Felhívás megerősödésre - Ef 6:10

Felhívás megerősödésre

Ef 6:10

„Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.”

Pál apostol ezt a szakaszt azzal kezdi, hogy „végezetre”, mivel levelének vége felé közeledik. Néhány tanácsot ad az efézusi gyülekezet tagjainak, mivel tudja, hogy azok ki vannak téve az ellenség támadásainak. Szellemi téren valóságos harc folyik. Timóteusnak meg kellett harcolnia „a hitnek szép harcát” (1Tim 6:12), és a munkának terhét úgy kellett hordania, „mint Jézus Krisztus jó vitéze/katonája” (2Tim 2:3). Pál így fejezte be életét: „ama nemes harcot megharcoltam” (2Tim 4:7)

Ilyen támadások közepette négyféle helyzet lehetséges: (1) Küzdelem, amiben lehet támadás és védekezés. Ez a harc velejárója. Jézusra kell nézni, Aki győzelemre vezet a lelki harcban! Krisztus követése egy egész életre szóló elhatározást jelent, amelyben nincs sem vakáció, sem szabadság. A Krisztus követése egy életen át tartó harcot jelent. (2) Árulás – Amikor kijelentettük, hogy Isten táborához csatlakoztunk, ezzel hadat üzentünk az ördögnek. Ám ha megtűrt bűn marad az életedben, ezzel elárulod Vezéredet, és főhadiszállást biztosítasz vele az ellenségnek. „Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet” – mondja Pál apostol (Ef 4:27). Ha tudatosan bűnben élsz, ez nyílt lázadás az Isten ellen. Legalábbis, a hit nemes harcának feladását jelenti. (3) Gyengeség – Ez lehet a korábbi kudarcok miatt, nem megfelelő táplálkozás miatt, testies magatartás miatt, vagy egyebek miatt. „Noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk.” (2Kor10:3) A lelki gyengeségből sürgősen fel kell erősödni, hogy harcolhassunk és győzhessünk. Erre szólít fel bennünket az Ige: „Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.” (4) Sebesült állapot – Ez is legyengít és képtelenné tesz a harcra. A nem gyógyított sebek újra kiújulhatnak és elfertőződhetnek. A neheztelés, meg nem bocsátás, keserűség, és ezekhez hasonló mocsarak az ellenség búvóhelyei. Ebből sürgősen meggyógyulni és felerősödni kell.

Ilyen okok miatt szólítja fel Pál apostol az efézusiakat, hogy „legyetek erősek”! Ennek a felszólításnak a jelentése az, hogy legyetek bátrak, határozottak, állhatatosak, kitartóak! Más helyen is olvashatunk hasonló felszólítást a Bibliában: Például 2Krón 32:7 így szól: „Erősek legyetek és bátrak, semmit se féljetek, meg se rettenjetek az asszíriai királytól, mert velünk többen vannak, hogy nem ő vele.” majd Ézs 35:4 ezt mondja: „Mondjátok, a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Íme, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!”

Ám az Ige azt is megmondja, hogy hol van ennek az erőnek, bátorságnak a forrása: „legyetek erősek az Úrban”. Istenben kell tehát megerősödnünk, miatta lehetünk bátrak, ahogyan Dávidról azt olvashatjuk, hogy „megerősítette magát az Úrban, az ő Istenében” (1Sám 30:6). A harc kimenetele nem a hívő ember ügyességétől függ, hanem Isten erejétől: „az Úrban, és az ő hatalmas erejében” kell erőseknek lennünk. Mindannak, amit Pál apostol ez után mondani fog a lelki harcról és fegyverzetről, erre a felhívásra épül.

Nem vagyunk egyformán erősek lelkileg. Még csak a megtérésünk régisége sem döntő tényező, ami a lelki erőt illeti: vannak régebbi hívők, akik még mindig gyengék, és vannak frissen megtértek, akik erősek.

Lássuk előbb (1) a megerősödés szükségességét, majd (2) ennek forrását, az Urat, és végül (3) ennek a megerősödésnek a mértékét: „az Ő hatalmas erejében”.

I. A megerősödés szükségessége: „Legyetek erősek!”

Isten hívott el minket erre a lelki harcra: Ő a fővezér. Nincs mit félnünk, ha az Úr vezetése alatt harcolunk. Ne legyünk gyávák, hanem legyünk bátrak és erősek! A gyávákról így szól az Ige, „A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és utálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál.” (Jel 21:8) A gyávák vannak az első helyen, akik kimaradnak Isten országából!

