Jákób halála és temetése - 1Móz 49:29-50:14 - 2012. nov. 14. Szerda

Jákób halála és temetése

A Jákób haláláról és temetéséről szóló szerdai igehirdetés megtekinthető a YouTube-on és a szilágyperecseni baptista gyülekezet Facebook-ján.

 

Jákób halála és temetése

1Móz 49:29-50:14

n  Jákób halálát és temetését találjuk itt, illetve az ezzel kapcsolatos eseményeket: a meggyászolását, a bebalzsamozását és az eltemetését Makpeláh barlangjába, Kánaán földjén, ahogyan ezt Jákób meghagyta Józsefnek.

I. Jákób meggyászolása

n  Jákób halálát kétszer is meggyászolták: egyszer természetesen, és egyszer ceremoniálisan. Sőt, a ceremoniális gyász is két részből állt: az egyik Egyiptomban hetven napig, a másik Kánaán földjén hét napig, egy Ábel Micraimnak elnevezett helyen.

v „József pedig”… „atyja orcájára borult és siránkozott felette és csókolgatta őt”. Persze, Jákób többi gyermekei is ugyanúgy tettek, ahogyan József tett.

n  Az egyiptomiak is megsiratták Jákóbot. A 70 napos gyászba valószínű, hogy beleszámítódik a bebalzsamozás 40 napja is.

v Az egyiptomi gyász inkább József iránt érzett tiszteletnek a jele. A hozzátartozók, sőt fogadott siratóasszonyok napokon, heteken át keservesen siratták a megholtat, fölemlegetve emlékezetes tetteit. A hetven napos gyász fejedelmeknek kijáró tisztességadás volt.

v József nem közeledhetett a fáraóhoz a gyász ideje alatt, ezért a Fáraó háznépe által kér engedélyt a temetésre:  - „⁴ És elmúltak az ő siratásának napjai, és szólt József a Fáraó házanépéhez…”

n  Óriási gyászkíséretben vitték el Jákób holttestét, amelyben ott voltak a hozzátartozókon kívül a Józseffel barátságban levő egyiptomiak is.

n  Ábél-Micraimnak nevénél az ’ábél nevet azonosnak vehetjük az ’ébel = „gyász” szóval. Helynevekben viszont az ’ábél’ szónak más jelentése szokott lenni: „patak, vízfolyás”. Az Ábél-Micraim ilyenformán „Egyiptom patakját” jelentené, és talán ugyanarról a patakról van szó, amely Kánaán déli határvonalát jelöli (4Móz 34:5. Józs 15:47. Ézs 27:12).

n  Nagyobb nehézséget jelent az, hogy két ízben is ki van téve az a helymeghatározás, hogy „a Jordánon túl”, amivel általában a Jordántól keletre eső területet szokták jelölni. Ez talán azt jelentené, hogy az Egyiptomból Hebrónba vivő út helyett, megkerülve délről a Holt-tengert, kerülő úton érkeztek volna Makpelá barlangjához? Nem erre kell gondolni (habár ez se lehetetlen). Hanem inkább arra, hogy Mózes számára, aki ezeket leírta Moáb földjén, a „Jordánon túl” épp ellenkezőleg a Jordántól nyugatra eső részt jelentette! Ez a kifejezés tehát egy újabb bizonyíték arra, hogy ezt a könyvet Mózes írta.

n  „József pedig hét napig gyászolta az ő atyját” – 7. v. Az Atád szérűjénél állapodtak meg - 10-11. v. (Góren-Háátád = tüskés bozóttal körülkerített szérű), és – Izráelben szokásos – hétnapos gyászt rendeztek.

v Ma is hét napig tart a zsidó gyászolási idő a hozzátartozókért (4Móz  19:11. 19; 1Sám 31:13). Máskor eltartott 30 napig is, de sohasem ennél tovább (4Móz 20:29; 5Móz 21:13; 34:8).

n  De hogy van ez minálunk? Jobban tudjuk, mint ahogyan Isten igéje parancsolja? Hozzáadtunk a hét vagy 30 naphoz még hónapokat? Illik-e hívőkhöz az a gyász, és gyászolási hagyomány, amelyet manapság hozzátartozóink halálesetekor gyakorolunk?

v Micsoda képmutatás gyakran a gyászolás közöttünk! Mintha a gyászoló könnyeivel és sírásával próbálná pótolni, amit elmulasztott az életben. Hangos és feltűnő gyásszal próbálja leróni elmulasztott kötelezettségét. Mivel nem adta meg életében azt, ami megillette volna, a halálában próbálja pótolni, a kirívó gyászával?

v Sajnos, gyakran csak azután tudjuk értékelni a másik embert, miután már nincs az élők között.

n  A gyász lehet valós fájdalom. De akkor sem kell túlzásba vinni annak megnyilvánulását. És főképp nem Istent kell vádolni a halál miatt, hiszen a halálért a bűn a felelős, nem pedig Isten.

v  Ne legyen a gyászunk képmutató színjátékról. Még ha csakugyan mélységesen fájdalmas az elválás, akkor is viselkedjünk Isten gyermekeihez méltóan, akik hisznek az örökéletben.

II. Jákób bebalzsamozása

n  Jákóbot az egyiptomi orvosok bebalzsamozták.

v Az egyiptomiak voltak a bebalzsamozás mesteri. A bebalzsamozás Egyiptomban előkelő köröknek kijáró tisztelet, nagy szakértelemmel végzett, költséges eljárás volt, ami 30-40 napig is eltartó művelet volt. A holttestet felnyitották, a belső részeket kivették, s helyükbe különféle konzerváló anyagokat tettek. Az egész testet nátronnal borították be vastagon. A nátron a Nílus partján található nátrium sók keveréke. Ez 40 nap alatt teljesen kiszívta a nedvességet a testből. Ezután bepólyálták, a pólyát gyantával megerősítették és a test alakjára formált fakoporsóba tették.

n  De miért alkalmazta József ezt az egyiptomi gyakorlatot apja esetében? Hiszen tudta, hogy az egyiptomiak ezt azért gyakorolták, hogy a testet készenlétben tartsák arra, hogy a lélek ismét elfoglalhassa.

v Nem biztos, hogy ez az egyiptomiak szokásának utánzása volt. József célja inkább csak az lehetett, hogy megóvja apjának holttestét az oszlástól, mielőtt elérték volna Makpéla barlangját.

n  Jákób bizonyára előkészítette a maga sírját a Lea sírja közelében (5. v.). A családi temetőhelynél újabb és újabb sírboltot vagy kamrát kellett készíteni az új halottnak.

n  A bebalzsamozás helyett manapság egyebet találunk:

v Koszorúkat és drága virágcsokrokat – amiket sokkal jobb lett volna odaadni neki szálanként, még életében, vagy annak árát valami hasznosabbra és maradandóbbra fordítani.

v Drága sírköveket márványból, és drágán kiépített sírhelyeket. Pedig az élőknek építkezni sokkal hasznosabb!

v A koporsó „szabályos” kivivése, babonasággal összekötve.

v Göröngy-dobás a koporsó után (nehogy visszatérjen a lelke). Az udvar elgereblyélése, hogy látható legyen, ha a halott visszatér…

v Gyertyák gyújtása, temetőjárás, mindenféle pogány halott-kultusz utánzása.

n  Tegyük az Ige mérlegére gyakorlatunkat, ami a temetést és a gyászolásunkat illeti!

III. Jákób temetése

n  A temetési menet grandiózus. Ott van minden előkelő személy Egyiptomból, mintha Jákób király lett volna.

v Ez mutatja, hogy József milyen nagyra becsült ember lett Egyiptom földjén.

v Illik részt venni a temetésen. „Részvétet nyilvánítani” azt jelenti, hogy osztozunk azok gyászában, akik gyászolnak, és tiszteletből a megholt iránt részt veszünk azon az utolsó istentiszteleten.

v Kell tudjunk együtt örülni az örülőkkel, és ha szükséges, együtt sírni a sírókkal.

n  De legyen a tiszta evangélium prédikálva ott! Nem a halottat és nem a halottnak prédikálunk.

n  Ne kérj nagy temetést, mert ez azt jelentené, hogy fiatalon halsz meg.

v  Az öregek temetésére már kevés az életben lévő barát, aki részt vehetne a temetésen. Ha kicsi lesz a temetésed, ez talán azt is jelenti majd, hogy hosszú élettel ajándékoz meg az Úr. 

Befejezés:

n  Akár fiatalon, akár idősen: imádkozzunk, hogy legyünk készen!

v Addig pedig segítsen az Úr jól számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk (Zsolt 90:12).

Pál a főtanács előtt - ApCsel 23:1-11

Meghallgatható a Facebook-on is: http://www.facebook.com/szilagyperecsenimagyar.baptistagyulekezet

Pál a főtanács előtt - ApCsel 23:1-11 (jegyzet)

Pál a főtanács előtt

ApCsel 23:1-11

n  Pál apostol azután került a főtanács elé, miután harmadik misszióútjáról visszatért.

n  Korábban, amikor elbúcsúzott az efézusi vénektől, Agabus próféta megjövendölte, hogy Jeruzsálemben meg fogják kötözni. Pál tehát tudta, hogy mi vár reá Jeruzsálemben.

v  A templom udvarán megrohanták, elfogták, majdnem megölték.

v  Mikor az ezredes a várba vitette, Pál engedélyt kért, hogy szólhasson a néphez. Ekkor derült ki, hogy Pál tud héberül is! Az erőd lépcsőjén állva részletesen elmondta megtérése történetét az összegyűlt zsidóknak, akik a „pogányok” szó említéséig csendben hallgatták, de akkor felzúdultak, és Pál eltörlését követelték a föld színéről.

v  Az ezredes megparancsolta, hogy korbácsütésekkel vallassák őt ki, hogy miért kiabáltak olyan dühösen reá.

n  Azonban amikor Pált megkötözték, megkérdezte, hogy szabad-e nekik római embert ítélet nélkül megostorozni? Hamarosan kiderült, hogy nem szabad… Úgyhogy, Pál a megostorozástól megmenekült, de másnapra beidézték a legalább 70 tagból álló főtanács elé.

n  Megfigyelhetjük az igében Pál apostol viselkedését, a főtanács viselkedését, majd a katonák és az Úr hozzáállását. Miközben ezt tesszük, vonjuk le a tanulságokat a magunk számára.

I. Pál apostol viselkedése

n  Pál azzal kezdi a mondanivalóját, hogy az ő lelki ismerete tiszta, és hogy mind e mai napig őszintén szolgálta az Urat. Ekkor a főpap parancsolja, hogy üssék szájon.

v  Bizonyára nemcsak valami kicsinyke legyintést kapott Pál apostol, amikor szájon verték!

v  Az ütésre Pál apostol emeltebb hangon válaszol: „Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És te leülsz engem a törvény szerint megítélni, és törvényellenesen cselekedve parancsolod, hogy engem verjenek?” (3. v.)

n  Ezeket a szavakat hallva, egy pillanatra megdöbbenünk. Pál apostol nem szokott így beszélni! Indulatos lesz, elveszti a higgadtságát.

n  Pedig jegyezzük meg: nem mondott valótlanságot.

v  Nem azt mondta, hogy „verjen meg az Isten”, vagyis nem átkozódott, hanem kijelentést tett erről a főpapról: meg fogja verni az Isten, mivel ilyen törvénytelen és kegyetlen módon viselkedik. Pár év múlva be is következett, hogy erre a főpapra saját honfitársai törtek rá, és megölték. Megverte az Isten.

v  Továbbá, Pál szavai mintha Jézus szavait visszhangoznák: az Úr beszélt úgy a farizeusokról, hogy „meszelt sírok”. A szavakról tehát elmondhatjuk, hogy igazak voltak, és krisztusiak voltak.

n  De az indulat is krisztusi volt? Nem. Amikor pedig az indulatunk nem krisztusi, akkor a szavunk sem lehet az. Mérges embernek sosincs igaza.

n  A kihallgatás nem a templomban történik, hanem a várban (Antónia erődben).

n  A jelenet indulatoktól fűtött és fordulatokkal terhelt. Ebben a helyzetben, amikor Pált figyelmeztették, hogy a főpappal beszélt, belátja, hogy tévedett. Nem jól beszélt.

v  És mit mond erre? Bocsánatot kér. Mintha hátrálna egy lépést: „nem tudtam, testvéreim, hogy főpap.” Nem állt szándékában a főpapot szidalmazni. Idézi az igét: „meg van írva, hogy a te népednek fejedelmét ne átkozd”.

n  Pál apostol viselkedéséből megállapíthatjuk, hogy még a hívő emberek is szólhatnak rosszul. Elveszíthetik a türelmüket. Nekik is van idegrendszerük, és az felmondhatja a szolgálatot.

v  Ám Pál apostol a következő pillanatban kész bocsánatot kérni, amikor felismeri, hogy nem jól szólott! Nem az az igazi hívő ember, aki nem lesz indulatos soha, hanem az, aki azonnal meg tudja bánni, és rendezni tudja kapcsolatait.

v  Nem megoldás arra hivatkozni, hogy „igazam van”, meg „Jézus is így beszélt”, stb.

n  Valaki azt mondta: az a baj, hogy mindig tele vagyok indulattal! A másik azt mondta: az nem baj, ha a Krisztus indulatával vagy tele!

n  Mit tehetünk akkor, amikor rájövünk, hogy tévedtünk, valamit rosszul mondtunk?

v  Megtehetjük, hogy nem szerzünk róla tudomást. Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Ilyenkor sajnos, mások kell figyelmeztessenek rá, hogy baj van.

v  Aztán, megtehetjük, hogy a megszólaló lelkiismeretünk hangját megpróbáljuk elhallgattatni, elfojtani. Eltitkoljuk, hogy ne derüljön ki. De ez sem megoldás, mert a vád továbbra is ott van, és rombol. Hiába is söpörtük a szőnyeg alá.

v  Végül, megtehetjük, mint Pál, hogy bűnünket megvalljuk, és bocsánatot kérünk. Akit megbántottunk, attól kell bocsánatot kérni. Néha akkor is bocsánatot kell kérni, ha nekünk volt igazunk – de nem volt jó az indulatunk. Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsásson és megtisztítson, Csak így jöhet a felszabadulás.

II. A főtanács viselkedése

n  Másodszor, láthatjuk azt is, hogyan viselkedik a főtanács.

n  Pál apostol éleslátásával hamar észrevette, hogy a tanács heterogén: egyik része farizeusokból, másik része szadduceusokból áll.

n  Hirtelen bepillantást nyerünk a zsidó főtanács valós belső világába. És mit találunk e díszes testületben? Haragot, gyűlöletet, értelmetlen vitatkozást, hitetlenséget, veszekedést!...

n  Pál kijelenti, hogy farizeus, és hogy „a halottak reménysége és feltámadása miatt” vádolják. (ApCsel 23:6)

v  Hirtelen megbolydul a főtanács, mint méhkas, ha felborítják, vagy mint falka, ha csontot dobtak közéjük. Elkezdenek azon vitatkozni, hogy van-e angyal, van-e lélek, és főképp, hogy van-e feltámadás vagy nincs.

v  Mindezt Jézus feltámadása után teszik, miközben ők tudták a legjobban, hogy Jézus nincs a sírban! Micsoda meddő és hiábavaló foglalatosság így vitatkozni!

v  Elméleti síkon mozognak, mintha a valóságtól teljesen elszakadtak volna.

n  Középiskolai éveimben kérdezett meg egyik reggel egy ateista leány az osztályból, hogy képes-e Isten olyan nehéz súlyt teremteni, hogy azt ne tudja felemelni? A csapdát hamar észrevettem: ha nem képes teremteni, akkor nem mindenható. Ha nem tudja felemelni, akkor azért nem mindenható. Azt válaszoltam, kitérően, hogy Isten nem teremt nehézségeket saját magának. Miért is vitatkoznék valakivel, aki még azt sem hiszi, hogy Isten létezik?

v  Állítólag teológusok egyszer azon vitatkoztak, hogy hány angyal fér el egy gombostű fején. Máskor meg, ha egy légy belelesik a szentelt vízbe, akkor mi történik: közönségessé válik a víz, vagy megszentelődik a légy?

v  Luther Márton is állítólag azt felelte arra a kérdésre, hogy „Mit tett Isten, mielőtt a világot megteremtette volna?” hogy fűzfabokorban fűzfavesszőt vágott az olyanok hátára, akik ilyen kérdéseket tesznek fel. Más szóval: nem érdemes vitatkozni hiábavaló dolgokon. (2Tim 2:23. Tit 3:9)

n  A hit nem elmélet kérdése, hanem a gyakorlaté.

n  Rengeteg dolog van, amit nem tudunk megmagyarázni, és mégis hiszünk benne. Miért ne hinnénk az Igében kijelentett igazságoknak?

III. A katonák és az Úr hozzáállása

n  Szomorú dolog, hogy Isten népének vezetői egy pogány kihallgató teremben így viselkednek. Hogy lehet így Istenhez téríteni ezeket a római katonákat?

v  Márpedig Isten népének ez lenne a feladata: „Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákób nemzetségeinek megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!” – Ézs 49:6

n  Az ezredes bizonyára megvetéssel szemlélte, hogy mi játszódik le a szeme előtt. Parancsolt, hogy Pál szabadítsák ki a kezük közül, nehogy szétszaggassák.

n  Azonban Istennek is megvolt a véleménye: „A következő éjszakán pedig melléállván néki az Úr, monda: Bízzál Pál! Mert miképpen bizonyságot tettél az én felőlem való dolgokról Jeruzsálemben, azonképpen kell néked Rómában is bizonyságot tenned.” – 11. v.

n  Mikor Pál úgy érzi, hogy mindenki ellene fordult, az Úr vállon veregeti, és arra bíztatja, hogy ne essen kétségbe. Bízzon!

v  Mondhatnak az emberek bármit, a lényeg az, amit végül Isten mond. 

Imaáhítat - 2012. november 4

Remélem, hogy ebben az évben utoljára korrigálok az imaáhítatok ügyében.

2012. november 4-én vagy az előirányzott ige, vagy a téma, téves. Bizonyára valamilyen tévedés folytán más ige került a testvérek által megfogalmazott téma mellé... Ugyanis, az a zsoltár egyáltalán nem arról beszél. Javasolom, hogy változtassunk  a témán, és hagyjuk meg a zsoltárt.

Helyesen tehát, nov. 4-én az imaáhítat igéje és témája:

Zsolt 122:6-9 - Könyörögjünk békességéért a gyülekezetben és a szívünkben!

Ha valaki inkább a (húsvéti jellegű) téma mellett maradna, annak javasolom az 1Kor 15:51-52 igeverseket. Vagy a témát, vagy az igét, mindenképp változtatni kell.