Az üdvösség sisakja - Ef 6:17a

Az üdvösség sisakja

Ef 6:17a

„Az üdvösség sisakját is fölvegyétek!”

Már említve volt, hogy attól kezdve, hogy elindultunk Jézust követni, hadat üzentünk az ördögnek és a sötétség birodalmának, és ezzel elkezdődött egy harc, amely nem test és vér ellen folyik, hanem lelki téren. Ez a hitnek szép harca. Akik kaptuk a hit ajándékát, azok harcoljuk a hit harcát. A hitünk nem fog magától növekedni, mondjuk, csak úgy, az éjszaka folyamán, hogy este lefekszünk és reggelre erős hitű követői leszünk Jézusnak… A hitért harcolni kell! Ezt üzeni Júdás apostol is: „tusakodjatok a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott” (Júd 1:3). Hogy ezt megtehessük, ehhez szükséges felvenni az Isten által biztosított lelki fegyverzetet, amelynek soron következő darabja az üdvösség sisakja.

Az üdvösség sisakja az üdvbizonyosságnak, vagy az üdvösség reménységének a sisakja. „Mi azonban, akik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe.” (1Thessz 5:8) Az üdvbizonyosság az a biztos tudat, hogy üdvösségem van. Ez a tudat, mint védő fegyver oltalmaz a kísértés és próbák között, a halál árnyékának völgyében, és úgy általában, az ellenség földjén. „Az üdvösség sisakját is felvegyétek!” Ezt a képet is Ézsaiástól kölcsönözte az apostol: „Felöltötte az igazságot, mint páncélt, és a szabadítás sisakja van fején.” (Ézs 59:17).

Az üdvösség (szoterion) szabadítást, megtartást, feloldozást, megváltást jelent. Az üdvösséget Jézus adja, aki az Üdvözítő, a Szabadító, a Megváltó. Így mondta karácsonykor az angyal: „született néktek ma a megtartó”, vagyis, az Üdvözítő, a Megváltó (Lk 2:11).

Az üdvösség a bűntől, az óemberi természetünktől való szabadulást jelenti, és a bűn átkától, az örök haláltól, a pokolból, a kárhozatból való szabadulást.

I. Az üdvösség

A sisak a fejet védi, az elmét, a gondolkozást. „Megújuljatok az elméteknek szelleme szerint” (Ef 4:23) – mondja Pál apostol. Ezt a megújulást az apostol a tanulással kapcsolja össze: „Ti pedig nem így tanultátok a Krisztust. Ha ugyan Őt megértettétek és Ő benne megtaníttattatok, úgy amint az igazság a Jézusban” (Ef 4:20-21). Elménket tehát úgy kell megújítani, hogy meg kell tanítani, tudatosítani kell az elménkben, a gondolkodásmódunkban, hogy miből váltott meg bennünket az Úr Jézus Krisztus. A világnézetünk ilyenszerű megújítása, kialakítása, egy egész életre szóló feladat. Egész életünkben tanulni kell: tudatosan rombolni kell a régit, az örököltet, és fejleszteni az újat, a krisztusit. „És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12:2)

Amikor feltesszük a kérdést, hogy mi történne veled, ha az éjjel elkérnék a lelkedet, vannak, akik tétovázva felelnek: „nem lehet azt tudni”, akkor látjuk majd meg”, stb. Az ilyenektől azt szoktam kérdeni: meg tudod-e mondani, hogy van-e a zsebedben 100 euró? Persze, hogy meg tudja mondani, hogy nincs. Ugyanis, 100 euró nem olyan kicsi összeg, hogy valaki ne tudná, hogy melyik zsebébe tette… Nos, az üdvösség mindennél drágább dolog! Nem történhet meg, hogy valakinek adatott, és nem tud róla. Akinek üdvössége van, annak üdvbizonyossága is van, mert felvette az üdvösség reménységének sisakját. „Oly drága kincsem itt nekem: A szép s igaz remény, / Hogy nyitva számomra a menny, Örökké élek én” - mondja egyik kedves énekünk (Hith. 568).

Vannak, akik testük ápolásával, díszítésével vannak elfoglalva, miközben lelkük a pokolra jut. Nem rendelkeznek az üdvösség sisakjával. Olyan ez, mintha valaki a házát festené, miközben az lángokban áll.

A sisak felségjel: felhívja az ellenség figyelmét, és jelzi, hogy Jézus csapatához tartozunk. Nem azt mondja, hogy gyártsatok magatoknak valami védelmet, esetleg húzzátok be jól a fejeteket, hanem azt mondja, hogy vegyétek fel az üdvösség sisakját. Az üdvösség ajándék, amit fel kell venni, át kell venni. Isten elkészítette ezt Jézus Krisztus által.

A bűn megkötöz bennünket, a tekintetünket, a gondolatainkat, a szándékainkat. Elragadnak az indulataink. A bűn nagyobb hatalom, mint mi. Ebből a rabságból szabadított ki Jézus. Ha a Fiú megszabadított, akkor valósággal szabadokká lettetek. Hozzá tartozunk. Azt, amivel csak Krisztus rendelkezett, most felkínálja minden katonájának. Ezt a messiási felszerelést, a saját győzelmét, önmagát kínálja nekünk. „Vegyétek fel a sisakot” azt jelenti, hogy öltözzétek fel Jézus Krisztust. Ő a teljes védelem, Ő az üdvösség záloga.

Kikkel kel a hívő ember közösségben legyen? Azokkal, akik ugyanolyan reménységnek részesei. Ábrahámról ezt olvassuk: „Hit által lakott az ígéret földjén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákobbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival.” (Zsid 11:9)

Ha valaki a lelki harcban elveszíti az üdvösség reménységét, az olyan, mintha a fejét veszítette volna el. Annak vége van, számára minden elveszett. Az ilyennek minden fegyver kihullik a kezéből és nem fog küzdeni többé a bűn ellen. Nincs többé semmi ereje: „Elveszett az én erőm és az én reménységem az Úrban.” (JSír 3:18)

II. Az üdvösség, mint sisak

A sisak a fejet védi. Ez is védőfegyver, miként a fegyverezet nagyobb része az. Úgy győzedelmeskedünk a küzdelemben, ha védekezünk. Többek között a gondolatainkat fontos védenünk. Erre való a sisak. Ha gondolatban eltávolodtunk az Úrtól, akkor ez hamarosan a gyakorlatban is meg fog nyilvánulni.

A reménység annak a rendkívüli jónak a megelőlegezése, amelyet Isten megígért, de még nem adta meg. A reménységet a hajó horgonyához hasonlítja az Ige: „mint akik oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet, mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya és beljebb hatol a kárpitnál” (Zsid 6:18b-19) Isten ígéretei jelentik azt a szilárd talajt, amibe reménységünk horgonya kapaszkodik, és szilárdan tartja lelkünk hajóját. Ha nem lennének ott az Isten ígéretei, akkor olyanok lennénk, mint a talaj nélküli hajó, amely csak sodródik, és nem tud kikötni soha, mert horgonyát nem tudja levetni.

Krisztus nélküli állapot egy reménytelen állapot. „ti, mondom, abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek nem volt.” (Ef 2:12 ) A hit visszafele néz, amit Isten tett értünk a múltban, a reménység pedig előre néz, arra, amit Isten tenni fog értünk a jövőben.

Az üdvösség már most a miénk lehet. Már most győztesek vagyunk. „Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15:57) Ha felvetted az üdvösség sisakját, akkor ezt senki el nem veheti tőled. A Sátán bűnbe hajszol, aztán azzal ijesztget, hogy elveszítetted üdvösségedet: „hogyan is gondolod te azt, hogy neked üdvösséged van? Neked nincs többé bocsánat!” Nos, ott van a sisak, amely állandó védelmet jelent akkor is, ha megsebesültél. „Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít. Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk” (Róm 8:33-34)

Az üdvösség reménysége megmenti a hívő embert a félelemtől is és a szégyentől is, mindattól, ami miatt az emberek le szokták horgasztani a fejüket. Emelt fővel járhatsz! „Megtudod, hogy én vagyok az Úr, kit akik várnak, meg nem szégyenülnek.” (Ézs 49:23) „Ha tábor fog körül, nem fél szívem; habár had támad reám, mégis őbenne bízom én.” (Zsolt 27:3) Senki sem fulladhat addig a vízbe, amíg a feje kint van a vízből. Minket „Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen” (1Pt 1:5). Amíg reménység van, addig biztonságban vagy.