Vegyük fel a harcot bűneink ellen! Amikor a Józsué könyvét tanulmányoztuk, szó volt arról a harmincegy kiskirályról, amelyet le kell győznünk. Ezek között ott volt az aggodalom, a civakodás, a makacsság, a dac, a dicsekedés és egyebek. De vannak ennél nagyobb ellenségeink is! A bűnnel való megalkuvás elveszi az erőt. Vigyázzunk szívünkre, hogy abban ne legyen semmi képmutatás, semmilyen megtűrt bűn. Főképp kedvenc bűneinkre kell rátaposnunk, azokra, amelyek a legközelebb állnak a szívünkhöz, amelyeket dédelgetünk és keblünkön melengetünk. Kedvenc bűneinktől is meg kell szabadulnunk, hogy megerősödhessünk. A szívünkhöz legközelebb álló bűnöket a legnehezebb megtagadni, megöldökölni.

A megerősödéshez le kell győznünk a félelmet. A félelem nagy ellenség. Amikor Izráel népe látta, hogy Góliát milyen hatalmas, „mindnyájan elfutottak előle, és igen féltek.” (1Sám 17:24). Állítólag 366-szor található a felhívás a Bibliában, hogy „ne félj”, vagyis, még szökőévben is jut minden napra egy bíztatás. „Ne félj, csak higgy!” (Lk 8:50) – ez ugyanaz, mint a „legyetek erősek” felszólítás. Nem elég elkezdeni a harcot, félelemmel, hitetlenül, erőtlenül, mert az kudarcra, vereségre van ítélve. Nekünk erőseknek kell lennünk, és győznünk kell! A győzelemhez pedig bátorságra, erőre van szükség.

A megerősödést szolgálja a bajtársi összefogás az Úrban, amely a gyengébbek segítésére szolgál. Saul mellől elszéledtek a katonák, és akik mellette maradtak, azok is rettegtek (1Sám 13:7). Ilyen széthúzással nem lehet győzelmet aratni. A magára maradt harcost megszállja a félelem és az erőtlenség.

Nincs megerősödés akkor sem, ha lépten-nyomon megbotránkozol. Minden botránkozáson tedd túl magad! Ne nézz emberekre, hanem az Úrra! A gyülekezetben mindig lesznek olyanok, akik gyengesége, gyávasága, hanyagsága és megalkuvása botránkozást okoz, de ne az emberek szabják számodra a mintát, hanem legyen az Úr a példaképed!

A gyengeséget előidézheti a rossz táplálkozás, különböző fertőzések, és a gyakorlat hiánya, vagyis a testiesség. Továbbá, ha nem szabályszerűen harcolunk, és nem vesszük igénybe a biztosított védelmet, meg is sebesülhetünk, meg is betegedhetünk, és ez újra legyengít. Kell tehát hangozzék felénk a felhívás a megerősödésre: „legyetek erősek az Úrban”!

II. A megerősödés forrása: „az Úrban”

A földi hadvezérek ereje a katonákban van: ha a katonák elveszítik a csatát, akkor a hadvezér is vesztes. De a szentek táborában ez fordítva van! A hívők ereje az Úrban van. Nem győzhetünk ellenségünk felett, ha az Úrtól nem kapnánk hozzá az erőt. „Áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat.” (Zsolt 144:1) Rá vagyunk utalva tehát az Úrra, hogy győzelmes életet élhessünk. Senki sem dicsekedhet saját erejével, hiszen teljesen az Urra van utalva. Még akkor is, ha az Úr sok győzelmet adott, eredményessé tette lelki harcodat, akkor is maradj alázatban, mert az Úré minden erő és hatalom.

A megerősödés az Úrban lehetséges, vagyis, az Úrral való közösségben. „Az Istenét ismerő nép, felbátorodik és cselekszik” (Dán 11:31), más szóval, „bátor tetteket visznek véghez”. Akik nem ismerik Istent, azoknak nincs honnan meríteniük bátorságot és erőt. Csak az Istenét ismerő ember tudja vállalni a keskeny út nehézségeit és a lelki harc viszontagságait.

Saját elképzeléseid, álmaid csalódást okozhatnak. Az engedetlen Saulnak Sámuel azt mondja, hogy „Izrael erőssége nem hazudik” (1Sám 15:29). Ám az Úr nélkül Izráel hadserege nagyon gyenge, bármilyen fegyvereket használ, vereségre van ítélve. Csak az Úr lehet az az erősség, Akivel győzelmet arathat.

Az Úrtól kapott erőt nem használhatod bármire. Az Úr munkájába beállhatsz akkor is, ha gyenge vagy, mert az Úr, Aki melletted van, mindenható erejével megsegít. „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (2Kor 4:7) Olyan ez, mint amikor elsős kisiskolás koromban nem kellett félnem senkitől, mert a negyedik osztályban ott volt a nagyobbik testvérem. Nem bennem volt az erő, hanem velem volt, amikor szükség volt rá.

