A kegyelem Igéje Jeroboámhoz - 1Kir 13:1-10. 33-34.

A kegyelem Igéje Jeroboámhoz

1Kir 13:1-10. 33-34.

¹ És íme, Isten embere jött Júdából Béthelbe, az Úrnak intésére, és Jeroboám ott állott az oltár mellett, hogy tömjént gyújtson. ² És kiáltott az oltár ellen az Úr intése szerint, és monda: Oltár, oltár! Ezt mondja az Úr: Íme, egy fiú születik a Dávid házából, akinek neve Józsiás lesz, aki megáldozza rajtad a magaslatok papjait, akik most te rajtad tömjéneznek, és emberek csontjait égetik meg rajtad. ³ És ugyanazon napon csodát tett, mondván: Ez lesz jegye, hogy az Úr mondotta ezt: íme, az oltár meghasad, és kiomol a hamu, mely rajta van. ⁴ És amikor meghallotta a király az Isten emberének beszédét, amelyet kiáltott az oltár ellen Béthelben, kinyújtotta Jeroboám az ő kezét az oltártól, mondván: Fogjátok meg őt! És megszáradt az ő keze, amelyet kinyújtott volt ellene, és nem tudta azt magához visszavonni. ⁵ És meghasadt az oltár, és kiomlott a hamu az oltárról a jel szerint, amelyet tett az Isten embere az Úrnak beszéde által. ⁶ És szólott a király, és monda az Isten emberének: Könyörögj az Úrnak a te Istenednek, és imádkozz érettem, hogy ismét hozzám hajoljon az én kezem És mikor könyörgött az Isten embere az Úrnak, visszahajlott a király keze, és olyan lett, mint azelőtt. ⁷ És monda a király az Isten emberének: Jere haza velem és egyél ebédet, meg akarlak ajándékozni. ⁸ És monda az Isten embere a királynak: Ha a te házadnak felét nékem adnád is, nem mennék el veled, és nem enném kenyeret, sem vizet nem innám e helyen; ⁹ Mert azt parancsolta az Úr nékem az ő beszéde által, mondván: Ne egyél ott kenyeret, vizet se igyál; vissza se térj az úton, a melyen elmész. ¹⁰ És elment más úton, és nem tért meg azon az úton, amelyen Béthelbe ment.

³³ De még e történet után sem tért meg Jeroboám az ő gonosz útjáról, hanem ismét papokat rendelt a nép aljából a magaslatokra, és aki akarta, azt szentelte fel, hogy legyen a magaslatok papja. ³⁴ És ez a dolog lett az oka a Jeroboám háza vétkének, és a föld színéről való kiirtatásának és megsemmisíttetésének.

Érdekes történet ez, abból az időből, amikor az északi országrész már elszakadt nemcsak a Dávid házától, hanem elfordult az Úrtól is. Ahia próféta megjövendölte, hogy a Salamon bálványozása miatt elszakít tíz törzset a Dávid házától. Jeruzsálemben Roboám uralkodott, a Salamon fia. Északon viszont Jeroboám lett a király, aki nem a Dávid házából való volt. Ő volt az, aki bűnbe ejtette az Izráelt: hamis isteneket készített és annak megfelelő hamis papságot, áldozást és ünnepeket határozott meg. Jeroboám gonoszt gondolt a szívében, hogy elkerülje azt, hogy Izráel népe visszatérjen a Júda házához. Meg akarta akadályozni, hogy az istenfélő izráeliek rendszeresen feljárjanak Jeruzsálembe az ünnepekre. „Sok néktek Jeruzsálembe felmennetek: ímhol vannak a te isteneid, ó, Izráel, akik téged kihoztak Egyiptomnak földéből” (1Kir 12:28) Úgyhogy, két bálványistent, kér aranyborjút állított fel, egyet Béthelben és egyet Dánban, ahová papokat szentelt fel a nép aljából.

A 12. rész folytatódik e következő részben, ahol az új istenek oltárainak felszentelése van leírva. Ezen a különleges ünnepen, épp akkor, amikor a király meg akarta gyújtani az oltáron a tüzet, valaki furakodva tolongott előre. Érces hangja érthetően zengett mindenki hallatára: „Oltár, oltár! Ezt mondja az Úr: Íme, egy fiú születik a Dávid házából, akinek neve Józsiás lesz, aki megáldozza rajtad a magaslatok papjait, akik most te rajtad tömjéneznek, és emberek csontjait égetik meg rajtad! És ugyanazon napon csudát tett, mondván: Ez lesz a jegye, hogy az Úr mondotta ezt: íme, az oltár meghasad, és kiomol a hamu, mely rajta van.” (2-3. v.)

Mindezeket hallva, Jeroboám nem nézhette tétlenül az Isten emberének ünneprontását. Kinyújtotta kezét és mutatóujját: Fogjátok meg! És lakájai bizonyára azonnal készen álltak, hogy rávessék magukat az Isten emberére. De a király keze lebénult és nem tudta többé visszahajlítani magához! Abban a pillanatban az oltár is meghasadt, és kiomlott a hamu! A paralízis még a királyokat is arra késztetheti, hogy meggondolják magukat… Vannak királyok, akik gyorsan tanulnak! Kéri az Isten emberét, hogy könyörögjön az ő Istenéhez, hogy visszahajlíthassa kezét magához, ami meg is történt. Ezek után a király már nem akarta elfogatni a prófétát, hanem meghívta ebédre… Meg akarta ajándékozni. De az Isten embere nem volt hajlandó elfogadni a meghívást, mert Isten azt parancsolta neki, hogy „Ne egyél ott kenyeret, vizet se igyál; vissza se térj az úton, a melyen elmész.” (9. v.) Úgyhogy, más úton tért vissza Júdába.

Ez az érdekes történet több kérdést felvet, mint amennyit megválaszol. Egyszerre kíváncsiak leszünk. Ki volt ez az Isten embere Júdából? Miért nem fogadhatta el a király meghívását? Miért kellett más úton visszatérnie, mint amelyiken érkezett?

Sok kérdésünk lehet, de amit nekünk tudnunk kell, az viszont világosan értésünkre van adva: Isten Igéje, intése, kijelentése, szája – ez van említve lépten-nyomon: „és kiáltott az oltár ellen az Úr intése szerint” (1. v.), „ezt mondja az Úr” (2. v.), „az Úr mondotta” (3. v.), „azt parancsolta az Úr nékem az ő beszéde által” (9. v.)… Ehhez az Igéhez való viszonyulás van bemutatva a király részéről és az Isten embere részéről. Láthatjuk magát az Ige bátor hirdetését az Isten embere részéről, majd annak csodálatos szemléltetését, és végül, hogy Jeroboámban mindez mégsem volt elég: továbbra is engedetlen maradt.

I. A kegyelem Igéjének hirdetése

A kegyelem Igéje van hirdetve itt. Szó szerint, „evangélium”, örömhír, amit ha megszívlel a király és a nép, nem jutott volna ítéletre. Ha észhez tért volna az utolsó percben, ha felocsúdott volna az ördög tőréből, és felhagyott volna bálványimádásával, elkerülhette volna az ítéletet.

Már az is nagy esemény, hogy egyáltalán szólott hozzá az Úr! Isten megmenteni, megváltoztatni, visszafordítani szerette volna. Ezért küldte hozzá az Ő szolgáját. Annak idején az Úr megjelentette neki, hogy miért szakítja el az ország egy részét a Dávid házától: azért, mert Salamon elfordult az Úrtól. Ha pedig most Jeroboám fordult el az Úrtól, ez azt jelentette, hogy ugyanolyan sors fog várni reá. De Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen bűnéből és éljen! (Ez 18:23) Ezt a célt szolgálta a kegyelem Igéje.

Tudjuk Mózes törvényéből, és a későbbi kijelentésekből, hogy Isten meghatározta az istentisztelet helyét, a papságot, az áldozati rendszert. Ezeket sem Jeroboám, sem más nem változtathatta meg. Ha mégis megpróbálta, akkor Isten üzenetet küld, hátha megtérésre késztetheti általa. Volt lehetőség a megtérésre: Jeroboám újra hallhatta az Isten Igéjét. Korábban akkor hallotta, amikor Isten őt királlyá tette. Most úgy hallhatja, mint Aki elítéli a hamisítványt, a csalást, amit bálványozásával be akart vezetni.

Az Ige hirtelen jött, az események is egymást követték. Amikor Isten szól, akkor összehangolja még az eseményeket is. Kemény kegyelmi üzenet volt ez. Jeroboám hamar észrevette ezt: nem tudta visszavonni a kinyújtott kezét. Kezének megmerevedésével szinte egy időben repedt meg az oltár és ömlött ki a hamu. A távoli jövőre mondott kijelentés valódiságát igazolta az azonnal beteljesedett prófécia.

A „meghasad, szétszakít” igét a 11:11-13-ban olvashatjuk, ahol Salamonhoz beszél az Isten: „Monda azért az Úr Salamonnak: Miután ez történt veled, és nem őrizted meg az én szövetségemet és az én rendelésimet, amelyeket parancsoltam néked: elszakasztván elszakasztom tőled az országot, és adom a te szolgálnak. Mindazáltal míg élsz, nem cselekszem ezt Dávidért, a te atyádért; hanem a te fiadnak kezétől szakasztom el azt. De nem szakasztom el az egész birodalmat; hanem egy nemzetséget adok a te fiadnak Dávidért, az én szolgámért, és Jeruzsálemért, amelyet magamnak választottam.” Annak idején, Ahia próféta is szétszakította palástját, és tíz részt osztott Jeroboámnak. Ez akkor az azt jelentette, hogy Isten elszakít tíz törzset a Dávid házától, és azt Jeroboámnak adja. Most ugyanaz a szó, hogy „meghasad, szétszakad”, az általa készített oltárra van alkalmazva: egy meghasonlott vallás, ítélet alatt. Ez ugyanazt jelzi, (de ezúttal a Jeroboám házára és kezdeményezésére való ítéletként), hogy amilyen igazságosan ítélt Isten a Salamon királysága felett, ugyanúgy fog ítélni most a Jeroboám háza felett.

Az Ige hirdetése is, hallgatása nagy felelősség: életveszélyes, örökélet veszélyes dolog. Ha megszívleled, akkor megmentheti a lelkedet, ha elutasítod, akkor ez ítéletet hoz reád.

II. A kegyelem Igéjének szemléltetése

A kegyelem Igéje, amit az Isten embere mondott Jeroboámnak, az szemléltetve is volt. E nélkül ugyanis, sokan talán azt mondták volna, hogy nem lehet azt tudni, hogy ez az ember igazat mond-e, vagy hazudik… Úgyhogy, Isten jónak látta jelekkel és csodákkal alátámasztani üzenetét, hogy mindenki előtt nyilvánvaló legyen, hogy az Úr szólott. Először lebénult a király kinyújtott keze. Másodszor, meghasadt az oltár és kiomlott a hamu. Harmadszor, a próféta imájára a király keze újra ép lett. Legalább három csoda volt zsinórban, egymás után.

Az ószövetségi próféták gyakran támasztották alá üzenetüket jelekkel és csodákkal. Például, Ezékielnek napokig egyik oldalán kellett feküdnie, és meghatározott módon étkeznie. Hóseásnak a házassága tartalmazta az üzenetet. Ézsaiásnak jel-értékűek voltak a gyermekei: Seár Jásúv, Máher Sálál Hás Báz, és Immánuel… (Ézs 8:18) A próféták házassága, családja, öltözete, étkezése, viselkedése is prédikált, nemcsak a szavuk. Amikor Elizeus feldarabolta a szántóvető szerszámokat, ezzel azt mutatta, hogy mindent odaáldozott az Úrnak, kész mindent feladni az Úrért.

Az újszövetségi igehirdetésben is találunk eseteket, amikor Isten jelekkel és csodákkal támasztotta alá az üzenetet. Az üdvösségről, „amelyet, miután kezdetben hirdetett az Úr, azok, akik hallották, biztosítottak számunkra, velük együtt bizonyságot tevén arról az Isten, jelekkel meg csodákkal és sokféle erőkkel s a Szent Léleknek közléseivel az ő akarata szerint” (Zsid 2:3-4). Efézusban is „nem közönséges csodákat cselekedett az Isten Pál keze által” (ApCsel 19:11).

Ma is megtörténik, hogy Isten nemcsak mondja, hanem jelét is adja annak, hogy mit üzenni akar. Olvastam egy puritán igehirdetőről, hogy amikor prédikált, idézte a Zsid 9:27-et, hogy „elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután az ítélet következik!” Mikor ezt az igét kimondta, nagy mozgolódás támadt a tömegben: valakit ki kellett vinni, mert meghalt. Azon az istentiszteleten újra megismétlődött ugyanez az eset, hogy ennek az igének az idézésére még egy ember meghalt! Gondolom, ennél hatásosabb szemléltetésre nem is volt szükség. Ott senkinek sem kellett többé magyarázni, hogy az Igét komolyan kell venni!

A ’70-es évek első felében, amikor a nagyváradi ébredés kezdődött, egy fiatal leánnyal fogott kezet Oláh Liviu testvér az ajtónál. Azt kérdezte tőle: nem akarsz megtérni? Az azt válaszolta: hát nem látja, hogy még fiatal vagyok? Ráérek még! Azonban, hazafelé menet elütötte a villamos és szörnyethalt. Ez az eset sokakat megrázott azok közül, akik hallották. Egyre többen értették meg, hogy a megtérést nem szabad halogatni! „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!” (Zsid 3:8. 15) „Ne halogasd, ne halogasd, talán az utolsó alkalmad!”

Az Isten embere azzal is szemléltette az üzenetet, hogy nem vállalt közösséget a királlyal. Ezzel szinte ezt üzente: „ki vagy közösítve!” – nem lehet része a szentek közösségében.

III. A kegyelem Igéjének elutasítása

Jeroboámnak mindez mégsem volt elég. Eleinte látszólag fogadta, de a gyakorlatában határozottan elutasította az Isten kegyelmi Igéjét. „De még e történet után sem tért meg Jeroboám az ő gonosz útjáról, hanem ismét papokat rendelt a nép aljából a magaslatokra, és aki akarta, azt szentelte fel, hogy legyen a magaslatok papja. És ez a dolog lett az oka a Jeroboám háza vétkének, és a föld színéről való kiirtatásának és megsemmisíttetésének.” (33-34. v.)

Kétséget nem hagy az Úr a felől, hogy miért irtotta ki Isten a Jeroboám házát. Most, a bűnének kezdetén, amikor az Isten embere hozta az Úr üzenetét, ez még megmenthette volna… De még ezek után sem tért meg.

Később hányszor szólott az Isten Júdához és Izráelhez! Jeremiás, és többi próféta hogy figyelmeztette, szemléltette a népet Isten Igéjével – mégsem volt elég. Jeremiás siralmaiban ezt olvashatjuk: „A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek néked, és nem fedték fel a te álnokságodat, hogy elfordították volna fogságodat; hanem láttak tenéked hazug és megtévelyítő prófétálásokat.” (JerSír 2:14) Ez az Ige világosan mutatja, hogy ha megszívlelték volna az Igét, az elfordíthatta volna az ítéletet! Még a babiloni fogságra sem kellett volna sor kerüljön! De ugyanaz történt, mint Jeroboámmal: még ezek után sem tért meg. Hiábavaló volt a kegyelmi üzenet, a csodák és a jelek, amiket az Isten küldött megmentésükre.

Pál apostol kijelenti, hogy „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok; és az Ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan: de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (1Kor 15:10)

Más helyen bizonyságot tesz, hogy „Agrippa király, nem lettem engedetlen a mennyei látás iránt! Hanem először a damaszkusziaknak és jeruzsálemieknek, majd Júdeának egész tartományában és a pogányoknak hirdettem, hogy bánják meg bűneiket és térjenek meg az Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén. Ezekért akartak engem megölni a zsidók, megfogván a templomban.” (ApCsel 26:19-21)

Isten üzenete sokféle lehet. „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által” (Zsid 1:1). Még egy betegség is lehet szemléltetése az Isten üzenetének. Legyen halló fülünk meghallani, és kész szívünk fogadni, ha Isten üzenni akar! Legyünk az Igének ne csak hallgatói, hanem cselekvői is!

Az összefogás és kockázatvállalás - 2Sám 10:9-12

Az összefogás és kockázatvállalás

2Sám 10:9-12

„Jóáb látta, hogy elöl is, hátul is támadás fenyegeti, ezért kiválogatta egész Izráel színe-javát, és csatarendbe állította őket az arámokkal szemben. A hadinép maradékát pedig testvérének, Abisajnak a vezetésére bízta, és az ammóniakkal szemben állította csatarendbe. Ezt mondta: Ha az arámok erősebbek lesznek nálam, jöjj segítségemre! Ha pedig az ammóniak lesznek erősebbek nálad, akkor én megyek segítségedre. Légy erős, szedjük össze az erőnket (=legyünk bátrak) népünkért és Istenünk városaiért! Az Úr pedig tegye azt, amit jónak lát!”

n Nemrég egy különleges alkalommal jónak láttam, hogy ezeket az igéket idézzem. Máskor kerületi gyűlésen szolgáltam belőle, Csíkszeredában. Azóta tovább érlelődött bennem az üzenet, főképp, miután John Piper magyarázatát is elolvastam. Most szeretném összefoglalni mindazt, amit Jóáb beszédéből megértettem.

n Az ammoniták királya, Náhás meghalt. Fia, Hánun uralkodott helyette. Dávid szerette volna kifejezni kedvességét Hánunnak, ezért követeket küldött, hogy vigasztalják őr apja halála miatt. De Hánunt meggyőzték az udvari urak, hogy Dávid szándékai gonoszak, és megalázta a küldötteket, úgy küldte őket haza. Dávid nagyon megharagudott, és amikor az ammóniak meghallották, hogy Dávid haragszik, felbérelték az arámokat (a szíreket), hogy harcoljanak Izráel ellen. Erre Dávid elküldte Jóábot és vitézeit, hogy harcoljanak az ammóniaiak ellen. Az ammóniaiak egy erődített városban kerestek menedéket. Az arámok a nyílt mezőn gyűltek össze, Jóáb és emberei a kettő közé szorultak.

I. Az összefogás feltételei

n A csapatmunka mintapéldáját akkor látjuk, amikor Jóáb az arámok ellen, Abisaj pedig az ammóniaiak ellen állott csatasorba. Itt hangzanak el Jóáb bátorító szavai: „Ha az arámok erősebbek lesznek nálam, jöjj segítségemre! Ha pedig az ammóniak lesznek erősebbek nálad, akkor én megyek segítségedre. Légy erős és legyünk bátrak népünkért és Istenünk városaiért! Az Úr pedig tegye azt, amit jónak lát!”

n Hat tanulságos jellemvonást fogalmazhatunk meg Jóáb és Abisai partneri kapcsolatáról, a csapatmunkáról. Láthatjuk: (1) az alázatot, (2) a munkamegosztást, (3) a kölcsönösséget, (4) az erőt, (5) az Isten népe javára való szolgálatot. A hatodik nagy jellemvonást külön témaként kezeljük, és a kockázatvállalásról kell szólnunk, amikor hitben lépünk egyet, alárendelve magunkat Isten akaratának.

1. Az alázat

n Mindenekelőtt az alázat hangja szólal itt meg: „Ha az arámok erősebbek lesznek nálam, jöjj segítségemre!” Jóáb vitéz férfiú volt, de nem volt beképzelt, hogy azt higgye, hogy a feladatra mindenképp megfelel… Lehet, hogy ma nem fog megfelelni! Ezért nem szégyellt segítséget kérni testvérétől.

n Az alázat elismert végességét, és nyitott arra, hogy segítséget kapjon, hogy tanuljon. Nem veti meg a jó tanácsot. Az alázat azért fontos a csapatmunkában, mert nincs egység nélküle. Lásd: Ef 4:1-3 – „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz, amellyel elhívattatok, Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, Igyekezvén megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelében.” Az erények itt láncolatban vannak: egyik a másik nélkül lehetetlen. A cél az egység, a Lélek kötelében. Nem lehet egység, ha nem szenveded el a másikat… nem tudod elszenvedni, ha nincs türelmed… Hosszútűrő csak úgy lehetsz, ha alázatos és szelíd vagy. A büszke ember mindig bosszús és türelmetlen. Ezért az alázat elengedhetetlen a türelemhez, a türelem az elszenvedéshez, és az elszenvedés az egységhez.

n Az egységért és a közösségért meg kell alázkodnunk. „Az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” (Jak 4:6) „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok…” (Mt 11:29)

2. A munkamegosztás

n A második jellemvonása a csapamunkának a munkamegosztás. Abisai az ammóniaiak ellen lett küldve, Jóáb a szírek ellen. Bölcs stratégia, ha az ellenség szét van szórva, és változatos. Nem egy helyre kell összpontosítani a csapatokat! Isten különböző ajándékokat adott az övéinek: „A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, a ki cselekszi mindezt mindenkiben. Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése.” (1Kor 12:4-7)

n Fennáll a veszély, hogy különböző ajándékaik miatt alsóbbrendűnek vagy felsőbbrendűnek képzeljük magunkat. Pál szerint: „Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta. Ha pedig az egész egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok tag van ugyan, de egy test. Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem.” (1Kor 12:18-21)

n Jóáb nem mondhatta Abisainak: Nincs rád szükségem! A csapatban minden ember értékes!

3. A kölcsönös segítség

n Ez az előbbinek természetes velejárója, következménye. „Ha az arámok erősebbek lesznek nálam, jöjj segítségemre! Ha pedig az ammóniak lesznek erősebbek nálad, akkor én megyek segítségedre.”

n A csapatmunka lényege, hogy a tagok egymásért vannak, nem pedig egymás ellen.

n Nem fogunk különböző pártokat alapítani, egymás ellenében! Lásd a korinthusiakat: „én Pálé vagyok, és meg Kéfásé, én Apollósé, és meg Krisztusé…” (1Kor 1:12)

4. Az erő, vagy bátorság

n A negyedik jellemzője a csapatmunkának az erő: „Légy erős, szedjük össze az erőnket (legyünk bátrak) népünkért és Istenünk városaiért!” Szó szerint: „mutassuk erőseknek magunkat”. Mikor az ütközet elkezdődik, ne somfordálj el, gyengén és félénken! Támadj! „Legyetek erősek az Úrban, és az Ő hatalmas erejében. Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben” (Ef 6:10-11)

n Az új fordítás azért sem helyes, mert az erő nem magunkból jön: Isten erejében kell erősek legyünk! Isten fegyverzete tesz bennünket erőssé. A Szentlélek erősít meg!

5. Az Úr népének javára való szolgálat

n „Népünkért és Istenünk városaiért!” Nem hitetésért, pénzért, hírnévért… „Mert sem hízelkedő beszéddel, a mint tudjátok, sem a telhetetlenség színében nem léptünk fel soha, Isten a bizonyság; Sem emberektől való dicsőítést nem kerestünk, sem tőletek, sem másoktól, holott terhetekre lehettünk volna, mint Krisztus apostolai.” (1Thessz 2:5-6)

n Még ha segítjük és egymást, de miért? Nem ez a végső cél! A végső cél: Népünkért és Istenünk városaiért! Egy csapat sem lehet öncélú. Megalázkodunk, megosztjuk a feladatokat, erősek vagyunk, de mindezt Isten népéért tesszük.

n Nem a nép szórakoztatására, hanem a javára: „Vagy embereknek igyekezem-e tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.” (Gal 1:10) „Nem úgy, hogy embereknek tessünk, hanem az Istennek, a ki megvizsgálja a mi szívünket. (1Thessz 2:4). Fő célunk a bárányok táplálása, nem a kecskék szórakoztatása. Ez volt Pál célja még a börtönben is (Fil 1) – magasztalni Krisztust!. Erre kapta Salamon a bölcsességet: „És a te szolgád a te néped között van, a melyet te magadnak választottál, nagy nép ez, a mely meg nem számláltathatik, meg sem írattathatik a sokaság miatt. Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudja ítélni a te népedet, és tudjon választást tenni a jó és a gonosz között; mert kicsoda kormányozhatja ezt a te nagy népedet? És tetszék e beszéd az Úrnak, hogy Salamon ilyen dolgot kért.” (1Kir 3:8-10).

II. Kockázatvállalás Isten nevéért és ügyéért

n Amint említettem, a hatodik jellemzője a csapatmunkának az Isten akaratában való megnyugvás, annak elfogadása. De ezzel nem a tétlenség jár együtt, hanem a hitben vállalt kockázat!

n Ez utóbbi kijelentése Jóábnak Isten kezére bízza a harc kimenetelét és az életüket. Alárendeli magát Isten akaratának: „Az Úr pedig tegye azt, amit jónak lát!” Vagyis, azt, amit Ő jónak lát, nem amit mi jónak látunk! Ez nem vakmerőség és nem istenkísértés, hanem bátorság és hit.

n Ez kockázatos dolog. Ha kockáztatunk, elveszíthetjük a pénzünket, talán az életünket is. Kockáztathat-e egy bölcs ember? Van ebben szeretet?

v  Van, amikor a kockázat sikere sok embernek javát szolgálhatja, annak kudarca pedig csak neked okoz kárt.

n A kockázat átszövi az életünket. A tudatlanság miatt van kockázat. Ha mindent tudnánk, nem lenne kockázat. Isten számára például nem jelent semmi soha kockázatot.

v  Számunkra azonban van kockázat: „Nosza immár ti, akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk; Akik nem tudjátok mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, a mely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik. Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni.” (Jak 4:13-15)

v  Nem tudhatod, hogy megáll-e a szíved, még a prédikáció befejezése előtt. Hogy a hazafele vezető úton, nem rohan-e a kocsidba egy másik? Hogy az étel (a KFC-ben) nincs-e megfertőzve? Vagy nem kapsz-e agyvérzést, infarktust? Nem ismerjük a holnapot. Mi nem vagyunk Isten. A kockázatot nem lehet kikerülni.

n El kell oszlatnom a biztonság mítoszát. Minden oldalról körülvesz a kockázat, kisebb vagy nagyobb mértékben. Nincs minden ellenőrzésed alatt. Miközben kockázatnak vagyunk kitéve minden nap, anélkül, hogy tudnánk, félünk kockáztatni az Úrért, mivel attól tartunk, hogy az a nem létező biztonságunkat megzavarja…

n Merjünk kockáztatni az Úrért! Jóáb egy stratégiai döntést hozott népéért és az Úrért, és nem tudta még, hogy az hogyan fog végződni. Nem volt különleges kijelentése róla, csupán a megszentelt bölcsesség döntése volt. Eldöntötte, és rábízta az Úrra.

v  Igenis, helyes dolog kockáztatni az Úrért!

n Lásd: Eszter, Ahasvérus király előtt. „És monda Eszter visszaüzenve Márdokeusnak:

v  „Menj el és gyűjts egybe minden zsidót, a ki Susánban találtatik, és böjtöljetek érettem és ne egyetek és ne igyatok három napig se éjjel se nappal, én is és leányaim így böjtölünk és ekképpen megyek be a királyhoz, noha törvény ellenére; ha azután elveszek, hát elveszek.” (Eszt 4:15-16)

v  Helyes dolog kockáztatni az Úrért!

n Mint Sidrák, Misák és Abednegó: „Ó, Nabukodonozor! Nem szükség erre felelnünk néked. Íme, a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, ó, király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, a melyet felállíttattál, nem imádjuk.” (Dán 3:16-18).

v  Helyes dolog kockáztatni az Úrért!

n Mint Pál apostol, útban Jeruzsálem felé. Pál nagy kockáztató volt… (A Jeruzsálei vezetől így írtak Pálról és Barnabásról: „Oly emberekkel, kik életüket tették kockára a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért.” (ApCsel 15:26). Epafróditusról Pál így ír: „Mert a Krisztus dolgáért jutott majdnem halálra, kockára tévén életét.” (Fil 2:30). Akviláról és Priszcilláról pedig így ír: „Köszöntsétek Priscillát és Akvilát, kik nékem munkatársaim Krisztus Jézusban, akik az én életemért a saját nyakukat tették le.” (Róm 16:2-3)

v  Pál a Szentlélektől indíttatva megy Jeruzsálembe (ApCsel 19:21). Pénzt gyűjtött, amit hűségesen célba kell juttasson. Már korábban, városonként kapta a figyelmeztető próféciákat (ApCsel 20:23). Cézáreában például (21:10) Agabus megprófétálta és bemutatta, hogy mi fog történni vele Jeruzsálemben. Sokan kérté, hogy ilyen kilátások mellett ne menjem Jeruzsálembe! Mit válaszol Pál? „Mit műveltek sírva és az én szívemet kesergetve? Mert én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért. Mikor azért nem engedett, megnyugodtunk, mondván: Legyen meg az Úrnak akarata.” (ApCsel 21:13-14) Más szóval, Pál szükségesnek látta Jeruzsálembe való felmenetelét, az Úr ügyéért. Nem tudta, mi vár reá. Letartóztatás és üldözés, az biztos. És utána? Halál? Börtön? Száműzetés? Bármi lenne, „legyen meg az Úrnak akarata!” Vagy: „Az Úr tegye azt, amit jónak lát!”

v  Helyes dolog kockáztatni az Úrért!

n Figyeljük meg, mit ír Pál: „A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem; Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Mindezeken kívül van az én naponkénti zaklattatásom, az összes gyülekezetek gondja.” (2Kor 11:24-28)

v  Mit jelent ez? Azt, hogy Pál sohasem tudta, hogy honnan kapja a következő ütést! Minden nap kockáztatta életét. Az utak sem voltak biztonságosak, a folyók sem, a tenger sem. A pogányok közt sem volt biztonságban, saját népe, a zsidók között sem. A sivatagban sem, a városban sem. Még a testvérek között sem! A biztonság csak egy mítosz. „Mi is miért veszélyeztetjük magunkat minden pillanatban? Naponként halál révén állok. A veletek való dicsekedésre mondom, mely van nékem a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (1Kor 15:30-31)

n Két esélyünk van: kockázatot vállalni, vagy elmenekülni! Melyiket válasszuk? - „Az életem sem drága nékem!…” (ApCsel 20:24)

v  Helyes dolog kockáztatni az Úrért!

n Volt úgy, hogy Isten népe nem volt hajlandó kockáztatni (4Móz 13. 14), zúgolódtak Mózes és Áron ellen, mert a kánaániak erősebbek náluk. Káleb nem tudja eloszlatni a biztonság mítoszát. Hiába mondja, hogy ne féljetek tőlük… ha az Úr jónak látja, nekünk adja majd… Azok csak olyanok számunkra, mint a kenyér… Ők mégis vissza akarnak menni Egyiptomba.

v  Helytelen dolog nem kockáztatni az Úrért!

n Az Úr nem ígért rövid távú sikereket. Azt sem ígérte, hogy előbb vagy utóbb sikerrel járunk az Úr ügyében… Meglehet, mi nem fogjuk megérni azt itt a földön. Talán Heródes fejünket veszi. De akkor is ki kell mondanunk az igazságot. Talán megvernek és börtönbe vetnek, két bilinccsel Rómába küldenek. De akkor sem fordulhatunk vissza. Sok misszionárius sírhelye domborul Afrikában és Ázsiában, csak azért, mert készek voltak életüket kockáztatni az Úr ügyéért.

n Érdemes dolog élni, vagy meghalni az Úr ügyéért, ha Isten úgy látja jónak. „Az Úr tegye azt, amit jónak lát!” Ámen. 

Téves buzgóság - 2Sámuel 6:1-16. 20-23

Téves buzgóság

2Sámuel 6:1-16. 20-23

n  Mintegy mottóként legyen előttünk ez a felhívás: „Lélekben buzgók legyetek, az Úrnak szolgáljatok!” – Róm 12:11.

v   Illés: „Nagyon buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért…” (1Kir 19:10 MBT) Az Úr azt mondja Illésnek, hogy “Van tovább!...” Vissza kell mennie Júdába, Izráelbe, Szíriába, mert még feladat vár reá.

n  De lehet buzgólkodni az Úrért rosszul is.

v   „Avagy érettem buzgólkodol-e?” – 4Móz 11:29.

v  Korábban láttuk a frigyláda körüli buzgalmat (1Sám 4-6).

v  A frigyláda jelezte, hogy Isten uralkodik (lábainak zsámolya – 1Krón 28:2), megbocsát (a fedele, vagyis a kegyelem királyi széke felé hintették a vért, hétszer, 2Móz 16:14-15), kijelenti magát (2Móz 25:16-21. 5Móz 10:1-5).

n  Dávid és a nép nagy buzgalommal kívánja felhozni a frigyládát Jeruzsálembe.

I. Dávid buzgósága – pogány módra, melynek vége szomorúság.

n  Dávid szeretné felhozatni a frigyládát a Dávid városába.

v  Jó dolog ezt kívánni. 1Krón 13:3 – „Hogy hozzuk ide a mi Istenünknek ládáját mi hozzánk, mert a Saul idejében nem törődtünk vele.”

n  De új szekérre tették! – a filiszteusoktól vették a módszert!

v   Pedig Isten megparancsolta, hogyan kell hordozni: 4Móz 4:15. 5Móz 10:8. 2Móz 25:13-14.

n  Olyan ez, mintha világi dallamra és ritmusra írnánk kegyes énekszöveget… Nem illik rá, mint ahogyan Dávidra sem illett a Saul páncélja.

v   Isten parancsának a semmibevétele ez.

v  Úgy tesznek, mint Istennél is jobban tudnák, hogyan kell Őt tisztelni.

n  Persze, Isten népét gyakran megtéveszti az „új divat”…

v   Mindig valami újítás kell… Jeroboám bűne is ez volt.

n  Pál apostol: Gal 1:14 – „És felülmúltam a zsidóságban nemzetembeli sok kortársamat, szerfelett rajongván atyai hagyományaimért.”

n  Fil 3:5-6 – „⁵ Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus, Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam.”

II. Uzza buzgósága – ismeret vagy engedelmesség hiányában, melynek vége halál.

n  Ilyen volt Izráel buzgósága Pál apostol szerint – Róm 10:1-3.

v   Baál papjai is buzgólkodtak a maguk módján, Kármel hegyén. 1Kir 19.

v  Saul is buzgólkodott az amelekiták ellen, csak épp nem fogadott szót Istennek (1Sám 15).

v  Nádáb és Abihú is önkényesen buzgólkodott – és meghaltak! 3Móz 10.

n  Nem minden tudatlanságból fakadó buzgóság eleve rossz… Uzza jót akart!

v   Dávid is jót akart, amikor meg akarta építeni a templomot – 2Sám 7-ben. Isten mégsem engedte meg neki.

n  Hogyan kell történnie a buzgóságunknak, az Ige szerint?

v   „Lélekben és igazságban” – Jn 4:24.

v  „Ékesen és jó renddel” – 1Kor 14:40.

v  „Okos istentisztelet” – Róm 12:1-2.

v  NEM „Magunkválasztotta istentisztelet” – Kol 2:23. Mk 7:7.

n  Kain áldozata is többek között ezért nem volt kedves.

III. Mikál buzgósága – bűnnel a szívében, melynek vége átok.

n  Nem úgy van említve, mint „Dávid felesége”, hanem mint „a Saul leánya”. Ő az előbbi dinasztia képviselője, aki nem tud azonosulni Dáviddal, és azzal, amit Dávid tesz.

n  Mikál egy tragikus szereplő.

v  Története azzal kezdődik, hogy „megszerette Dávidot” (1Sám 18:20), és azzal végződik, hogy „megutálta Dávidot az ő szívében” (2Sám 6:16). A két megjegyzés között végig kísérhetjük életének alakulását, amiből megérthetjük mostani reakcióját.

n  Mikál bálványokat imádott (1Sám 18)

v   Itt is kényszerből van jelen (2Sám 3:13). De nem vesz részt az ünneplésben – ő csak kritizálni tudja… De azt tudja!

n  „Örüljetek reszketéssel!” – Zsolt 2:11

Lelki hanyatlás - Bír 2:1-15a

Lelki hanyatlás

Bír 2:1-15a

<  Józsué után egy új nemzedék támadt, akik nem élték át Isten csodáit a pusztai vándorlás alatt: nem mentek át a Veres-tengeren, nem vándoroltak a felhő alatt, nem ittak a kősziklából fakadó vízből, nem ettek a mannából… Ők voltak a „második nemzedék”.

v  A „második nemzedék” szindróma általános jelenség ma is gyülekezeteinkben: főképp azokra vonatkozik, akik nem éltek át ébredést, és nem tudhatják, milyen az, amikor Isten kiárasztja az Ő Lelkét a gyülekezetre.

<  Izráelben elindult egy lelki hanyatlás, amely nem a megszentelődés fele mutatott, nem egyre közelebb vitte őket Istenhez, hanem egyre távolabb. A lelki hanyatlás útja ez. Hanyatlás az, amikor nem fölfelé ível a lelki életünk, nem szárnyalunk, hanem egyre lankadunk, fogyunk. Nem olyan repülésünk van, mint a sasnak, hanem mint a libáknak: nagyobb a gágogásuk, mint a repülésük.

v  Amit a rész végén olvashatunk, azt Isten előre megmondta, hogy így fog történni: „⁵⁵ Ha pedig nem űzhetik ki annak a földnek lakosait a ti színetek elől, akkor, akiket meghagytok közülük, szálkákká lesznek a ti szemeitekben, és tövisekké a ti oldalaitokban, és ellenségeitek lesznek néktek a földön, a melyen lakoztok. ⁵⁶ És akkor, amiképpen gondoltam, hogy cselekszem azokkal, úgy cselekszem majd veletek.” – 4Móz 33,55-56.

<  Négy komoly tanulságra szeretnék rámutatni, ami a lelki hanyatlást mutatja, melyek ennek jelei:

v  (1) megváltozik a világgal való viszonyulás,

v  (2) elmarad az áldás,

v  (3) megmutatkozik az irányvonalban, amelyet követünk, és

v  (4) a megtérések milyensége sem olyan, mint régen.

I. Megmutatkozik a világgal (az ellenséggel) való kapcsolatban

<  A lelki hanyatlás első jele az, hogy megváltozik a világhoz való viszonyulásunk.

<  Izráel esetében ez abban mutatkozott meg, hogy egy másféle kapcsolat alakult ki a környező népekkel és azok szokásaival. Kezdték átvenni a kánaániak szokásait, elkezdték imádni azok isteneit.

v  Hasonló veszély áll fenn ma is: hanyatlás idején nem tudunk hatni a környező világra, hanem a világ kezd el hatást gyakorolni a gyülekezetre.

<  Milyen hatásról van szó? Például, a beszéd, a szórakozás, az öltözködés, a zene, a gondolkozás terén.

<  Pedig a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel! (Jak 4) „Ti vagytok a világ világossága!” „Ti vagytok a föld sója!” „Kihívtalak titeket e világból!”

<  Milyennek kell lennie, és milyennek nem kell lennie?

v  A világ az a szféra, ahol a Sátán uralkodik. „Ne szeressétek a világot!”

v  A világban vagyunk, de nem lehetünk olyanok, mint a világ. Lásd: Dánielt és a három barátját. Ments meg, Uram, a világgal való barátságtól, és a világi barátoktól!

II. Megmutatkozik az áldás (és engedelmesség) hiányában

<  Bálványimádásuk miatt elmaradt az áldás. Ellenségeiket nem tudták többé kiűzni, legyőzni. Ellenségeik tövisként szúrták az oldalukat.

v  Az áldás az, ami nem a mi erőnktől, tehetségünktől függ, hanem amit Isten ad. Van, amikor őrzik a várost, de az Úr nem őrzi, építik a házat, de az Úr nem építi azt, és nincs rajta áldás!

v  Van-e áldás azon, amit teszünk? Vagy nagyon izomszagú erőlködés csupán. Izráel nem tapasztalhatta meg többé Isten áldását, amit addig élveztek.

<  Az Isten áldása a Neki való engedelmességtől függ. Még a szövetséghez tartozó áldások is attól függtek, hogy engedelmesek maradnak-e Isten Igéjéhez. A kegyelem ingyenes, de feltételes.

v  Az áldás feltétele az, hogy Isten legyen az első helyen. „Keressétek először…” (Mt 6:33) Lásd: Aggeus 1. és 2. része. Engedelmeskedj az Istennek, hogy megáldhasson!

III. Megmutatkozik az irányvonalban, amelyet követünk

<  Az irányvonal már korábban elhajlott és eltávolodott az Úrtól. Most learatják annak következményeit.

v  Nem arról van szó, hogy elbuktál egyszer-kétszer – hanem arról, hogy milyen irányba halad az életed. Ha elestünk is, felállunk. Nem vagyunk a meghátrálás emberei!

<  Izráel népe magukévá tette azt az életstílust, ami eddig nem jellemezte őket, hanem csak a körülöttük lévő népeket. Most már nincs különbség: abba az irányba haladnak. Ugyanolyanok lesznek, mint ők.

v  De akkor azok sorsára fognak jutni! Aki a kánaániták gyakorlatát követi, a kánaániták sorsára jut.

<  Nagy lelki hanyatlás állott be Izráel életében, Józsué után.

v  A hanyatlás természetéhez tartozik, hogy nem egyszerre következik be: fokozatos dolog ez. A szívben kezdődik, és csak azután látszik meg az életben.

<  ¹¹ És gonoszul cselekedtek az Izráel fiai az Úrnak szemei előtt, mert a Baáloknak szolgáltak. ¹² És elhagyták az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptom földéből…” Kezdetben, csak úgy néha-néha fordultak az idegen istenhez segítségért. Szolgáltak az Úrnak „is”. Aztán elhagyták az Urat és nem szolgáltak Neki – ahogyan később a 10. részben olvassuk.

IV. Megmutatkozik a megtérés milyenségében

<  A megtérés az értelem-érzelem-akarat megváltozása. Az akarat változása a legnehezebb.

<  Vannak részegesek, akik elítélik részegségüket. De ez nem elég a változásra. Van, aki hisz, de nem tér meg. Márpedig a hitet a megtérés igazolja, a megváltozott élet a hit pecsétje.

<   Három fontos szó van az Újszövetségben, amellyel a megtérést jelöli az Ige.

v  A három szó közül a „metamelomai” a megtérés emotív, érzelmi részét emeli ki. Ez a megtéréssel együtt járó bűnbánat, lelkiismeret furdalás. (Mt 21:29-32) De lehet valakinek bűnbánata, és fordulatot hozó megtérése még sincs! (Mt 27:3. 5.)

v  A második szó az értelmi síkon történő változást jelzi, és a leggyakrabban fordul elő, a „metanoeó”, vagy főnévként a „metanoia”. Ez minden alkalommal az irány megváltozására, egy megváltozott életre utal. Lásd: a szőlőbe küldött második fiút, aki „meggondolta magát”, vagyis megtért (Mt 21:29). „Változzatok el, a ti elméteknek megújulása által.” (Róm 12:2). Ninive. De sajnos, hogy vannak emberek, akiknek gondolkozásuk megváltozik, de cselekedetük nem. Keresztelő János az ilyeneknek azt mondaná: „teremjetek előbb megtéréshez illő gyümölcsöket!”

v  A harmadik szó a viselkedés, az akarat megváltozását jelenti, az „episztréfomái”. Nemcsak sír, nemcsak értelmével fogja fel a dolgokat, hanem akarja is a változást. Látható, hogy a lelki dolgok felé érzékeny lesz, hallgat Isten Igéjére, szolgálni szeretne az Istennek.

<  Lelki hanyatlás idején a megtérés csak múló szalmalángszerű fellángolás lesz. Sírnak egyet, bőgnek egyet – de nem változik semmi!

<  Az nem baj, ha sírtak. Az jó. De ennyi nem elég! Nem elég egyet érteni Istennel, akarni is kell a változást! Le kell számolni Baállal és Astaróttal.

v  Ha valaki elvesztette étvágyát a hús és kemény eledel iránt, és csak desszertet, édességet, süteményt szeretne enni, akkor azzal baj van: az beteg. A beteg ember nem tudja felvenni a harcot ellenségeivel szemben. Túlélésre rendezkedik be. Márpedig, a harc életre és halálra megy! Ez nem játék! Az igazi megtérés hiánya miatt szenved az egész közösség, mert az mindenkinek kárt okoz. Ha egy tag beteg, akkor beteg az egész test. Szenvedsz te is: meghidegülsz az imaéletben, elmegy a kedved a szolgálattól, alig várod, hogy vége legyen az istentiszteletnek…

<  Az igazi megtérés a gondolkozás megváltozása, örök életre szól, és különbözik az egyszerű bánattól...

v  Az érzelmek, a sajnálat nem elég. Azért nem, mert van, akinek a gondolkozása annyira meghasonlott az életével, hogy kettős életet él: egy elméletit és egy gyakorlatit.

v  Nem elég a gondolatod helyes legyen: annak helyre kell hoznia az életedet: érzelmeket és akaratot kell társítani mellé!