III. Az üdvösség sisakjának fölvevése

A sisak akkor használ, ha fölvesszük – nem pedig felakasztva tartjuk a kandalló mellett. A sisak fölvevése és viselése azt jelenti, hogy folyamatosan önvizsgálatot tartasz.

Három területen kell önvizsgálatot tartanunk, hogy biztosak lehessünk üdvösségünkben.

Mindenekelőtt erkölcsi téren, azt kell vizsgálnunk, hogy nincs-e megalkuvásunk valahol a bűnnel? Nem élünk-e bűnben? Nem tűrtük-e meg a sötétség cselekedeteit valahol? Más szóval, van-e bűnbánó és megtérő szívünk?

Másodszor, a kapcsolataink terén vizsgálnunk kell a szívünket: minden emberrel békességben élek, amennyiben rajtam áll? Nincs-e bennem harag, bosszúvágy, rosszindulat, szeretetlenség? Szeretni tudom-e ellenségeimet úgy, hogy imádkozom értük és áldást mondok reájuk?

Harmadszor pedig a hitelveink terén kell vizsgálatot tartanunk: a kijelentett igazságot hiszem és vallom? Kész vagyok arról bizonyságot tenni, azt terjeszteni, azért áldozatot vállalni?

Valahányszor szól az Ige, alkalom van arra, hogy belenézzek a szabadság tökéletes törvényébe, mintegy tükörbe. Az Isten Igéjének kijelentéseit hittel elfogadva, és magunkat rendszeresen megvizsgálva, valósággá válik számunkra az, hogy „a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8:16). Így kell fölvenni és hordani az üdvösség sisakját. „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:11-12)

Ez egy élő reménység: „az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre” (1Pt 1:3). Ez a reménység megtisztulásra késztet: „„Akiben megvan ez a reménység ő iránta, az mind megtisztítja ő magát, amiképpen ő is tiszta” (1Jn 3:3). A rendszeres Bibliaolvasás erősít ebben a reménységben: „Mert amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen” (Róm 15:4).

Befejezésül, hadd említsem egy igehirdető magyarázatát az üdvbizonyosságra: Ha egyik reggel arra ébrednél, hogy a háztetőn emberek forgolódnak, zajt csapnak, kalapácsokkal és baltákkal, és bontanák a tetőt, arra gondolnál azonnal, hogy gonosztevők áldozata lettél, akik megszálltak, hogy elpusztítsák a házat. De ha megérted, hogy ezeket az embereket édesapád küldte, hogy javítsák ki a tetőt, akkor könnyebben elviseled a zajt és kellemetlenséget is, sőt, meg is köszönöd édesapádnak, hogy odaküldte azokat az embereket és kifizette a munkabérüket. Így segít a reménység elviselni a próbákat. Mert „tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak.” (Róm 8:28)

A sisak kemény acélból készül. Nem egy műanyag sisakot kell hordani, egy papír sisakot, vagy szalmakalapot… Az nem nyújthat védelmet. Szükséges, hogy a reménységben erősek legyünk: „(Az üdvözítő kegyelem) arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon, várván ama boldog reménységet” (Tit 2:12-13).

A hit pajzsa - Ef 6:16

A hit pajzsa

Ef 6:16

„Mindezekhez fölvevén a hitnek pajzsát, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok.”

A lelki fegyverzetet az Úr fegyvereinek nevezi az Ige, mert ezeket Isten biztosítja számunkra a lelki harcban. Mindazok, akik közel kerülnek Jézushoz, azokhoz közel kerül az ellenség is, amely ellen harcolniuk kell.

A felsorolás közepén találjuk a hit pajzsát. Bizonyára nem másféle hit, hanem az üdvözítő hit pajzsáról van szó. Ugyanis, nem minden hit üdvözít. Sokféle hit van, de csak az üdvözítő hit által lehet legyőzni a világot és a Sátánt.

Már a zsoltárok könyve is pajzshoz hasonlítja a hitet (Zsolt 18:2. 28:7. 91:4. 115:9-11).

Ez a mondat azzal a szóval kezdődik, hogy „mindezekhez”, vagyis „mindezek fölé”. Azért van a pajzs a középen említve, mert a hit a lelki fegyverzet központi alkotóeleme. „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni.”(Zsid 11:6) Az összes fegyverek közül a hitnek mindenképpen ott kell lennie, mint legfontosabb védőfegyvernek. Az öv, a páncél és a sisak nincs részletezve, hogy hogyan véd, de a pajzsról kijelenti, hogy ezzel „ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok.” Ez nem azt jelenti, hogy a többi védőfegyver fölösleges, hanem azt, hogy azok csak a hittel együttműködve érvényesülhetnek.

I. A hit – „fölvevén a hitnek pajzsát”

Először is, tegyük fel a kérdést, hogy mi a hit? Mire való a hit? Az ige így határozza meg a hitet: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” – Zsid 11:1.

Szemléltetésként, olyan ez, mint amikor a virágkertészek gyönyörködnek a virágokban télnek idején, amikor azok még ki sem látszanak a hó alól. De ők tudják, hogy azok a szép virágok már léteznek, ott vannak valahol a hó alatt, és nemsokára mások is látni fogják azt. Mivel ők túllátnak a télen, át a tavaszba, ezért már tél idején is gyönyörködni tudnak a virágokban.

Tudnunk kell, hogy a valóság és a valóság észlelése között mindig feszültség van. Nem észleljük mindig a teljes valóságot. A valóság több annál, mint amennyit mi észlelünk. Ezért ha valamit még nem észleltünk, az még nem bizonyítja azt, hogy nincs. Van egy szellemi része is a valóságnak, amit csak hitünk által észlelhetünk. Így a hit a megismerés egyik formája lesz, mert a szellemi valóságot csak hitünk által ismerhetjük meg.

A tények önmagukban érvényesek, attól függetlenül, hogy észlelik-e azokat vagy sem. Ha valaki tagad egy tényt, az még nem jelenti azt, hogy az nem létezik. A tényeket néha jól észlelhető dolgok jelzik, de azok a jelek nélkül is éppannyira érvényesek. Nem azért pirkad, mert szól a kakas, és nem azért fúj a szél, mert mozognak a falevelek.

A szellemi valóságot, mint láthatatlan tényt csak úgy észlelhetjük, ha olyanok leszünk, mint egy kisgyermek: ha leszállunk az alázat és engedelmesség legalsó lépcsőjére. Az alázatosoknak Isten kegyelmet ad, és valósággá válik számukra a láthatatlan. Isten kijelentéséből értesülnek a láthatatlanok felől, azokat elhiszik, és alázatban maradva meg is tapasztalják. „Te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj!” (Róm 11:20)

Hit által lehet komolyan venni azt, ami érzékszerveinkkel még nem észlelhetünk. A hit ismeret, bizalom, és engedelmesség együttvéve. Elmémmel megismerem és elfogadom a Biblia kijelentéseit, majd erre az ismeretre rábízom magam, amelyből engedelmesség fakad. Engedelmesség nélkül a hitem nincs kipróbálva: e nélkül a hit nem hiteles. „A hit a remélt dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”

II. A pajzs – „fölvevén a hitnek pajzsát”

A római katonák kétféle pajzsot használtak: egy kisebb átmérőjű, kör alakú pajzsot, és egy nagyméretű, ajtó nagyságú pajzsot, amelynek tartásához nagyobb erő kellett, de az megvédte a katonát, tetőtől talpig. Itt az utóbbi, nagyméretű pajzsról van szó: „Mindezekhez fölvevén a hitnek nagyméretű pajzsát”… Ez a pajzs az egész testet védte. A lelki fegyverzet többi összetevői csak egy-egy testrészt védtek: a sisak a fejet, a saru a lábat, a mellvért a mellkast, de a pajzs az egész test védelmére szolgált. Ilyen szerepet tölt be a hit is lelkünk számára: általa mindenestől védve vagyunk: „Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed a te jó voltoddal, mint egy pajzzsal.” (Zsolt 5:13) A test minden testrésze élvezi a hit pajzsa által nyújtott védelmet.

Az Úr Jézus földi élete során többször azt kérdezte: „Hiszel-e te az Isten Fiában?” (Jn 9:35) „Hiszed-e ezt?” (Jn 11:26) Volt, akinek megdicsérte a hitét: „asszony, nagy a te hited!” – mondta a kánaánita asszonynak (Mt 15:28), „a te hited megtartott téged” – mondta a bűnös asszonynak (Lk 7:50), „ilyen hitet még az Izráelben sem találtam” – mondta egy római századosról (Lk 7:9). A Zsid 11-ben a hit hősei vannak felsorolva, akik mind olyan emberek voltak, akik a hitet első helyre tették. „Mindezek fölé fölvegyétek a hit pajzsát!”

Azért tartotta ilyen fontosnak a hitet, mert csak ez által vagyunk képesek használni a fegyverzetünk többi részeit. Hit nélkül egyik sem ér semmit. Higgy!

A hitre azért van szükség, mert a kísértő arra akar rávenni, hogy kételkedj. A kételkedés ellen pedig védekezni kell. A védelmet a hit pajzsa biztosítja. Ha nincs ott a hit, akkor kételkedni kezdesz Isten ígéreteiben, szeretetében, létezésében… Hit nélkül a kételkedés kérdései kicsíráznak: „csakugyan azt mondta az Isten?” A hit pajzsának védelme nélkül a hívő elbizonytalanodik. Az ellenség ilyenkor a hiúságodra apellál: csak te vagy képes kételkedni. Kérdőjelezz meg mindent! Bizonyos vagy abban, hogy Isten igéje a Biblia? Bizonyos vagy abban, hogy Isten szólott hozzád az ige által? Bizonyos vagy abban, hogy Ő jót akar neked? Bizonyos vagy abban, hogy van értelme az imádságnak? Bizonyos vagy abban, hogy megbocsáttattak a bűneid? Bizonyos vagy abban, hogy örök életed van? Amikor a kételkedés kérdései megrohannak, olyankor használd a hit pajzsát! Tartsd magad elé, és ragaszkodj ahhoz, amit, és Akit igaznak ismertél meg! Igaz, hogy a kételkedés a megismerés egyik rugója, de a hit meg a másik rugója! A hit az Isten kijelentéseit igaznak tartó ismeret.

Lássunk egy néhány igét, amely erről szól: „A mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek erősségek lerontására, lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtve minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak!” (2Kor 10:4-5)

„Meg van írva: elvesztem a bölcsek bölcsességét és az értelmesek értelmét elvetem. Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol van e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-e Isten e világának bölcsességét? Mert minekutána az Isten bölcsessége által nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.” (1Kor 1:19-21)

Okos ember is lehet hívő, de gőgös ember sajnos, nem lehet. Addig, amíg nem képes meghajolni Isten igazsága előtt, nem képes Jézus Krisztus által látni a világot. Alázat nélkül nem lehet megismerni a titkokat, mert a bölcsek és értelmesek elől el van rejtve, és csak a kisdedeknek jelentetik ki (Lk 10:21).

III. A pajzs használata – „amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok”

A nem látott dolgokról való meggyőződés a hívők számára nagyon sokat jelent. A hívők nem álmodoznak, nem tétlenek, hanem komolyan veszik a láthatatlan világot! Ezért tudnak a látható világban is jobban helytállni. De hogyan teszik ezt? Hogyan használják a hit pajzsát?

A Bibliában találunk néhány példát erre. Ezékiás idejében, Kr.e. 700 körül, körülvette az asszír sereg Jeruzsálemet. Ézsaiás odament Ezékiás királyhoz, és közölte vele, hogy kétség nélkül megszabadítja őket az Úr. Persze, ez akkor képtelenségnek tűnt. De Ezékiás készpénznek vette az Úr üzenetét, és néhány nap múlva eltűnt az ellenséges csapat a falak alól. Így kell használni a hit pajzsát!

Pál apostolnak az mondta az Úr Korintusban, hogy „én veled vagyok és senki sem támad reád, hogy néked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban” (ApCsel 18:10). Persze, a sok nép még nem volt sehol, csupán üldözés és kudarc. De az apostol hitt Istennek, és ott maradt másfél évet prédikálni – és Isten ígérete valóra vált. A hit komolyan veszi Isten kijelentéseit és engedelmeskedik azoknak.

Nóé építette a bárkát – egyedül Isten szavára támaszkodva (1Móz 6:22).

Jósafát így imádkozott: „Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak te reád néznek a mi szemeink.” (2Krón 20:12) Nagy szabadulásban volt részük.

Nos, így véd meg a hit pajzsa a lelki harcban, a gonosz nyilainak záporában. Mikor hittel elfogadtad Isten kijelentett igazságait, azok valósággá válnak számodra. Az Isten igéjébe vetett hit olyan védelem, mintha egy óriási pajzs fedezékében lennél: a gonosznak minden tüzes nyilát kioltja. Énekeljük vágyakozva: „Hinni taníts Uram, kérni taníts!” (Hith. 275)

A hit drága kincs. Vigyázni kell rá, mert elveszíthető. „Én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited” (Lk 22:32) Vannak, akik hit dolgában hajótörést szenvedtek (1Tim 1:19).

A hitet Isten Igéje szüli és táplálja. „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” (Róm 10:17) Erősítsük a hitünket naponta tanulmányozva Isten Igéjét! Növekedjünk a hitben! Hitük növekedésére még a tanítványok is vágytak (Lk 17:5). Ez azért szükséges, mert ha a pajzsod gyenge, akkor az öved is, a páncélod is, a sarud is, a sisakod is, a kardod is gyenge!

Sokan érzésikre támaszkodnak, és megtapasztalásokra van szükségük ahhoz, hogy higgyenek. A megtapasztalások olyanok, mint a mankó a sántának: az nem teszi sem erősebbé, sem egészségesebbé, mert ahhoz ennie és mozognia kellene! Ha megerősödik, akkor járni fog mankó nélkül is. „Hitben járunk, nem látásban.” (1Kor 5:7) „Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” (Jn 20:29) Egy gyenge hit össze akarja egyeztetni Isten ígéreteit az emberi logikával. A gyenge hit sokat kérdez, mint a tanítványok, amikor az Úr Jézus azt mondta nekik, hogy „adjatok nekik ti enni” (Mk 6:37).

Az ördög az ő nyilaival kitűnő pontossággal céloz. A kételkedés és kísértés nyilai ezek. A nyilak gyorsak: idejében kell felkészülni a hit pajzsával! A nyilak kiszámíthatatlanok és észrevehetetlenek: nem lehet előre tudni, honnan érkeznek. A nyilak súlyosan sebző, gyilkos természetűek. Sault is a nyilasok sebesítették meg, és azt sem tudta, honnan érkezett (1Krón 10:3). Akhábot is egy titkos nyílvessző terítette le (1Kir 22:34)

Sokan elcsüggednek, amikor látják, hogy hitük milyen gyenge. De a gyenge hit is elégséges, ha valódi! Jézus Krisztusban kell hinni! A zsidók azt kérdezték: „Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6:28-29)

Az evangélium saruja - Ef 6:15

A békesség evangéliumának saruja

Ef 6:15

„És felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével.”

Az öv és a páncél után ez a harmadik fegyverdarab, a lelki fegyverzetből, amelyet egy többszörös birtokos szerkezet ír le. Bontsuk ki! A készségről, mégpedig az evangélium készségéről, vagy inkább az evangélium hívésének és hirdetésének készségéről. Ez az evangélium a békesség evangéliuma, így a békesség evangéliuma hirdetésének a készsége ez, amely egy saruhoz van hasonlítva, amit a lábra kellett felhúzni. „Felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével.”

Az evangélium készsége főképp annak hirdetését jelenti, a bizonyságtevést. A békesség evangéliumának a készségét nem akkor vesszük fel magunkra, amikor egy röpke reggeli elcsendesedésben sietve elmondjuk az imánkat, hanem akkor, amikor rendszeresen bizonyságtevő életet élünk.

A bizonyságtevő élet jelképét, a sarut, Pál apostol ugyancsak az Ézsaiás könyvéből kölcsönözte: „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, a ki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!” (Ézs 52:7)

A harmadik fegyver megértéséhez szükséges, hogy ezeket a kifejezéseket egyenként vizsgáljuk meg, majd annak összetett jelentésében is.

I. Amit ez jelent, részleteiben

Kezdjük az evangéliummal, amely jó hírt, örömüzenetet jelent. Ennek tartalma az Úr Jézus Krisztus személye, munkája, halála és feltámadása, amely az örökélet reménységét biztosította. Az örökélet reménységéről szóló hír örömteljes hír, evangélium. A legjobb hír a világon Jézus Krisztusról szól, Aki megmenthet a bűnből és annak szörnyű következményeitől. Márk evangéliumában ezt olvashatjuk: „Minekutána pedig János tömlöcbe vettetett, elment Jézus Galileába, prédikálván az Isten országának evangéliumát, és mondván: betölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1:14-15). Más szóval, „higgyetek ebben az evangéliumban”, vagyis abban, hogy Isten országa egészen közel jött, és meg tud változtatni. Nos, ha valakit már megváltoztatott, részesült abban, amiről ez a jó hír beszél, az örömmel és készségesen beszél róla.

Erről szól az a szó, hogy „készség”. A világ csakis akkor fogja elhinni, hogy az evangélium igaz, ha látni fogja, hogy az a hívőket megváltoztatta. Egy keserű és bánatos lelkület nem egyezik az evangélium lelkületével. Egy szótlan hívő, aki nem saruzta fel lábát a bizonyságtevés készségével, az rossz szolgálatot tesz Isten országának, mivel azt sugallja, hogy arról nem érdemes beszélni. A bizonyságtevés készségét épp az az örömteljes lelkület adja, hogy olyan titok birtokában vagyunk, amelyre minden embernek szüksége van. Evangélizálni annyit jelent, hogy az egyik koldus elmondja a másik koldusnak, hogy hol található kenyér. A világi embert azt tölti el örömmel, ha jól megy az üzlete, ha van nyeresége, nagy a fizetése, jó a termés, és így tovább. Az Úr harcosát pedig az evangélium tölti el örömmel, amely életét megváltoztatta. Neki nemcsak erre a világra szóló örömhíre van, hanem olyan, amely az örökéletre szól.

Pál apostol szerint ez az örömhír a békesség evangéliuma. Arról a békességről van szó, amelyek Jézus Krisztus hozott: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14:27) Az Úr Jézus mindenekelőtt kibékített Istennel. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm 8:1) Ennek a békességnek nagy ára van: Jézus a vérével fizetett, hogy nekünk békességünk legyen. Az Istennel való kibékülés következménye, hogy békességünk van lelkiismeretünkben is, mert nem nyomja többé a bűn terhe. Addig a bűnnel voltunk békességben, most Istennel lettünk békességben, és hadat üzentünk a bűnnek. Az Isten békessége a miénk, mely minden értelmet felülhalad (Fil 4:7). A békesség evangéliuma hirdetésének a készsége pedig a fegyverünk.

Végül, az „evangélium”, a „készség”, a „békesség” megvizsgálása után lássuk még a „hirdetést” is. Ez nincs kimondva a szövegben, mert akkor még egy birtokos szerkezetet kellett volna hozzáadni. De kiérthető belőle, mert a békesség evangéliumát hinni, és azután hirdetni kell. Ahhoz, hogy hirdethessük a békesség evangéliumát, ahhoz meg kell legyen bennünk a készség erre. Ezt a készséget nevezi az Ige sarunak.

Az evangélium hirdetése a megtört szívűeknek szól. Így mondja Ézsaiás: „Az Úr Isten lelke van én rajtam, azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást.” (Ézs 61:1) A megtört szívűek fogadják az örömhírt, engedelmeskednek Istennek, és készek szolgálni Neki.

II. Amit ez jelent, összetettségében

A békesség evangéliuma hirdetésének készsége olyan, mint egy saru.

A saru a fiak öltözetéhez tartozott. A szolgák akkor mind mezítláb jártak. A gazda együtt dolgozott a mezőn a szolgákkal egész nap, de ő saruban volt, fiaival együtt, míg a szolgák mezítláb dolgoztak. Amikor a tékozló fiú haza ment az apa többek között azt mondta, hogy húzzanak sarut a lábára. Ezt azt jelentette, hogy nem béresnek, hanem fiúnak fogadták vissza. A messzi távolból, ahol lerongyolódott, éhezett és fázott, mezítláb jött haza. Most újra fiú lett, felöltöztették és felsaruzták. A saru a fiúságot jelképezi. De ez a méltóság egy ehhez méltó életvitelt követel. „csakhogy a Krisztus evangéliumához méltóan viseljétek magatokat” (Fil 1:27). A fiúság nemcsak hit kérdése, hanem életvitel kérdése is.

Továbbá, a saru a Krisztus követőinek és harcosainak a felszereléséhez tartozik. Ez a parancs csak a Krisztus követőinek szól: „felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével.” Miért? Azért, mert a Krisztus követése a keskeny úton történik, amely néha tövises és nehéz. Ezen nem tanácsos „mezítláb” elindulni. Kell a békesség evangéliuma hirdetésének a készsége, az evangélium saruja. A saru védi a lábat, mivel járni, közlekedni kell. Az evangéliummal el kell menni, azt el kell vinni az emberekhez! Amikor hívő életed jócselekedetei világítanak, és száddal vallást teszel arról, amit hiszel, akkor vetted fel magadra a békesség evangéliumának hirdetését, mint sarut.

Pál apostol így írja: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol.” (Róm 10:9) Péter apostol ezt írja: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.” (1Pt 3:15) Timótheusnak pedig ezt írja Pál: „Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” (2Tim 4:2) Minden Istennel kibékült ember tehát fel lett hatalmazva arra, hogy hirdesse az evangéliumot. „Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát; Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek Igéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.” (2Kor 5:18-20.) Az evangélium hirdetésének készsége lehetőséget ad másoknak is, hogy kibéküljenek Istennel. Ez a feladat hozzá tartozik a lelki harcunkhoz.

A készség egy lelki készenlétről beszél. Akin rajta van ez a saru, az nem fél járni a göröngyös vagy sáros terepen, nem fél átmenni a forró vagy hideg talajon. A mezítlábasok azok, akik kifogásokat, kibúvókat keresnek, akikben nincs meg a készség. Dávid így szól: „Kész az én szívem, ó, Isten, kész az én szívem; hadd énekeljek és zengedezzek!” (Zsolt 57:7) Amit a saru jelent a test számára, ugyanazt jelenti a készség a lélek számára.

A készség azért szükséges, mert az evangélium hirdetésében sokféle megpróbáltatás érhet bennünket. Pál apostol így vallotta: „én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért.” (ApCsel 21:13). A rómaiaknak ezt írta: „Azért ami rajtam áll, kész vagyok néktek is, akik Rómában vagytok, az evangéliumot hirdetni.” (Róm 1:15) Tudjuk, hogy ehhez nemcsak imádkoznia kellett, hanem elindulni, megkötöztetni, hajótörést szenvedni, üldöztetni és végül meghalni. Pál mindezekre kész volt. Hasonlóképpen, Péter apostol is, még Heródesnél is nyugodtabban aludt a kivégzése előtti éjszakán, fel volt saruzva a lába ezzel a készséggel (ApCsel 12:6). Isten harcosait a jó cselekedetre való készség jellemzi, a próbák között is: „Emlékeztessed őket, hogy minden jó cselekedetre készek legyenek.” (Tit 3:1)

Amikor gyermekkoromban libákat őriztünk, a falunk melletti ún. Kis-gazon (így nevezték a legelőt), néha szamártövisbe léptünk. A Gaz méltó volt a nevéhez!  Ott nem volt tanácsos mezítláb járni. Ha tele lett a talpunk apró tövisekkel, akkor nem lehetett tovább menni, amíg azokat ki nem szedtük. Nyáron, amikor az aszfalt felforrósodik, azon sem tanácsos mezítláb járni, mert nem sokáig bírná az ember. Az Úr Jézus követésében, a keskeny úton is szükséges a saru. A készség védelmet biztosít.

Jézus elől megy és vezet minket, mi pedig a bizonyságtétel készségének sarujában követjük Őt. Aki nem így tesz, az hamar lesántul. A megsebesült ember egyre csak panaszkodni fog, sajnáltatni fogja magát, sopánkodik, hogy jaj, milyen nehéz az Úr útján járni, pedig ő nem is jár, csak ül, és a sebeit nyalogatja! A járáshoz kellene a saru, ami megvédené, ha szilánkra lépne.

A felsaruzás egy állandó készenléti állapotot jelent. Nem a riadó elhangzásakor kell kapkodni: a sarunak mindig rajtunk kell lennie. Vagyis, bármilyen változás történjen az életünkben, mindenre készek vagyunk. Végső soron meghalni is késznek kell lenni, bármely pillanatban! Mózeshez is hirtelen jött a behívó: „ugyanezen a napon szólott az Úr Mózesnek, mondván, menj fel ebbe az Abarim hegységbe, a Nébó hegyére, és nézd meg a Kánaán földét, amelyet én Izráel fiainak adok örökségül, és halj meg a hegyen, amelyre felmégy!” (5Móz 32:48-49) Ilyen hirtelen jöhet egy infarktus is… Készek vagyunk-e akár meghalni is?

Ha levetnéd a sarudat, ezzel az örökséged jogáról mondanál le, ugyanis a bibliai időkben a saru levetése azt jelentette, hogy lemondasz az örökségedről. (Ruth 4:7) Csak akkor maradhatunk az örökélet örökösei, ha készek vagyunk „vele együtt szenvedni, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (Róm 8:17)

A próbák idején a gyáva ember ledobja magáról a bizonyságtétel készségét, és elfut. Mi nem lehetünk „a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk”! (Zsid 10:39) Kegyelemnek kell tartanunk még a megpróbáltatásokat is: „néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higgyetek őbenne, hanem hogy szenvedjetek is őérette.” (Fil 1:29)

A harcosok közül vannak, akik a frontvonalban harcolnak, a zászlót viszik, mások a tüzérséghez, vagy a gyalogsághoz tartoznak, esetleg hátvédek vagy kisegítők csapatához tartoznak, de mindannyian készséggel harcolják a hitnek szép harcát. „Elmenvén a széles világra hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!” (Mt 16:25)

Az igazlelkűség öve - Ef 6:14a

Az igazlelkűség öve

Ef 6:14a

„Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel.” (Ef 6:14)

A lelki harcot csak Isten fegyvereivel lehet megharcolni. Az Isten fegyverzetének egyes részeit kezdi felsorolni Pál apostol, de előbb felszólítja az efézusi hívőket, hogy „álljatok hát elő”! Ez a felszólítás leírja, hogy milyen testhelyzetben kell lennünk harc közben: állni, előállni kell. Még az Isten minden fegyvere sem érne semmit, ha ülnénk, feküdnénk, menekülnénk vagy aludnánk! Elő kell állni, helyt kell állni!

A lelki harcban való helytállás bizonyára kizárja a menekülést: „a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresvén, kit elnyeljen, akinek álljatok ellen” (1Pt 5:8-9). Jóbról épp az van megírva, hogy erősen állt az ő feddhetetlenségében, pedig az ördög ellene támadt, hogy megrontsa őt. (Jób 2:3). A fegyverzetben nincs semmi, ami a hívő hátát védené. „Aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem” (Zsid 10:38).

Az „álljatok hát elő” felszólítás azt is jelenti, hogy a saját helyeden állsz, nem a másét próbálod elfoglalni. A hadseregben rend van: mindenkinek kijelölt helye van. A helyünkön kel legyünk a társadalomban, a gyülekezetben, a családban, mindenütt. Ahhoz, hogy a helyünkön legyünk, tudnunk kell, hol a helyünk: ismerni kell azt a feladatot, amit Isten reánk bízott. A nekünk adott megbízatások teljesítése minősítenek bennünket: nem lehetsz jó hívő asszony a gyülekezetben, ha otthon civakodó vagy. Sem jó hívő férfi nem lehetsz, ha otthon hanyag vagy. Aki nem hívő a vállalkozásában, az nem hívő az imaházban sem. Ha azon a helyen állsz, amit Isten bízott reád, akkor Isten oltalmát élvezheted: „Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban.” (Zsolt 91:11) „Ki-ki amiben elhívatott, atyámfiai, abban maradjon meg az Isten előtt.” (1Kor 7:24) „Adj számot a te sáfárságodról!” (Lk 16:2) „Senki se szenvedjen közületek, mint... más dolgába avatkozó.” (1Pt 4:15)

Az „álljatok hát elő” felszólítás kizárja a tétlenséget is. „Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok.” (1Thessz 5:6) Amíg Sámson aludt, Delila levágta a haját! (Bír 16:19) Harcolni nem lehet félálomban. Álljatok hát elő!

Pál apostol hat fegyvert sorol fel: öv, mellvas, saru, pajzs, sisak és végül kard. Sorrendben ezek az őszinteséget, az igazságosságot, a békesség evangéliumának a készségét, a hitet, az üdvösséget vagy megváltást, és az Igét, a Bibliát jelentik. Öt védekezésre szolgál, a hatodik pedig, a kard, az Ige, támadásra.

A 14. versben két fegyver van említve: az igazlelkűség öve és az igazság mellvasa vagy páncélja. Kissé értelmezésre szorul mindegyik: az igazlelkűség őszinteséget jelent, az igazság páncélja pedig a megigazulást. Ezek közül most csak elsővel foglalkozunk, az igazlelkűség övével. Abban az időben egy bő köpenyben jártak az emberek, amelyet nappal, munka közben, futás közben, vagy harc közben, jól megszorítottak egy övvel, és az alját fel is tűrték, mert anélkül nem lehet jól mozogni. A harckészültséget mindenekelőtt az jelenti, hogy az illető felövezte magát.

Az igazlelkűség őszinteséget jelentett: az az igazlelkű, akinek a lelke igaz, a szíve őszinte. Vizsgáljuk meg tehát az igazlelkűséget, az őszinteséget az emberekkel való kapcsolatban, és az Istennel való kapcsolatban.

I. Az igazlelkűség az emberekkel való kapcsolatokban

Az öv pedig jelentheti „elménk felövezését” is, ahogyan Péter apostol mondja: „Annak okáért felövezvén elmétek derekait” (1Pt 1:13). Ez az, ami összekötötte az összes többi fegyvert. Ebben hordták például a kardot. Lásd: 2Sám 20:8-10 – „Mikor pedig ama nagy kősziklánál voltak, mely Gibeonnál van, Amasa jött eleikbe; Joáb pedig ruhájába öltözvén, az ő ruháján felül derekához övedzett fegyvere a hüvelyében volt, mely mikor Joáb ment, leesett. És monda Joáb Amasának: Egészségben vagy-e atyámfia? És Joáb megfogta jobb kezével az Amasa szakállát, mintha meg akarná csókolni. Amasa azonban nem őrizkedett a fegyvertől, mely Joáb kezében volt, és általütötte őt az ötödik oldalborda alatt.” Jóáb a szó szoros értelmében, de jelképesen is öv nélkül maradt, amikor hamis lelkülettel félrevezette Amasát és megölte. Nem volt rajta az igazlelkűség öve.

Ézs 11:5-ben az eljövendő Messiásról mondja az Ige: „Derekának övedzője az igazság lesz, és veséinek övedzője a hűség.” Erre a hűségre utal az igazlelkűség, amit övként említ Pál apostol a fegyverzetben. Görögül: a valóság öve. Héberül: a hűség, őszinteség, egyenesség, nyíltság öve. Ennek üzenete az, hogy a kapcsolataidban az őszinteség, a nyíltság, a hűség és az egyenesség kell, hogy uralkodjon, nem pedig a kihasználás, az érdek, a taktika, a ravaszság, a karrierizmus, a pozícióhajhászás, a hivatalért való versengés, vagy az irigység. Hűen járunk el embertársainkkal, házastársunkkal, családtagjainkkal, a hatóságokkal, a vámhivatallal, az adóhivatallal, a rendőrrel szemben… Nincs bennünk hamisság. Az ördög a testvéri kapcsolatokat is hamissággal próbálja megrontani. A hit harca sokaknál ezen a téren szenved vereséget.

Az őszinte kapcsolatokhoz hozzá tartozik a kölcsönösség. Ha valaki megosztja veled a tehetségét, és a javait, akkor te ne taktikázz érdekből vagy haszonlesésből! Ne a kihasználást keresd, hanem a viszonzás lehetőségét! Legyen rajtad az igazlelkűség öve!

Ha az ördögnek helyet adsz a kapcsolataidban, az lerombolja a bizalmat, a nyíltságot, az őszinteséget, és vereséget szenvedsz. Ilyenkor szokott felbomlani sok házasság, így válnak lázadóvá a gyermekek… Az őszinteség hiányában a mások fél úgymond „behúzza a kéziféket”, mert úgy érzi, hogy kihasználják, visszaélnek a bizalmával. Az ilyen esetet jobb megelőzni, mert kijavítani csak hosszú évek munkájával lehet.

Voltak, akik az Úr Jézussal való kapcsolatból is hasznot akartak húzni: azért követték, mert ettek a kenyerekből (Jn 6:26).

Voltak, akik az evangélium hirdetését is érdekből tették. Pál így írja: „Némelyek ugyan irigységből és versengésből is, de mások jóakaratból is hirdetik a Krisztust. Némelyek versengésből prédikálják a Krisztust, nem tiszta lélekkel, azt hívén, hogy fogságom nyomorúságait így megnevelik.” (Fil 1:15-16) Nem volt bennük igazlelkűség.

Még egy ébredési mozgalomban is lehettek olyanok, akiket az irigység, a vetélkedés,a karrierizmus és a mások hiteltelenítése mozgatott! A „karrierizmus” lényege az, hogy: én legyek nagy, én legyek a sztár, akár a mások megsemmisítése árán is!

Ugyancsak a Filippi levélben írja Pál: „Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál. Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is. Annak okáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is!” (Fil 2:3-5)

A hűtlenséget fel kell számolni a kapcsolatokban, mert másképp az ördög szétveri a gyülekezetet.

II. Az igazlelkűség az Istennel való kapcsolatban

Az igazlelkűség öve az igazságszeretetet jelenti az Istennel való kapcsolatunkban is.

Jeremiás elsírja Jeruzsálem és Júda szomorú állapotát. A bűnök között főképp a képmutatást említi: a csalárdságnak adták magukat, visszafordulni nem akarnak (Jer 8:5), nem igazán beszélnek, senki sincs, aki megbánja az ő gonoszságát (Jer 8:6), az én népem nem tudja az Úr ítéletét (törvényét) (Jer 8:7), megvetették az Úr szavát: micsoda bölcsességük van tehát nékik? (Jer 8:9) Ehhez hasonló helyzet előállhat a mai gyülekezetekben is, ha a beszédünk, éneklésünk, imádságunk, prédikálásunk, nem igaz, nem őszinte, és a látszat különbözik a valóságtól.

Az igazlelkűséghez szükséges ismerni Isten Igéjét, az igazságot. Szívünkbe kell zárnunk azt (Zsolt 119:11), vagyis meg kell tanulnunk kívülről. Tudnunk kell válaszolni a Sátán kísértésére, mint az Úr Jézus – konkordancia nélkül is.

Úgy leszünk igazlelkűek, ha táplálkozunk az igazsággal. Sajnos, sokan mérget, hamis tanítást esznek, és ez a halálukat okozza! Az ördög hazug, és hazugság atyja (Jn 8:44). Az igazlelkű emberek nem hallgatnak hitető beszédre, nem lehet őket elcsábítani hízelkedéssel. Ők az igazságból táplálkoznak, akkor is, amikor az emberek „az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak” (2Tim 4:4).

A hamislelkű emberek mindig valami új dolgot várnak, valami szenzációt, szaladnak ide-oda, és az igazságtól elfordítják a fülüket és kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat. Egyik barátom egyszer azt mondta: ha a lelkipásztor azt mondaná, hogy ilyen szorgalmas népet soha nem láttam életemben, mint ebben a faluban – azt szívesen hallgatnák az emberek. De ha azt hirdeti, hogy az Úr napján nem kell dolgozni, hanem igét hallgatni és az Úrnak szolgálni kell – azt nem hallgatják szívesen.

Az igazlelkűséghez ismerni kell az igazságot. „A Te Igéd igazság” – mondta az Úr Jézus (Jn 17:17). A világ nem sokra értékeli az igazságot, amelyért a hívők közül sokan az életüket áldozták. Az Úr Jézus bizonyságtétele Pilátus előtt ez volt: „azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Erre Pilátus megkérdezte: micsoda az igazság? (Jn 18:37-38) Mintha azt kérdezte volna: Neked most az igazság fontos? Nem látod, hogy milyen veszélyben vagy? Mi az az igazság, amiért annyira ki akarsz állni?

Senkinek a szívében nem férhet meg az igazság és a világ szeretete egyszerre. Ha nem szereted az emberek által megvetett igazságot, nem leszel képes eltűrni megvetést az igazságért. Ha az igazság nem lenne olyan értékes Isten számára, akkor nem engedné, hogy annyi katonája áldozza életét érette, sőt, hogy egyszülött Fia meghaljon érte.

Az Úr Jézus szerint többek között azok a boldogok, „akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot” (Mt 5:6). Az efézusi levél ezzel fejeződik be: „a kegyelem legyen mindazokkal, akik szeretik a mi Urunk Jézus Krisztust romlatlanságban” (24. v.), vagyis, őszinteségben. Az őszinteség nem garancia arra, hogy nem kapunk sebeket, vagy nem esünk el, de segít helyreállni, ha elestünk.

Aki Istennel szemben nem igazlelkű ember, az képmutató. A képmutatás olyan hazugság, amit rejteni, titkolni lehet az emberek előtt – de Isten előtt nem lehet. Ő mindenkit ismer. Itt e földön megadatott, hogy megbüntessék a tolvajokat és gyilkosokat, de a képmutatókat csak Isten ismeri, és Ő fogja megítélni.

„Mert valaki az Izráel házából és a jövevények közül, akik Izráelben laknak, elhajlik tőlem, és az ő bálványait veszi föl szívébe, és vétkének botránkozását teszi orcája elé, és megy a prófétához, hogy ez tanácsot kérjen őnéki én tőlem: én, az Úr felelek meg annak énmagam által. És ellene fordítom orcámat annak a férfiúnak, és vetem őt jegyül és közbeszédül, és kiirtom népem közül, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” (Ez 14:7-8)

A képmutatást nagyon kemény szavakkal ítélte el az Úr Jézus, amikor a földön járt: „jaj néktek farizeusok és képmutatók!” (Mt 23:13kk)

Amikor Jób azt mondta, hogy „Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz”(Jób 10:7) – akkor nem arra utalt, hogy nem esett bűnbe soha, hanem azt, hogy a szívében benne álnokság, képmutatás. Akkor is igazlelkű volt, amikor bűneit kellett megvallania. Ugyanis, máskor azt vallotta, hogy „Rossz ember vagyok én” (Jób 9:29).

Ó, milyen rettenetes lesz az utolsó nap a képmutatók számára, amikor Annak színe elé kell állni, aki előtt mindenek nyilvánvalóak és leplezetlenek! Mennyire megijedtek József testvérei, amikor kijelentette, hogy „én vagyok József, akit ti eladtatok Egyiptomba!” (1Móz 45:4) Milyen rettenetes lesz majd az, amikor Isten kijelenti a képmutatónak: én vagyok Isten, akinek te hazudtál egész életedben! De eddig jutottál, most vár rád a pokol!

Imádkozzunk együtt Dáviddal: „Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (Zsolt 51:10)

A hívők ellenségének bemutatása - Ef 6:12

A hívők ellenségének bemutatása

Ef 6:12

Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.

Az 1600-as évek elején Cervantes megírta Don Quijote című regényét, amelynek főhőse, egy páncélosan, lovon kóborló lovag volt. Sok fontos embert ismert, de valami baj lehetett nála az „emeleten”, mert elhatározta, hogy háborúba megy. Kihúzta a kardját, kezébe vette a dárdáját, és elkezdett harcolni a szélmalmok ellen! Ahogy a szélmalom kereke egyre forgott, Don Quijote hosszas és nehéz harcot vívott ellene. Ő azt gondolta, hogy a szélmalom egy valódi ellenség, aki ellen neki harcolnia kell. Ugyanígy van, amikor a gyermekek azt gondolják, hogy a szülők az ellenségei. Van, amikor a vezetőkről, vagy a lelkipásztorról gondolják, hogy ők az ellenség.

Ebben az igeversben Pál apostol meghatározza a hívők harcának természetét, és megnevezi az ellenséget, aki ellen ez a harc folyik. Előbb elmondja, ki ellen nem harcolunk, azután pedig felsorolja, hogy ki ellen harcolunk.

Pál apostol itt hangnemet is vált, mert eddig róluk, az efézusiakról beszélt: ti legyetek erősek, ti öltözzétek fel az Isten minden fegyverét… Most azonban közelebb hozza a harc kérdését, és odaszámolja magát is a harcosok közé: ő is harcol. Ahogyan az ígéretek személyesek, ugyanúgy a harc is személyes. A Sátán nemcsak a gyülekezet, a hívők közössége ellen harcol, hanem személyesen mindegyik hívő ellen. Pál apostol sem kivétel.

Ezt a harcot tusakodásnak nevezi. Ez egy különleges szó a görög nyelvben, amely közelharcot, birkózást jelent, egy életre-halálra menő elszánt küzdelmet, amely nemcsak néhány percig tart, hanem egy egész életre szól: megtérésünkkor kezdődik, és életünk végéig tart. Harctéren vagyunk, nem sétatéren vagy játszótéren. A tusakodás egyszemélyes közelharc, nem csapatmunka. Egyedül kell kiállnod az ellenféllel szemben! A tusakodásban ki vagy téve az ellenség támadásának, és kettőtök közül az egyiknek győznie kell, a másiknak pedig veszítenie.

Van, ahol Pál apostol arról beszél, hogy megakadályozta őt a Sátán (1Thessz 2:18). Volt, hogy felfedezte, hogy az események mögött nem Isten állt, hanem a gonosz, de azt is megértette, ha a Szentlélek nem engedte tovább. Tövisét is olyan valaminek nevezi, amivel a Sátán angyala gyötörte őt (2Kor 12:7). Minket is van, hogy megakadályoz a Sátán, például, az imádkozásban. Az ige azt mondja, hogy „szüntelen imádkozzatok”, de mi nem imádkozunk szüntelen.  Miért? Talán a személyes áhítatod is elmarad, mert nem keltél fel idejében, sok volt a tanulnivalód, a munkád, nagy volt a meleg vagy a hideg, fáradt voltál, stb. Sok mindennel magyarázhatod, hogy miért nem tartottál áhítatot, miért nem jöttél el az imaházba, miért nem adakoztál, de szükséges meglátnod, hogy az események mögött van egy szellemi hatalom, a lelkünk ellensége. Tudnod kell, hogy ki ellen harcolsz!

Fontos tudnunk, hogy Isten ellen semmiképpen sem harcolunk. Ezt Gamáliel is bölcsen kijelentette (ApCsel 5:39), de ő nem merte kimondani, amit kellett volna, hanem csak figyelmeztette őket, nehogy Isten ellen harcolóknak találtassanak. István vértanú viszont kijelentette hallgatóiról prédikációjában, hogy „keménynyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szent Léleknek ellene igyekeztek, mint atyáitok, ti azonképpen” (ApCsel 7:51). Az Úr Jézus is azt mondta Saulusnak a damaszkuszi úton, hogy „nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 9:5). Az ösztöke a hegyes, szúrós bot volt, amivel az állatot engedelmességre késztették. A makrancosabb állatok, ha visszarúgtak, épp ebbe a hegyes botba rugódoztak vissza… 

Van, aki harcol, de nem jól: szabálytalanul: talán nem edzett eleget, nem készült fel a harcra, nem mérte fel az ellenség erejét, hatalmát, lebecsülte azt, és emiatt vereséget szenvedett. Van, aki védi az egyik bástyát, de engedi, hogy az ellenség elfoglalja a másik bástyát. És van, aki nem ismeri az igazi ellenséget. Pál apostol pozitív és negatív kijelentéssel mutatja lelkünk ellenségét: ki ellen nem harcolunk, és ki ellen harcolunk. De jobb lesz, ha az elsőt kisebbik, álellenségnek nevezzük, a másodikat pedig valódi ellenségnek, aki a Sátán és az ő angyalai. (Lásd: 2Pt 2:4. Ézs 14:12-15. Ez 28:12-15.)

I. A kisebbik (ál)ellenség

Lássuk először, a kisebbik ellenséget, aki valójában nem is ellenség, csak álellenség. „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk.” Három ellenséget szoktunk megnevezni lelki téren: a Sátán, a világ és a mi óemberünk, ám az utóbbi kettő csak szövetségese az elsőnek, nem valódi ellenség. A valódi ellenség a Sátán, de a Sátánnak vannak szövetségesei. E világ fejedelme felhasználja saját céljai elérésére a testünket és vérünket, és ezért néha megtörténik, hogy ezekre (magunkra) haragszunk meg – az igazi ellenség helyett. Olyan ez, mintha a háborúban a lóra haragudnának a vereség miatt, pedig nem a ló az ellenség: a ló oda megy, ahova irányítják. Ő csak szövetséges.

Amikor Pál apostol azt mondja, hogy nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, ezzel nem azt akarja mondani, hogy a test ellen egyáltalán nincs harcolni valónk. Inkább úgy kell értenünk, hogy ez a kisebbik ellenség. Ádámtól bűnös és romlott természetet örököltünk: Ádám „nemzett fiat az ő képére és hasonlatosságára” (1Móz 5:3). Hiábavaló életet örököltünk a mi atyáinktól (1Pt 1:18). Ez a bűnös természet a Lélek ellen vitézkedik. „Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok” (Gal 5:17). De ez még mindig a kisebb ellenség! (Olyan ez, mint a közelmúltban lejátszódó ukrajnai helyzet: egy darabig a helyi vezetők ellen harcoltak és tűntettek. De egy nagyobb hatalom szövetkezett a helyi vezetővel, és így egy nagyobb ellenséggel találták szemben magukat!)

„Nem vér és test ellen” – azt jelenti, hogy nem embertársaink ellen van nekünk tusakodásunk. Nem az emberek a mi ellenségeink! Vér és test vagyunk mindannyian, halandó, múlandó, bűnös emberek. Bármilyen szépek lennénk, pár év múlva megjelennek rajtunk a ráncok, és a szépség elhalványul… A testi szépség, az erő és a bölcsesség, a hírnév és a származás, mind múlandó. Éppen ezért, ne bízzunk vérben és testben, se önmagunkban, se másokban! De ne is féljünk a vértől és testtől. „Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem!” (Zsolt 56:5) Legyünk tudatában saját gyengeségeinknek, és erősödjünk meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében!

Lelkünk ellensége néha szövetségesre talál a jó emberekben is. Ilyenkor éles konfliktusok alakulhatnak ki hívők és hívők között. Példa erre Ábrahám és Lót esete, Áron és Mírjám esete, Pál és Barnabás esete. Az ördög álnok módon támad, álruhában, mint Akháb. Világosság angyalává változtatja magát. Felingerli az egyiket, majd átáll a másik oldalra és ingerli azt is. „Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet!” (Ef 4:27), mondja Pál apostol. Ismerjük fel a nézeteltérések fő kezdeményezőjét és táplálóját, és álljunk ellene!

Ám legtöbbször a gonosz embereket használja az ördög arra, hogy ellenünk támadjon. Az Úr Jézus előre figyelmeztetett arra, hogy a világ gyűlölni fogja a hívőket: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, a mi az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” (Jn 15:19). Ezeken túl kell nézni. Nem kell erőnket és időnket vér és test elleni harcra pazarolni. Az emberek csak bábuk az ördög kezében. Az ellenségből barát lehet, ha megtér. Az ördög viszont örökre ellenségünk marad.

Megállapíthatjuk tehát, hogy van egy láthatatlan világ, amely éppolyan valóságos, mint a látható, és e láthatatlan világban valóságos harc folyik, amelynek kimenetele örökkévaló következményekkel jár. A Sátán és az ő angyalai, és az Isten angyalai valóságos lények.

Hadd idézzünk fel pár igét ezzel kapcsolatban: amikor Dániel imádságára késett a válasz, egy angyal jött, hogy felvilágosítsa, hogy ez a szellemi világban végbemenő konfliktus miatt van: „És monda nékem: Ne félj Dániel: mert az első naptól fogva, hogy szívedet adtad megértésre és sanyargatásra a te Istened előtt, meghallgattattak a te beszédeid, és én a te beszédeid miatt jöttem. De Perzsiának fejedelme ellenem állott huszonegy napig, és íme, Mihály, egyike az előkelő fejedelmeknek, eljött segítségemre, és én ott maradtam a perzsa királyoknál.” (Dán 10:12-13) Elizeusnak és szolgájának Arám királyának seregével kellett szembenéznie, és a próféta így bíztatta szolgáját: „többen vannak, akik velünk vannak, mint a kik ővelük. És imádkozott Elizeus és monda: ó, Uram, nyisd meg kérlek az ő szemeit, hadd lásson. És megnyitotta az Úr a szolga szemeit és látott, és íme, a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül.” (2Kir 6:16-17) Júdás levelében Mihály arkangyal és a Sátán közötti viaskodásról olvashatunk, Mózes halott teste felett: „Mihály arkangyal, mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett, nem mert arra káromló ítéletet mondani, hanem azt mondá: Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd 1:9) A Sátán rendkívüli ellenség, de Mihály főangyal tiszteletben tartotta a hatalmát. Mi is elismerjük a hatalmát, de nincs okunk a félelemre. A Sátán szándéka a hívők elpusztítása, a Krisztus ügyének hiteltelenítése, de vereséget fog szenvedni. Már legyőzetett, csak még harcol. „Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn 3:8).

II. A valódi ellenség

Ezt a valódi ellenséget Pál apostol öt megnevezéssel írja le: fejedelemségek (ez az ellenség kormányzati rendszere), hatalmasságok (ez mutatja erejük nagyságát), ez élet sötétségének világbírói (ez országának jellegét mutatja), a gonoszság lelkei (ez pedig a természetét), és végül a harc területét is megnevezi: „amelyek a magasságban vannak”. Ezeket próbáljuk meg most részletesebben megvizsgálni.

(1) A fejedelemségek között mindenekelőtt a Sátánt kell megemlíteni. A Sátán egy hatalmas fejedelem, és nincs egyedül, vannak angyalai. Az Úr Jézus „a világ fejedelmének” nevezte (Jn 14:30). De hogyan lett a Sátán e világ fejedelme, hiszen a 24. zsoltár azt mondja, hogy az Úré a föld és annak teljessége?! Úgy, hogy ellopta, eltulajdonította ezt a világot. A Sátán nem jogos ura ennek a világnak. Úgy van ez, ahogyan egy tolvajnak sincs semmi joga ahhoz a pénztárcához, amit ellopott, még akkor sem, ha az ő zsebében van. Talán azt mondja, hogy az övé, de igazából nem úgy van. Így lopta el az ördög is ezt a világot, jogtalanul!

Az Úr Jézus megkísértetésekor kijelentette, hogy „Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, a kinek akarom” (Lk 4:6). Igen, a Sátán e világnak fejedelme, mert Isten ezt neki megengedte. De akármelyik pillanatban visszavonhatja tőle ezt az engedélyt.

Pál apostol azt mondja, hogy „e világ Istene megvakította a hitetlenek elméjét, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe.” (2Kor 4:4) Az efézusi levélben azt írja, hogy „ezekben (a bűnökben) jártatok egykor e világ folyása szerint, a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, ami most az engedetlenség fiaiban munkálkodik” (Ef 2:2). Mikor az Úr Jézus a gadarai megszállottól azt kérdezte, hogy „mi a neved?”, erre a benne lévő démon válaszolt. Mintha a hadvezér kérdezte volna a beosztott kiskatonától, hogy mi a neve: nem mert még megmozdulni sem, mert alattvaló. Az Úr Jézus is úgy parancsolt rá arra a légióra, mint annak felettese, és azoknak, mint alattvalóknak, engedelmeskedniük kellett.

Szívünk trónján mi döntjük el, hogy ki a fejedelem, kié a hatalom. Születésünk óta a Sátán uralma alatt vagyunk. Ő önkéntesen nem fog lemondani erről az uralomról, az ember pedig képtelen a saját erejéből kiszabadulni. De a megtéréskor megtörik a Sátán hatalma az életedben. Felszabadulsz, Jézus ereje elszaggatja a láncokat, amivel az ördög megkötözött. Attól kezdve Jézus Krisztus az életed fejedelme. Ez nem történik titokban: te is tudod, és mások is megtudják, ha megtörtént. És ettől kezdve beszélhetünk erről a lelki harcról, amelyről Pál apostol ír.

(2) A második megnevezés: „hatalmasságok”, az ellenség erejének nagyságát mutatja. Hatalmáról beszélnek a nevei. A Bibliában a következő nevekkel van illetve: Sátán (Ellenkező), Ördög (Rágalmazó), Lucifer (Hajnalcsillag), Belzebúb (az ördögök ura), Béliál (Haszontalan), a Gonosz, a Kísértő, e világ Felejedelme, a testvérek Vádolója, a régi Kígyó, a Sárkány, Világosság Angyala… Mindezek a nevek hatalmát mutatják.

Lk 11:21-ben az Úr Jézus úgy hívja őt, mint „erős fegyveres”. Péter „ordító oroszlánnak”, Pál apostol pedig „e világ istenének” nevezi (2Kor 4:4). A Sátán angyalainak száma sok. Mk 5:9-ben egy egész légiót küldhetett egyetlen emberbe! Ha ezt megengedhette a Sátán, milyen nagy lehet angyalainak összes száma! Szörnyű csapásokat képesek okozni a természeti erőkben. Emlékezzünk, hogyan ölte meg Jób gyermekeit! Az állatvilág felett is hatalma van: egy egész disznócsordát hajtott a tengerbe. Részben hatalma van az emberek teste felett is: Jóbot súlyos betegséggel verte meg. De legfőképpen az emberek lelkét akarja a pusztulásba taszítani. Ezt a célt szolgálja, amikor elidegenít a gyülekezettől, az imádkozástól, a Bibliaolvasástól… Fegyverek nélkül nem lehet ilyen hatalmasságok ellen harcolni.

Ezeknek a hatalmasságoknak (is) Isten kölcsönözte a hatalmat, mert az Úré minden hatalom mennyen és földön, és az ördög is az Ő hatalmának van alárendelve. Pilátusnak sem, és az ördögnek sem lenne semmi hatalma, ha fentről nem adatott volna neki (Jn 19:11). Épp ezért, az ördög hatalma korlátolt: ő nem mindenható, és nem mindentudó. Nemcsak az Isten által szabott korlátokat nem lépheti át, hanem az ember szabad akaratát sem. „Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van” (1Jn 4:4).

(3) A harmadik megnevezése az ellenségnek: „az élet sötétségének a világbírói”. Jóllehet azt akarja elhitetni, hogy mindenek felett ő az Úr, a valóság az, hogy csak a sötétsége felett úr. Az ő uralkodása korlátolt időben, térben, és abban, hogy kik fölött uralkodhat.

Korlátolt időben: ő „ez életben”, vagyis, ebben a világban fejtheti ki uralmát. Hamarosan eljön uralmának vége: „aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; a mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt” (1Kor 15:24-25). Isten véget vet az ördög uralmának, ez nem kérdés. Csak az kérdés, hogy mikor teszi ezt meg.

Térben is korlátolt: „világbíró”, vagyis, csak ebben a világban uralkodik, a mennyekben már nem. Oda nincs többé bejárata.

Abban is korlátolt, hogy kik fölött uralkodhat: csak „a sötétség” felett, vagyis csak azok felett, akik sötétségben vannak. Azok vannak a sötétségben, akik bűnben vagy tudatlanságban élnek. Nem uralkodhat azok fölött, akik elismerik, megvallják és elhagyjuk a bűnt és a tudatlanságot. A bűnt és a tudatlanságot a Biblia tanulmányozásával, szent élettel és a testvéri közösség gyakorlásával lehet elűzni. Az Igére éhes, kereső lelkület eloszlatja a sötétséget.

(4) A negyedik megnevezése az ellenségnek „a gonoszság lelkei”. Ebből megérthetjük azt, hogy az ördögök szellemi lények, akik gonoszak. Az, hogy szellemi lények, azt jelenti, hogy nincs fizikai testük. „A léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!” – mondta az Úr Jézus (Lk 24:39) Épp azért, mert a démonok szellemi lények, be tudnak hatolni más testekbe, meg tudják szállni azokat. A gonosz lelkek, személyiséggel rendelkező valóságos lények. Isten szent, a Sátán és az ő angyalai pedig gonoszak. Gonoszságuk megmutatkozik abban, hogy ők a bűn feltalálói és kezdeményezői, amiket a lelki büszkeségben és a tévtanításokban tud legjobban terjeszteni. „Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól” (2Kor 7:1).

(5) Végül, arról is szó van, hogy ezek „a magasságban vannak”. Ez azt jelenti, hogy nincs helyhez kötve. Így képes irányítani a kormányokat (Dán 10:13), megcsalni az embereket (2Kor 4:4), elpusztítni az életet (Zsid 2:14), üldözni a szenteket (Jel 2:10), akadályozni őket a szolgálatban (1Thessz 2:18), szakadásokat okozni (2Kor 2:10-11), kételkedésre késztetni (1Móz 3:1-2), haragra gerjeszteni (Ef 4:26-27), büszkeségre késztetni (1Tim 3:6), aggodalmaskodásra vinni (Mt 13:22), arra késztetni, hogy magadban bízz (1Krón 21:1), hogy kétségbe ess (1Pt 5:6-8), hogy légy világias (1Jn 2:16), hazudj (ApCsel 5:3), és legyél erkölcstelen (1Kor 5:1-2). Tőle származnak a hamis filozófiák (Kol 2:8), hamis vallások (1Kor 10:10-19), hamis szolgák (2Kor 11:14-15), hamis tanítások (1Jn 2:18), és a hamis tanítványok (Mt 13).

De Lukács evangéliumában azt mondja az Úr Jézus, hogy eljön az erősebb fegyveres, és legyőzi őt. Jézus az erősebb fegyveres, és már győzelmet is aratott fölötte. Kijött győzve, hogy győzzön (Jel 6:2). Most harcosokat, katonákat toboroz magának, akik ugyanúgy felveszik a harcot ez ellen az ellenség ellen. „Vegyétek fel magatokra az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságaival szemben.” (11. v.) E minden ravaszság ellen szükség van Isten minden fegyverére. Nem kell félnünk. „Nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van.” (1Jn 4:3-4) „Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” (Jak 4:7) Tusakodunk úgy, mint aki nem levegőt vagdos (1Kor 9:26). „Végig megálld a nagy tusát! / Erőt Urad, a Krisztus ád. / Nyerd el, mit félretett neked, / A koronát, az életet!” (Hith. 757)