A megerősödés eszköze az Úr Igéje is. Isten azt mondta Józsuének: „Csak légy bátor és igen erős, hogy vigyázz és mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe.” (Józs 1:7) Az Isten Igéje iránti engedelmesség megerősít. Ha valódi, őszinte hívő életet élünk, bizonyságot tudunk tenni a bennünk levő reménységről. Ehhez ismernünk kell Azt, akiben reménykedünk. Az ördög támadásai közepette, a kísértések viharában ragaszkodjunk Isten Igéjéhez!

Erőt ad az a tudat, hogy az Úr megigazított, és kegyelmet adott. „Jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív.” (Zsid 13:9) Tudatosítsuk magunkban az Úrtól kapott ajándékokat!

Végül, az imádság is a megerősödésünket szolgálja. Amikor térdre ereszkedsz, az bizonyára nem értékes a világ szemében, mert nem tudja, hogy ez egy lelki edzés, amely által a harcos erőt nyer. Az imádkozó hívő ember erős és bátor ember lesz, míg a nem imádkozó gyenge és gyáva marad.

Dávid tudta, hogy az Úrban van az erő. Ezért, így tett bizonyságot a zsoltárokban: „Áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat.” (Zsolt 144:1) „Általad táboron is átfutok, és az én Istenem által kőfalon is átugrom.” (Zsolt 18:29 [30]) „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” (Zsolt 46:1) Vita tárgya lehet, hogy minden bűn mögött ott van-e a Sátán. De nem vita tárgya az a tény, hogy minden lelki győzelem mögött az áll az Úr. Ő adja a győzelmet, mert Tőle van az erő.

III. A megerősödés mértéke: „az Ő hatalmas erejében”

Bátorításul szolgál az a tudat, hogy a mi Istenünk, egy minden hatalommal rendelkező Isten. Ő mindenható Isten, és az Ő mindenható ereje a szentek rendelkezésére áll.

Erős lehetsz a lelki harcban, mert az Úrnak hatalma van itt e földön megbocsátani a bűnöket. Ez a tudat a legnagyobb vereségben is erőt ad, mint a szomjazónak a friss víz. Isten mindenható ereje a mi legjobb barátunk.

Az Úr ereje képesítette Kálebet, hogy olyan erős legyen, mint 45 évesen volt. Ezért mehetett az anákok legyőzésére és Hebron elfoglalására.

Az ördögnek nincs mindenható hatalma. Legyetek erősek az Úrban, és a Ő hatalmas erejében!

Az Úr képes volt kivezetni népét Egyiptomból, vizet fakasztani nekik a kősziklából, és húst adni nekik enni, a pusztában. Isten keze rövidült meg, ma is képes gondját viselni népének és szolgáinak. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Aki megszabadította a gadarai ördöngöst, meggyógyította a leprásokat, a vakokat, a bénákat, feltámasztotta a holtakat, ma is ugyanolyan hatalommal rendelkezik. Az Ő „hatalmas erejében” lehetünk mi is erősek.

Mária és Márta azt panaszolják testvérük halálakor, hogy „Uram, ha itt lettél volna nem halt, volna meg az én testvérem!” Ők tudták, hogy Jézus mindenható, és meggyógyíthatta volt. Kiderült, hogy Jézus nem késett el: az ő hatalma elégséges arra is, hogy a négynapos halottat feltámassza. Különben, Márta ki is jelentette: „De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.” (Jn 11:22)

„És szólott az Úr Jeremiásnak, mondván: Íme, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajon van-e valami lehetetlen nékem?” (Jer 32:26-27) Erre a költői kérdésre a válasz egyértelmű: nincs. Isten mindent megtehet. Épp ezért, ne gondoljuk azt, hogy a mindenható Istent saját elképzelésünk szerint használhatjuk, mint egy játékszert: nekünk kell alárendelnünk magunkat az Ő mindenható hatalmának, nem pedig fordítva!

Jézus Krisztus, amikor kijelentette, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön, azt is megígérte, hogy velünk lesz minden napon, a világ végezetéig. Az Úr hatalmas ereje végig velünk van, soha nem hagy magunkra.

Két szélsőséges magatartás lehetséges az ellenséggel kapcsolatban. Az egyik, amikor démont látnak minden bokor mögött, ott is, ahol nincsenek bokrok! Az ilyenek annyira el vannak foglalva az ellenséggel, az okkult dolgokkal, hogy nem képesek összpontosítani Arra, Aki az Ő mindenható hatalmával meg tudja semmisíteni az ördögöt (Zsid 2:14). A másik szélsőség ennek az ellenkezője: vannak, akik annyira tudatlanságban vannak lelki ellenségünket illetően, hogy nem veszik észre, hogy küzdőtéren vagyunk. Magatartásukkal egyszerűen kapitulálnak az ellenség előtt, és könnyű áldozatokká válnak.

„Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.”

Abija bűnös uralkodása - 1Kir 15:1-8

Abija bűnös uralkodása

1Kir 15:1-8

¹ Jeroboám királynak, a Nébát fiának tizennyolcadik esztendejében Abija lett a király Júdában. ² És három esztendeig uralkodott Jeruzsálemben. Az ő anyjának neve Maaka, az Abisálom leánya. ³ És járt az ő atyjának minden bűneiben, amelyeket ő előtte cselekedett, és nem volt az ő szíve [olyan] tökéletes az ő Urához Istenéhez, mint Dávidnak, az ő atyjának szíve. ⁴ De mindazáltal Dávidért adott néki az Úr az ő Istene szövétneket Jeruzsálemben: felmagasztalván az ő fiát ő utána és Jeruzsálemet megerősítvén; ⁵ Mert Dávid azt cselekedte, ami kedves volt az Úr szemei előtt, és el nem távozott azoktól, amelyeket parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve a Hitteus Uriás dolgát. ⁶ És hadakozás volt Roboám és Jeroboám között mind éltig. ⁷ Abija egyéb dolgai és minden cselekedetei pedig vajon nincsenek-e megírva a Júda királyainak krónika-könyvében? És hadakozás volt Abija és Jeroboám között. ⁸ És elaludt Abija az ő atyáival, és eltemették őt a Dávid városában; és uralkodott helyette Asa, az ő fia.

Az előbbi ismertebb személyiségekhez, Salamonhoz, Roboámhoz és Jeroboámhoz képest Abija jóval ismeretlenebb. Jeruzsálemben, Júda országában, Jeroboámnak tizennyolcadik esztendejében, lett a király Dávid trónján, három esztendeig. Uralkodása rövid volt, és a róla szóló feljegyzés is nagyon rövid.

Abijáról (Abijámról) nem mondhatunk semmi jót, mivel az Ige sem mond róla jót. Uralkodása a megszokott stilizált formulákkal van jellemezve, és három nézőpontból szemlélhetjük: (1) a bibliai írók szemszögéből, (2) a saját szemszögéből, és (3) Isten szemszögéből.

I. Abija, a bibliai írók szemszögéből nézve – 1-2. 6-8. v. 2Krón 13.

Abijáról másképp beszél a Királyok könyve, mint a Krónikák könyve. Miért? Azért, mert itt más szemszögből van bemutatva. A Krónikák könyve úgy mutatja be, hogy Jeroboámhoz viszonyítja, és Jeroboámhoz képest ő jóval igazhitűbb volt, mivel az Úrban bízott. Egymás mellé állítva a két királyt, Jeroboámot és Abiját, akkor Abija úgy néz ki, mint egy valódi hívő ember. Azonban, ha Dávid mellé állítjuk Abiját, ahogyan ezt a Királyok könyve teszi, akkor nagyon hiányosnak látszik az istentisztelete! El is van marasztalva amiatt, hogy Abija szíve nem volt olyan, mint a Dávidé (3-5. v.).

Itt rövid megjegyzés szól arról, hogy Abija és Jeroboám között állandó hadakozás volt. A 2Krón 13-ban viszont részletezve van, hogy ez a hadakozás miből is állott: Abija kétszerte nagyobb sereg ellen, nyolcszázezer harcos ellen aratott győzelmet. Azok hiába vetettek lest ellene és kerítették körbe: a papok kürtöltek, együtt a lévitákkal, az Úr pedig megsegítette őket: Jeroboám seregéből ekkor ötszázezer ember hullott el seb által.

A Királyok könyvének írója szerint újra a szívvel van baj: „az ő szíve nem volt olyan tökéletes az ő Urához, Istenéhez, mint Dávidnak az ő atyjának szíve.” (3. v.) És mivel a szív állapota meghatározza a láb járását, azt olvassuk, hogy járt az ő atyjának, vagyis Roboámnak minden bűnében. Ez arra késztet minket, hogy vizsgáljuk meg a szívünket! Nagyon sokan elkövetik azt a hibát, hogy a szomszédhoz vagy a munkatárshoz viszonyítják magukat, és megállapítják, hogy „én nem vagyok olyan gonosz, én jobb vagyok”. Pedig hiába volt jobb Abija Jeroboámnál: nem ő volt a mérce. Ebben az esetben Dávid volt a mérce, és Abija nem volt olyan, mint Dávid! A mi esetünkben pedig Jézus Krisztus a mérce. Nem elég, ha jobb vagy, mint a másik ember, és nem vagy olyan, mint Jézus! Isten a szívünket vizsgálja. Milyen a szívünk? „Boldogok, akiknek a szívük tiszta!” (Mt 5:8)

Mécs Lászlónak van egy verse, „A mesterek utcájában”, amely arról szól, hogy mi történik akkor, amikor a költő végig megy a mesterek utcájában.

Megyek az utcán. Egy öreg cipész

épp műhelyének ajtajában áll,

s egész lényemből, mint egy műítész

csak a cipőmet nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere

azt vallja, hogy az embert a ruha

teszi s vizsgálgat válltól lefele,

civilruhámat nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt,

víg szarkafészek-vágyú tincseim

táncát szemléli és sem agyvelőt,

se hírt nem véve számba, mosolyog.

A két orcámon egyhe pír remeg:

igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon

kikönyököl a szívek mestere,

Isten szemével ember-alakom

átröntgenezve csöndbe mosolyog.

Egész külsőm-belsőm beléremeg:

Mester, milyennek látod szívemet?

Ezt azért fontos megkérdenünk magunktól, nehogy majd az utolsó napon kelljen piruljunk, esetleg sírjunk amiatt, hogy nem értünk fel ahhoz a mércéhez, amit Isten szabott elénk!

II. Abija, saját szemszögéből nézve – 3. v.

Ha saját szemszögéből vizsgáljuk Abija életet, újra egy másik képet kapunk. Hogyan vélekedett Abija önmagáról? A 4. vers szerint megállapíthatjuk, hogy két apja volt: az egyik Dávid, a másik pedig Roboám. Előbb kijelenti, hogy „járt az ő atyjának minden bűneiben, amelyeket ő előtte cselekedett” (3a. v.), majd megállapítja, hogy „nem volt az ő szíve [olyan] tökéletes az ő Urához Istenéhez, mint Dávidnak, az ő atyjának szíve.” (3b. v.)

Vagyis, volt egy közeli elődje: ez volt Roboám, és volt egy távolabbi elődje, aki Dávid volt. Roboámnak választani lehetett, hogy e kettő közül melyiket választja példaképül? Melyiket fogja követni? Melyikhez fogja szabni az életét? És ő Roboámot választotta példaképül: nem lett olyan, mint Dávid.

Bizonyára nekünk is van példaképünk, mi is követünk egy mintát, egy irányvonalat, valakit, aki hatással van reánk. A kérdés az, hogy milyen hatás az, amely megszabja életünk irányát?

Abijáról, csak ilyen megszokott megjegyzések, közhelyek olvashatók. Ám e rövid megjegyzés nagyon komoly üzenetet takar, éspedig azt, hogy „erről az emberről nem érdemes többet mondani”. Mivel nem Dávidot vette példaképül, hogy követte volna az Urat, teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes erejéből, hanem járt az ő atyjának, Roboámnak minden bűnében, ezért nem érdemes még a szót sem pazarolni reá.

A minősítést rólunk is Isten fogja kimondani. Vajon azt fogja-e mondani, hogy „Jól van, jó és hű szolgám”, vagy azt, hogy „soha nem ismertelek titeket”? Csak ez a két csoport van. Nincs egy harmadik, amolyan szürke mező, se nem fehér, se nem fekete. Csak kettő van, és vagy az egyikhez, vagy a másikhoz tartozol!

Már az első zsoltár beszél a gonoszokról – de a gonoszok lehetnek köztiszteletben álló személyek, vagy éppen királyok, de a szívüket vizsgálva Isten ezt a szörnyű minősítést fogja mondani róluk: „távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”

III. Abija, Isten szemszögéből nézve – 4-8. v.

Végül láthatjuk Abiját Isten szemszögéből nézve is. Ugyanis, feltevődik a kérdés, hogy ha így állnak a dolgok Abijával, akkor miért van mégis király a Dávid trónján? Hogyan történhetett meg, hogy Salamon félszívűsége és Roboám gonosz uralkodása után, Abija mégis a Dávid trónján uralkodik? Hogy engedhette meg ezt Isten? – ahogy szokták mondani. Erre válaszol az 4-5. v.: „De mindazáltal Dávidért adott néki az Úr az ő Istene szövétneket Jeruzsálemben: felmagasztalván az ő fiát ő utána és Jeruzsálemet megerősítvén; Mert Dávid azt cselekedte, ami kedves volt az Úr szemei előtt, és el nem távozott azoktól, amelyeket parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve a Hitteus Uriás dolgát.”

A válasz itt van az Igében. Jóllehet az ítélet ki lett mondva már Júdára is, „mindazonáltal Dávidért”, az Úr meghagyott egy szövétneket Jeruzsálemben, felmagasztalva az ő fiát utána, és az ő királyságát megerősítette. Azért uralkodhat Abija, mert volt egy Dávid, aki kedves dolgot cselekedett az Úr szemei előtt és nem távozott el azoktól, amelyeket az Úr parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve az Uriás dolgát.

A kijelentést kétféleképpen értelmezhetjük: (1) azért uralkodhat Abija, mert Dávid hűséges volt az Úrhoz – ahogyan az 5. igevers mondja, vagy (2) azért uralkodhat Abija, mert az Úr hűséges ígéretéhez, amit Dávidnak kijelentett, ahogyan erről a 2Sám 7:12-16. 1Kir 11:13.32. 34. beszél. Mindkét megállapítás igaz, de különösen a második. Ezzel kapcsolatosan, a 2Kir 8:19-ben ezt olvashatjuk: „De az Úr mégsem akarta elveszteni Júdát Dávidért, az ő szolgájáért; amint megígérte volt néki, hogy szövétneket ad néki és az ő fiainak mindörökké.”

Nem az a lényeg főképp, amit Dávid cselekedett, hanem az, amit Isten cselekedett: kiválasztotta Dávidot, és ígéretet adott neki, és emiatt nem szűnik meg Júda és Jeruzsálem. Istennek minden ígérete feltételes: az Ábrahámnak adott ígéret is, az Izráelnek adott ígéretek is, a Mózesnek adott ígéretek is, és a Dávidnak adott ígéretek is. Mivel Dávid hűséges maradt az Úrhoz, ezért Isten nem feledkezett meg az ő házáról, hanem felmagasztalta az ő fiát ő utána.

Dávid háza és a Dávid királysága nagyon szilárd talajon áll: Isten ígéretén nyugszik. Nem úgy, mint a Jeroboámé, amely hamarosan véget ér. Jeroboám bűnbe ejtette az Izráelt és elfordult az Úrtól, és emiatt az ország népe is nemsokára fogságba fog menni. Pedig ha Jeroboám az Úrnak szolgált volna, mint Dávid, reá is érvényesek lettek volna Isten ígéretei. Isten ígéretei igazak és ámenek. Isten megbünteti az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, de irgalmasságot cselekszik ezeríziglen azokkal, akik Őt félik és az Ő parancsolatait megtartják. (2Móz 20:5-6)

Mi már nem Dávid miatt, hanem a Dávid Fia miatt lehetünk szövetségben az Úrral, Akinek engedelmessége tökéletes volt (Róm 5:18-19). Az Úr Jézus nevében járulhatunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez (Zsid 4:16). Jézus érdeméért reménykedhetünk abban a kegyelemben, amelyet ő hoz, amikor értünk visszajön.

Ne a magad, vagy mások véleményéhez szabd önmagad, hanem ahhoz, amit Isten kijelentett az Ő igéjében!

Részestársak a szenvedésben és a vigasztalásban - 2Kor 1:3-11

Részestársak a szenvedésben és a vigasztalásban

2Kor 1:3-11

³ Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene,  ⁴ aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.  ⁵ Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.  ⁶ Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. ⁷ A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is. ⁸ Mert nem akarjuk, testvéreim, hogy ne tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk.  ⁹ Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat;  ¹⁰ aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, ¹¹ mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.

Pál apostol a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkáról beszél ebben az igeszakaszban. Nem mondja el ugyan részletesen, csak utal rá, milyen nehéz helyzetben volt, milyen sötét mélységeken kellett keresztülmennie. Valamilyen nagy-nagy nyomorúságról beszél, ami Ázsiában történt vele. Igen komoly megpróbáltatás lehetett, mert azt mondja róla, hogy „felette igen, erőnk felett megterheltettünk”, úgy, hogy „életünk felől is kétségben voltunk”. Talán az Efézusban történtekre utal, amelyről a korábbi levelében azt írja, hogy „veszélyeztetjük magunkat minden pillanatban… naponként halál révén állok… Ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a fenevadakkal, mi a hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak?” (1Kor 15:30-32)

De éppen ott, annak a nagy nyomorúságnak közepette kapta felülről a vigasztalást! Amilyen bőségesen kijutott neki a szenvedésből, ugyanolyan bőséggel jutott a vigasztalásból is. Mivel megtapasztalta, mit jelent a szenvedések között is megvigasztalódni, (áldott legyen a vigasztalás Istene!), ezért tudja most a korinthusi gyülekezetet is vigasztalni ugyanazzal a vigasztalással, amellyel Isten megvigasztalja őt.

Pál apostol ebben az igeszakaszban kifejti, hogy milyen haszonnal jár az, ha nehéz időkön megyünk keresztül, és az Úr megvigasztal bennünket. Három következményét említi ennek: (1) „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket” – 4. v., (2) „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” – 9. v., és (3) „hogy sokan sokféleképpen mondjanak... hálaadást” – 11. v.

I. Mások vigasztalása – 3-6. v.

A szenvedésben és vigasztalásban való részvétel mindenekelőtt arra jó, hogy másokat is képesek legyünk megvigasztalni: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket” – 4. v.,

Ha az emberek tudomást szereznek arról, hogy te is hasonló nyomorúságban voltál, és vigasztalásban részesültél, akkor ez által hitelessé válik a bizonyságtételed. Ha az emberek tudni fogják, hogy min mentél keresztül, akkor jobban odafigyelnek arra, amit mondasz nekik. Ha azt mondhatd, „én már átmentem ezen”, akkor emiatt az emberek tisztelni fognak, és felnéznek rád. A tapasztalat a bizonyságtétel egyik legértékesebb része, és Isten használni akarja ezt az eszközt, hogy szavaidnak érvényt szerezzen. Isten kegyelmesen megadta neked a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeken átvezetett, és tudnod kell, hogy a körülötted lévőknek is épp azokra a válaszokra van szükségük. Ne ellenkezz tehát, ha Isten szenvedést enged meg az életedben, mert ezzel, amivel országa építésében egy magasztosabb célja lehet. Azt akarja, hogy tapasztalatból beszélj, amikor másokat vigasztalni fogsz. Olyan megvigasztalódott szívű emberek kellenek, akik másoknak is hitelesen tudnak vigasztalást nyújtani.

Ilyen nagyméretű kedvetlenség, letörtség, fásultság, szomorúság, depresszió talán nem volt soha. Ez egy általános tünete ennek a beteg kornak. Ma már nemcsak akkor jelentkezik, ha valaki lelki megrázkódtatáson ment keresztül és amiatt búskomor lesz. A lehangoltság, szomorúság, elesettség, és az egyre gyakoribb öngyilkossági késztetések állandósultak sokak életében. A gyógyszerek a testi kondíción talán javítani tudnak, de új életkedvre nem tudnak deríteni. Az elcsüggedt embernek valódi vigasztalódásra van szüksége. Egy olyan friss, tiszta forrásra van szüksége, amelyből minden nap újra meríthet, és nekibátorodhat a napi munkának és a küzdelemnek, és kiábrándult, megkeseredett lelke vigasztalást nyer.

Ezt a vigasztalást csakis a minden vigasztalásnak Istene adhatja meg. És csak az adhatja tovább hitelesen, vagyis az képes másokat is vigasztalni, aki maga is részesült már belőle. Az életünk szenvedései és megpróbáltatásai között megtapasztalt vigasztalás egy biztosíték arra, hogy meg tudunk vigasztalni hasonló nyomorúságba esteket.

Barnabás ilyen volt, ezért „Vigasztalás fiának” nevezték (ApCsel 4:36-37).

II. Részesülés Krisztus szenvedéseiben – 7. v.

A 7. igevers a szenvedésben való részestársakról beszél: „amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” Ez a részesedés nemcsak egymás szenvedéseire utal, hanem főképp a Krisztus szenvedéseire. Annak idején Cirénei Simon kényszerítették arra, hogy vigye Jézus kresztjét (Mk 15:21). De ez Krisztus követőinek mindenkori feladata: hordozhatják Jézus keresztjét és részesülhetnek az Ő szenvedéseiben. Aki ezt nem hajlandó megtenni, az nem is lehet az Ő követője (Mk 8:34). Az Úr Jézust ma is megfeszítik, megostorozzák, gúnyolják, csúfolják, leköpik, megvetik, és megtagadják, Amikor a Benne hívőkkel ezt teszik, akkor mindazt Jézussal teszik. És amikor vállaljuk a szenvedést, a megvetést, a csúfolást, vagy éppen a halált Őérette, akkor ezt maga Jézus vállalja bennünk. Részestársai vagyunk a szenvedésben.

Pál apostol így ír erről: „hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához” (Fil 3:10). Péter apostol pedig azt írja: „szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely a megpróbáltatás végett támadt közöttetek, mintha valami rémületes dolog történne veletek... Amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az Ő dicsősége megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha a Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek lelke, amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” (1Pt 4,12-15). János apostol arról tesz bizonyságot, hogy Ő is részestársa a Krisztus szenvedéseinek, amikor Páthmosz szigetére volt száműzve „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért” (Jel 1:9). Róm 8:17-ben pedig az apostol kijelenti, hogy ha Isten gyermekei vagyunk, akkor örökösök is, örökösei Istennek, örökös társai pedig Krisztusnak, „ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8:17).

Ha Krisztussal együtt megfeszíttettünk, hordozhatjuk a Krisztus gyalázatát. „Menjünk ki tehát Őhozzá, a táboron kívül, az Ő gyalázatát hordozva” (Zsid 13:13).

III. Istenben való bizalom – 8-10. v.

A második célja a szenvedésben és vigasztalásban való részvételnek az Istenben való bizalom: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben” – 9. v.

Bármi is legyen az, ami rávesz minket arra, hogy Istenhez forduljunk, és egyre jobban csak rá támaszkodjunk, az bizonyára hasznos. Így teszi Isten hasznossá a szenvedéseinket is.

A csalódott és elkeseredett embernek épp az a baja, hogy nem lát egyebet maga előtt, mint a csalódását, a reményeinek szertefoszlását. Kétségbeesésében arra van szüksége, hogy valaki túlmutasson a láthatókon, és ne meredjen rá egykedvűen csupán a saját bajaira. Ezt a túlmutatást csak azt tudja hitelesen tenni, aki maga is átélte azt, hogy Isten túlmutatott a saját bajain, és megvigasztalta őt.

A szenvedésben hajlandóak vagyunk csakis magunkkal foglalkozni, és a magunk eszére támaszkodni. Épp ebből akar az Úr kiemelni. „Hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben” (9. v.). A bölcs így tanít: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útjaidban megismered Őt; akkor Ő igazgatja a te útjaidat. Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint; féld az Urat, és távozzál el a gonosztól. Egészség lesz ez a te testednek, és megújulás a te csontjaidnak.” (Péld 3:5-8)

A nyomorúság oda vezethet, hogy csakugyan egyedül az Úrban bízunk. Ha valamilyen veszteség ért, ha a halál árnyékának völgyébe jutottunk, ha valami elrabolta lelki nyugalmunkat, akkor az Úrhoz tudunk fordulni, és fel tudjuk fedezni, hogy Ő képes megvigasztalni minket. A megvigasztalódás pedig épp azért történik, hogy még erősebben bízzuk reá magunkat és ne magunkban bizakodjunk.

A Pál apostol tövise is (2Kor 12:7-10) bizonyára azt a célt szolgálta, hogy még jobban bízzon Istenben. A három zsidó ifjú, miután kiszabadult a tüzes kemencéből, bizonyára még inkább bíztak Abban, aki őket kiszabadította, sőt, nemcsak ők, hanem mások is, akik ennek tanúi voltak (Dán 3:17-18. 28-30. Ugyanígy, Dániel bizalma az Úrban megerősödött, miután kiszabadult az oroszlánok verméből (Dán 6:23).

IV. A hálaadás sokasodása - 11. v.

Harmadszor, a szenvedésben és vigasztalásban való részvétel célja az, „hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.” – 11. v.

Ez szorosan összefügg azzal, ahogyan mások vigasztalásában segédkezünk. Isten azért vigasztal meg bennünket, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni másokat ugyanazzal a vigasztalással, amit Tőle kaptunk. Az Istentől kapott vigasztalását nem lehet fölhalmozni a lélekben, ahogyan a pénzt fölhalmozzák a páncélszekrényben. Nem lehet megtartani magunknak, tovább kell adni! Ez nem privát ügye a hívőnek, hanem a hatalmas Isten ügye.

Emlékezz vissza, milyen volt az életed, mielőtt az Úr kiemelt volna! A zsoltáros így tesz bizonyságot: „És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.” (Zsolt 40:3) Amikor erre emlékezel, felemeled a hangod, és dicsőíteni kezded az Istent azért, amit érted tett! Végtére is, hol lennél nélküle? Nem is jó belegondolni, igaz?

Igen ám, de amikor egyik kezeddel átveszed a vigasztalást és hálát adsz érte, ugyanakkor a másikkal tovább adod azt azoknak, akiknek szintén vigasztalásra van szükségük, és így ők is hálásak lesznek. Ha ezt teszed, akkor egyre növekedni és sokasodni fog a hálaadás Isten felé. „Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére.” (2Kor 4:15)

A hálaadás Isten akarata: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.” (1Thessz 5:18)

Az új parancsolat - Jn 13:34-35

Az új parancsolat

Jn 13:34-35

„³⁴ Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. ³⁵ Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”

Mindenkinek kell a szeretet. Ami van az kevés. Nem szeret igazán, s talán mi sem szeretünk senkit igazán, csak önmagunkat. Mert önmagunkat nem nehéz szeretni. Ez nem kér erőfeszítést, áldozatot, nem okoz szenvedést, ez nagyon könnyű.

De az a másik szeretet, az igazi, amelyet nem lehet kifejezni úgy, hogy „szeretlek, mert...”, sem folytatni nem lehet úgy, hogy „szeretlek amíg...” -, ez a fentről való szeretet, - ez hiányzik.

Hiányzik a házastársak között, testvérek között, munkatársak között, felebarátok között, ellenségek között.

Kár, hogy nem lehet venni pénzért. Pénzért vehetsz szép ruhákat, szép virágcsokrot, irtó nagy koszorút, méregdrága ajándékot, de szeretetet nem.  Fizethetsz gondozót, takarítót, szakácsot, munkatársat, de szeretetüket nem vásárolhatod meg. Ezért hiányzik.

Nem éretlen, romantizáló, idealizáló önző szeretet kell. Nem olyan, amilyen szeretettel szeretjük a házakat, ruhákat, autókat, kedvenc frizurákat... A „teljes szeretet” (1Jn 4:18), „soha el nem fogy”.  Szeretni nem csak szép szó. Nem csak sajnálat. Az a szeretet, amely szolgál, és na kiszolgáltat, amely ad, a legdrágábbat adja, és nem követel. Az önző szeretetnek le vannak törve a karjai, minta milói Vénusznak. