önzetlenül, kötelességtudattal, szerénységgel másokért, és főleg Istenért élni.

v Mert a hívő ember küldetése az, hogy Istenért éljen. „Mindent, amit csak cselekedtek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván az Istennek és Atyának Őáltala.” (Kol 3:17)

v A hívő ember kedvét leli ebben a küldetésben, és nem kényszerből teszi azt: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem!” (Zsolt 40:8[9])

v Aki csak a jutalomra tekint, és annak alapján fontolgatja, hogy érdemes-e megerőltetnie magát, az nem érzi e hivatás felelősségét. „…Nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal!” (1Pt 5:2)

n A felelősséggel végzett hivatás gyakran tekintélyt eredményez: tisztelni kezdik azt, aki a gyülekezetben felelősséggel prédikál, imádkozik, vagy áldozatot hoz. Az így végzett szolgálat megbecsülését maga a Szentírás parancsolja: „A jól forgolódó presbiterek kettős tisztességre méltattassanak, főképpen, akik a beszédben és tanításban fáradoznak.” (1Tim 5:17) A megbecsülés nemcsak földi, hanem mennyei megjutalmazásban is meg fog nyilvánulni: „Eltétetett nékem az igazság koronája.” (2Tim 4:8)

n Különböző felelősségi szintek vannak. A felelősség a kapott megbízatásból, a küldetésből ered: akire sokat bíztak, az sokért felelős. Mint ilyen, sokak számára áldásul lehet, segíthet mások kibontakozásában, fejlődésében. Amit követelnek tőle az, hogy hű legyen. (1Kor 4:2) Ha hűséggel teljesíti megbízatását, többre bízzák azután. (Mt 25:21) Ez a jutalma.

v A körülötte élő emberek hamar ráéreznek arra, hogy mennyire veszi komolyan küldetését, és a szerint értékelik. Ha biztosak abban, hogy a legjobbat teszi számukra, akkor nagyon megszeretik és tisztelni fogják. Ennek a szeretetnek a viszonzása még nagyobb felelősséggel jár: nem engedheti meg, hogy csalódjanak benne!

n A felelősség nem jelent parancsuralmat vagy diktatúrát. „Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.” (1Pt 5:2-3) „Azok, a kik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettük, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtok. De nem így lesz közöttetek... Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon... (Mk 10:42-45) A reánk bízott nyáj Isten tulajdona: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett.” (ApCsel 20:28) A felelősségteljes szolgálat szerénységgel párosul, mivel a büszkeség méltatlanná tesz a szolgálatra: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.” (Mk 9:35)

n Itt van például a gyülekezeteinkben levő legnagyobb felelősség, a lelkipásztori felelősség. Vannak, akik szeretnék megkapni a pásztori tekintély a pásztori felelősség nélkül. Ezt a felelősséget nem lehet másra hárítani, mert Isten mindenképp a lelkipásztortól kéri számon azt, amivel őt bízta meg. „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, tudva azt, hogy súlyosabb ítéletünk lesz.” (Jak 3:1)

v Azonban kétféle hibába is esni lehet ezzel kapcsolatban: először, ha azt gondoljuk, hogy minden felelősség a lelkipásztoré a gyülekezetben, és másodszor, ha nem adjuk meg a felelősségéért járó méltó tiszteletet.

n A lelkipásztor felelős, mint vezetője és felvigyázója a gyülekezetnek. De a takarító, a pénztáros, az orgonista, a karvezető, az ifjúsági vezető, az ajtónálló és a többi szolgálattevők egyenként külön felelősek a rájuk bízott feladatokban. Hogy ezeken a területeken a szolgálat hogyan van végezve, azt csak részben kérhetjük számon a lelkipásztortól: nem ő van megbízva azok végzésével. Azzal segíthetünk neki, ha kifejezésre juttatjuk, hogy mi is felelőseknek érezzük magunkat.

n Magáért a felelősségért is tisztelet jár, még akkor is, ha az, aki kapta, nem mindig méltó a tiszteletre. Ilyenkor magát a tisztséget tiszteljük, nem pedig azt, aki viseli.

v Maga a lelkipásztori tisztség tehát tiszteletet parancsol: Dávid tisztelte Isten felkentjét, még akkor is, ha az a személy, aki ezt a felelősséget kapta (Saul), nem volt méltó a tiszteletre. Azonban a „kettős tisztesség” nem a hivatalnak jár, hanem a „jól forgolódásért”, a hűséggel teljesített küldetésért. Az ilyen „kettős” tiszteletet csak kiérdemelni lehet, kikövetelni nem. Ez mindenütt így van.

n Édentől kezdve hajlamos az ember másra hárítani a felelősséget, ha megbízatásának teljesítésében híjával találtatik. Nem én vagyok a hibás, hanem az asszony, akit mellém adtál... nem én, hanem a kígyó ámított el engem... És ott van Kain: „Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” (1Móz 4:9) Az emberi természet azóta sem változott: az elnök a parlamentet és a kormányt hibáztatja, a jelenlegi kormány a korábbit, és így tovább: egyik sem vállalja a felelősséget. Ami a bűnt illeti, csak a megtérés vezethet el oda, hogy a keresztnél magunkra ismerhessünk: én vagyok a hibás! A megtérő ember Istentől hivatást, küldetést, missziót kap, amellyel új felelősség jár. Az elszámolás pedig az utolsó napra lett halasztva. Bárcsak azt mondhatná nekünk az Úr: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” (Mt 25:21) 

Kinek, hogyan, miért dolgozunk? - Kol 3:13-4:1

Kinek, hogyan, miért dolgozunk?

Kol 3:13-4:1 (14)

n  Az aranyomdás szerint föl kell öltöznünk a szeretetet, mert az a tökéletesség kötele, vagyis, tökéletesen összefog mindent.

v Ezt most a munkára szeretném alkalmazni, igénybe véve azokat az igéket, amelyeket a 22. vers után olvastunk. Figyeljük meg a következő kifejezéseket:

v „Nem a szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem szíveteknek egyenességében, félvén az Istent” – 22. v.

v „Valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek” – 23. v.

v „Mert az Úr Krisztusnak szolgáltok” – 24. v.

v „Aki pedig igazságtalanságot cselekszik, jutalmát veszi igazságtalanságának” – 25. v.

v „Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok” – 1. v.

n  A következő kulcsszavakat jegyezzük meg: egyenlőség (Jézus Krisztus előtt), igazságosság (ami a jogokat és kötelezettségeket illeti), és Istennek tetsző élet (akár szolga, akár úr – Krisztusban testvér, Neki szolgál).

v A rabszolgaság akkor egy magától érthető társadalmi berendezkedés volt.

v Az amerikai rabszolgatartás kegyetlenebb volt, mint a rómaiaké. A rómaiaké kegyetlenebb volt, mint a görögöké, és a zsidók rabszolgatartása enyhébb volt, mint a görögöké.

n  A Római Birodalomban 60 millió rabszolga volt: a lakosságnak több mint a fele!

n  A munkaadó és munkás viszonyában is alkalmazható mindaz, amiket Pál apostol mond.

I. Kinek dolgozunk? („mint az Úrnak és nem embereknek”) – 23. v.

n  A hívő munka-etika központjában nem az áll, hogy mit teszünk, hanem az, hogy kinek tesszük azt, amit teszünk.

v Ha azt mondjuk, hogy minden munka egy hivatás, minden munka jó és fontos, talán ezt nem mindenki hajlandó lenyelni. Pedig így van, főképp, ha azt figyeljük meg, hogy Kinek tesszük azt?

v Van, aki vasárnap este egy kicsit depressziós lesz, amikor arra gondol, hogy hétfő reggel menni kell megint dolgozni… Korholásnak és lehetetlen elvárásoknak kell megfelelni… Nem könnyű hívő módon gondolkozni a munkáról és munka-etikáról.

n  Jézus Krisztus visszafordította a munka átkát is. Társai, partnerei lehetünk Istennek, aki munkálkodik, és a munka-átkot áldássá változtatta Jézusban.

v A bűn miatt a jó munka is nehézzé lett. Istenhez kell fordulni, amikor a tövisek megsokasodnak… - 1Móz 3:17-18

II. Hogyan dolgozunk? („nem a szemnek szolgálván”) – 22. v.

n  „mintha Krisztusnak engedelmeskednél”

v Ef 6:5 – „tisztelettel és félelemmel”

v 22. v. – „nem a szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem szíveteknek egyenességében, félvén az Istent”

v 23. v. – „²³ És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek.”

v Ef 6:6 – „cselekedve az Isten akaratát lélekből” „jóakarattal” – 7. v.

n  Lehet valami, amit a főnököd lehet nem érdemel, de Krisztus megérdemli!

n  Szeretettel!

v A nagytakarítást is lehet úgy végezni, mintha Krisztust várnánk vendégségbe!

III. Miért dolgozunk? („ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát”) – 24. v. 4:1.

n  Van jog, és van kötelesség.

v A munkás kötelessége, hogy a legjobb munkát végezze. Ez a munkáltatónak a joga.

v A munkáltató kötelessége, hogy a lehető legjobb fizetést biztosítsa. Ez a munkásnak a joga. 

A hamis sáfár - Lk 16:1-13

A hamis sáfár

Lk 16:1-13

n  Ez a példázat gondolom, hogy sok gondolatot ébreszt a hallgatókban, nemcsak ennek értelmezése miatt, hanem adva lévén a saját helyzetem is.

n  A kérdések között ott van, hogy vajon a sáfár hamis volt mindig, vagy csak az adósságok csökkentése váltotta ki a menesztését? Mikor cselekedett hűtlenül, ha hűtlen sáfárnak van nevezve?

n  Vajon Jézus egyetért-e az ilyen magaviselettel? Jónak látja-e az etikátlan eljárást a vállalkozásokban?

v   Az értelmezések előfeltételezésekre, előítéletekre alapoznak, de ezeknek megvannak a hiányosságaik.

I. A példázat értelmezése

n  A példázat egyik értelmezése a zsidó törvénykezés fényében történik.

v  Ha valaki kölcsönt ad, akkor ne kérjen kamatot. – 2Móz 22:25 – „²⁵ Ha pénzt adsz kölcsön az én népemnek, a szegénynek, aki veled van: ne légy hozzá olyan, mint a hitelező; ne vessetek reá uzsorát.” (- és 3Móz 25:36. 5Móz 15:8. 23:19). Aki mindennek ellenére mégis kamatot szedett az adósától, az tolvajnak számított!

n  Az ember romlott természete az idők során azt eredményezte, hogy elferdítette az Isten törvényét. A farizeusok elferdítették a templomi ajándékkal kapcsolatosan, a szombattal, teherhordással, munkával kapcsolatosan, stb. A vállalkozók pedig a fizetéssel és kamattal kapcsolatban.

v   A gazdagok egy menedzsert, egy sáfárt bíztak meg a vagyonuk kezelésével. A sáfár teljes felelősséggel tartozott urának. Az ura elvárta, hogy vagyonát jól kezelje, vagyis, kérjen kamatot – akkor kezelte jól a vagyont, és nem tékozolta el!... Ám ha kamatot kért, akkor nem az urát vádolták meg, adták törvényszékre, hanem a sáfárt! Neki kellett felelni a törvénytelenségért.

v  A gazdának mindig előnyére vált egy kamatos kölcsön, mert őt nem vonták felelősségre, mivel nem ő kezelte a vagyont… A sáfár kellett feleljen a tranzakcióért, és viselje a büntetést.

n  A sáfárnak azonban többféle védekező lehetősége volt. Ezeket az írástudók is jónak látták, és elfogadták, mint szükséges rosszat.

v  Például, ha a kölcsönről szóló irat tartalmazta a kamatot, akkor törvényszékre lehetett adni az illetőt.

v  Vagyis, ha így írták: „Fizetni fogok Rubennek 10 kórus búzát Niszán hónap elsejéig. De ha nem fizetem ki, akkor 4 kórus búzával többet fizetek évenként.” Ilyen megegyezés nem volt elfogadható.

v  De elfogadható volt, ha egyszerűen azt írták, hogy „Tartozom Rubennek 14 kórus búzával.”  - Vagyis, ha nem részletezték, hogy mennyit kért kölcsön, és mennyi a kamat, hanem egyszerűen beírták, hogy mennyi a tartozás. Pedig, az igazság az volt, hogy a kölcsönkért búza csak 10 kórus volt, és a 4 kórus már a kamatot jelentette! A tartozási iratban mégis 14 kórus búzát rögzítettek.

n  Például, I. Heródes Aghrippa majdnem csődbe jutott Kr.u. 33-34 táján, és kénytelen volt kölcsönt felvenni. Megbízta a Marsyas nevű sáfárját, hogy kérjen kölcsönt. Aki a kölcsönt adta, arra kényszerítette, hogy írjon egy kötelezvényt, hogy tartozik 20.000 Attikai Drachmával, holott az csak 17500 drachmát adott kölcsön! A kamatot egyszerűen hozzáadták az alapösszeghez, nem részletezve, hogy mennyi a kölcsönkért összeg és mennyi a kamat… A tartozást egyben írták le, még akkor is, ha a kölcsönkért pénz jóval kevesebb volt.

v   A búza kamatja 20% volt, plusz 5% garanciával. Az olaj kamatja viszont 80% volt, 20% kamattal, mivel az olajtermés nagyon változó lehetett, ugyanúgy az olaj minősége is. Úgyhogy, az olaj kölcsönzése sokkal nagyobb kockázattal járt: nem olyan minőségű olajt kapott vissza, vagy az olaj ára megváltozott egyik évről a másikra.

v  A sáfár kezelte az ő urának vagyonát, megegyezett a kölcsönadásban és annak részleteiben, és egy személyben felelt a megegyezésekért.

n  Ha a menedzser inkompetensnek vagy hűtlennek bizonyult, akkor a gazda elszámoltatta és leváltotta.

v   Egy ilyen esetről beszél az Úr Jézus, ami valóban megtörténhetett. A sáfárt bevádolták, hogy eltékozolja a gazda vagyonát. Ezért, behívták elszámolásra, és kilátásba helyezték elbocsátását.

v  1-2- v. „¹ Monda pedig az ő tanítványainak is: Volt egy gazdag ember, kinek volt egy sáfára; és az bevádoltatott nála, hogy javait eltékozolja. ² Hívatta azért azt, és monda néki: Mit hallok felőled? Adj számot a te sáfárságodról; mert nem lehetsz tovább sáfár.”

v  Vajon csakugyan inkompetens volt? Csakugyan eltékozolta az ő urának vagyonát? Nem tudjuk. A vádat megfogalmazták ellene.

n  Addig úgy kezelték, mint családtagot. Ott lakott. Onnan élt. Most egyszeriből az utcára kerülhet, és semmi nélkül maradhat…

v  Gondolkozott: mit tehetne? Kapálni nem tud (talán túl gyenge volt hozzá), koldulni – szó sem lehet róla! Még rágondolni is rossz! De akkor mit tehet?

n  Egy ötlete támadt. Sorra hívatta az adósokat és újra íratta az adósleveleket. Két példa van említve.

v   Az egyik 100 bátus/mérce olajjal tartozott. Ez 3946 liter! Jelentős mennyiség. Egy olajfa megközelítőleg 120 kg olajbogyót terem, amiből 25 liter olajt lehet sajtolni. Vagyis, 150 fából álló gyümölcsösre lenne szükség, hogy ezt a mennyiségű olajt megadhassa! – A sáfár arra kérte, hogy vegye az írást, és írjon csak 50 bátus olajt.

v  A másik száz kórus búzával tartozott, amit a sáfár lecsökkentett 80-ra. A száz kórus búza 2500 liter, aminek a kitermesztéséhez kellene 40 hektár föld! Az adós örömmel módosította az iratokat, saját kezével leírta, hogy mennyivel tartozik, lényegében. A többi úgyis a kamat volt!

n  Innen értjük meg, hogy a gazda hogyan dicsérhette meg a hamis sáfárt: úgy, hogy a maga helyén bölcsen, vagy ravaszul cselekedett. Ura lévén a helyzetnek – a maga javára fordította azt.

v   Megdicsérték, mert egyrészt megnyerte az adósok jóindulatát – akik befogadták őt, miután a gazdája kidobta. Másrészt, a gazdáját is vallásos fényben tűntette fel, mint aki nem kér kamatot, ha kölcsönt ad… A gazda nem mehetett az adósokhoz, többet követelve, mert akkor úgy tűnt volna, hogy kamatot kér a kölcsönre.

n  Az az értelmezés, miszerint a sáfár csakugyan hűtlenül bánt a gazda vagyonával, eltékozolva azt, nem ad magyarázatot arra, hogy miképpen dicsérhetett meg a gazda egy ilyen hűtlen sáfárt?

v  Az is kérdéses, hogy ha hűtlen volt, mit jelenthet az, hogy „eszesen cselekedett”? Csak a világ fiai nevezik a hűtlenséget eszességnek. Hűtlen volt, ami a korábbi cselekedeteit illeti, amikor eltékozolta a gazda vagyonát. Ugyanúgy, a hamis bíró korábbi magaviseletéért kapta ezt a jelzőt, még akkor is, ha annak az özvegynek végül igazságot szolgáltatott.

v  A hamis sáfár is végül dicséretben részesült, és barátokat szerzett ura vagyonának eszesen való kezeléséből.

II. A példázat alkalmazása

n  Említettem, hogy feltételezésekre szorulunk, mivel sok részlet nincs közölve, amire kíváncsiak lennénk. Csak feltételezzük, hogy miről is lehet szó.

n  Vagy azonban egy pár dolog, ami nem szorul feltételezésre:

v  (1) A sáfár kezelte ura vagyonát. Pénzzel, kölcsönnel dolgozott.

v  (2) Eljött elbocsátásának ideje, és a szegénységgel kellett szembenéznie.

v  (3) Harmadszor, eszesen cselekedett, mert gondolt a jövőjére és barátokat szerzett magának.

n  A 8-9. v. tartalmazza a példázat alkalmazását:

v  ⁸ És dicsérte az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett; mert e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében. ⁹ Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy, mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba.

v  Az „én is mondom néktek” kifejezés a példázathoz tartozik, mint egy abból levont következtetés. (vö. Lk 18:14).

n  Az Úr Jézus nem ért egyet az etikátlan eljárással a vállalkozásokban, hanem egy másféle leckét kíván továbbítani. Foglaljuk össze a tanulságokat!

n  (1) Nem ragaszkodjunk a földi vagyonhoz! Legyünk nagylelkű adakozók!

v  A sáfár sem ragaszkodott a vagyonhoz. Nagylelkűen osztogatta az adósoknak azt, ami nem is volt az övé, de lényegében még a gazdájáé sem volt!… Legyünk mi is nagylelkűek! Úgyis abból vagyunk nagylelkűek, ami az Úré, nem a miénk. Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? – 1Kor 4:7.

v  1Krón 29:14 – „¹⁴ Mert micsoda vagyok én, és micsoda az én népem, hogy erőnk lehetne a szabad akarat szerint való ajándék adására, amint tettük? Mert tőled van minden, és amiket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked.”

n  (2) Gondolj a jövődre! Fektesd be a földi vagyonodat mennyei kincsbe!

v   A pénz a múlthoz fog tartozni. A lélek visszatér Ahhoz, aki adta volt azt. Préd 12:7. Ne kösd a szívedet a földiekhez, hanem gyűjts kincseket a mennyben. Mindkét világot nem nyerheted meg. Nem szolgálhatsz Istennek is és a Mammonnak is… „Aki a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz” – Jak 4:4.

v   Mt 6:19-20 – „¹⁹ Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; ²⁰ Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.”

n  (3) legyünk bölcsebbek a világ fiainál, de legalább annyira eszesek, mint ők!

v   Ők rendkívüli eszességet bizonyítanak a földi dolgokban. Tanuljunk tőlük!

v  Még az ördögtől is lehet tanulni: mit nem kell tenni, és legyünk legalább annyira kitartók, mint ő. 

A bolond gazdag - Lk 12:13-21

A bolond gazdag

Lk 12:13-21

n A kapzsiság gyilkos természetét Charles Swindoll úgy írta le, hogy képzelj egy hajótöröttet egy deszkán, a tenger közepén, akit rettenetes szomjúsága arra késztet, hogy igyon a tenger sós vizéből. De ettől még szomjasabb lesz, úgyhogy, még többet iszik belőle... Egyre többet fogyaszt a sós vízből, amíg, paradox módon, dehidratálódik és meghal!

n „Nem a vagyonnal való bővelkedésben van az embernek az ő élete.” Vagyis, nem ez a lényeg.

n Az 1800-as években volt egy híres birkózó Európában, aki „Yuszuf-nak, a rettenetes töröknek” hívtak. Négy éven át senki sem tudta legyőzni. 1898-ban Amerikába utazott, hogy megvívjon az akkori bajnokkal, amit „Fojtogató” Lewisnek/Lajosnak hívtak. Ez a Lewis jóval kisebb termetű volt, de már sokakat legyőzött, akik nálánál nagyobbak voltak. A titka az volt, hogy igyekezett ellenfele hátához kerülni, és karjával megragadta annak nyakát és elzárta az oxigént. Így hamarosan a padlóra került mindegyik, aki vele birkózott. Innen kapta a „fojtogató” nevet. Azonban, amikor Yuszuffal találkozott, akkor bajba került, mert Yuszufnak egyszerűen nem volt nyaka… A feje és a vállai között szinte semmi sem volt. Úgyhogy, Yuszufnak sikerült legyőznie az amerikai bajnokot. A rettenetes török követelte az 5000 dollárt, a győzelme árát.  Ez eléggé tekintélyes összeg volt abban az időben. Az aranyat széles bajnoki bőrövébe rejtette és hajóra szállt, hogy hazautazzon. Ám az Atlanti óceán közepén egy viharban süllyedni kezdett a hajó! Amikor Yuszuf a mentőcsónakba akart beszállni, beleesett a tengerbe és eltűnt. Soha nem látták többé! Mit gondoltok, mi történt vele? – Úgy van. Az arany megfojtotta. Ekkora gazdagságot még ő sem bírt kezelni. A mélybe rántotta és a vesztét okozta!

n Az Úr Jézushoz jött egy ember, arra kérve, hogy szóljon a testvérének, hogy ossza meg vele az örökséget. Nyílván, az nem akarta megosztani… És az Úr Jézus mit tett? Nem szólott neki! Nem próbálta meggyőzni! Ellenkezőleg, a kárvallottat próbálta meggyőzni arról, hogy elégedjen meg azzal, amije van.

n Örökség-harcok már akkor léteztek, és komoly nézeteltéréseket okoztak. Jegyezzük meg: az örökségekről szóló nézeteltérések mindig a kapzsiságról szólnak! „Én akarom a részemet, és akarom, most!” A kapzsiság (telhetetlenség) tisztátalanná tesz: Mk 7:21-23 „21 Mert onnan belülről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, 22 Lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság: 23 Mindezek a gonoszságok belülről jönnek ki, és megfertőztetik az embert.”

v  Róm 1-ben Pál apostol azokról beszél, akik „nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák”, „29 A kik teljesek minden hamissággal, paráznasággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszassággal; rakvák, irigységgel, gyilkossággal, versengéssel, álnoksággal, rossz erkölcscsel.” (Róm 1:28-29)

v  Ef 5:3 – „3 Paráznaság pedig és akármely tisztátalanság vagy fösvénység (nyerészkedés, kapzsiság) ne is neveztessék ti közöttetek, amint szentekhez illik.”

n A Kol 3:5 a kapzsiságot bálványimádásnak nevezi: „Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet (kapzsiságot), a mi bálványimádás.”

v  Pénzen nem vehetsz boldogságot.

v  Pénzen nem vásárolhatod meg szíved békességét sem.

v  Pénzen nem vehetsz belépőt Isten országába.

n A gazdagok hajlandóak kizárni Istent az életükből.

n Ezt az embert Jézus bolondnak nevezi. Miért? Mert kapzsi volt. Figyeljük meg, milyen hibákat követett el (részben Wilhelm Busch után):

I. Megfeledkezett Istenről - 17-19. v.

n Önmagával volt elfoglalva. Ötször mondja, hogy „én”.

v  Pedig Istentől kapta a javakat – Jak 1:17. 1Tim 6:6. De aki önmagára összpontosít, az nem látja Istent, akitől az adományokat kapta – 16. v.

n Aki önmagára összpontosít, az tervet készít a jövőre, de kihagyja Istent – v. 17-18.

v  „Hiába nektek…” – Zsolt 127

II. Megfeledkezett a másik emberről -

n Aki önmagára összpontosít, az csak a maga jólétét tartja szem előtt – 19. v.

n Egy gazdag embert szembesítettek azzal, hogy a gyülekezetnek nem adakozott. „A feljegyzések azt mutatják, hogy gazdagsága ellenére semmit sem adakozott az egyháznak!” Azt válaszolta: „Azt mutatják-e a feljegyzések, hogy vagy egy özvegy édesanyám, aki támogatás nélkül maradt, amikor a férje meghalt? Azt mutatják-e a feljegyzések, hogy van egy mozgássérült testvérem, aki nem tud dolgozni? Hát azt mutatják-e a feljegyzések, hogy egyik leánytestvérem özvegyen maradt kisgyermekekkel?” „nem, Uram, mi ezekről nem tudhatunk.” „Nos, ha ezeknek nem adok semmit, miért adakoznék az egyháznak?”

III. Megfeledkezett a lelkéről -

n Aki önmagára összpontosít, az szembekerül Isten tervével az életére nézve – 21. v.

n Összetévesztette a testét a lelkével.

v  Pedig, „mit használ az embernek…” (Mt 16:26)

IV. Megfeledkezett az örökkévalóságról – 19. v.

n Aki önmagára összpontosít, az a vagyonát rossz helyen tárolja – 20. v.

n Kincseket gyűjtött, de nem a mennyben.

n Nem készült fel az örökkévalóságra. Pedig bizonyosnak lenni mindennél fontosabb!

Befejezés:

n Mi okozza a kapzsiságot? Az aggodalmaskodás.

n Nézzétek meg a liliomokat… - Lk 12:27-28.

n Nézzétek meg a hollókat… - Lk 12:24

v  A megelégedettség nem a sokból származik! – Fil 4:12-13 – „2 Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is, mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. 13 Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.”

v  Péld 30:7-9 – „7 Kettőt kérek tőled; ne tartsd meg én tőlem, mielőtt meghalnék. 8 A hiábavalóságot és a hazugságot messze távoztasd tőlem; szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem; táplálj engem hozzám illendő eledellel. 9 Hogy megelégedvén, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: kicsoda az Úr? Se pedig megszegényedvén, ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével!”

v  Jim Elliot: „Jobb odaadni másnak, amit úgysem tarthatsz meg, hogy megnyerhesd, amit nem veszíthetsz el!”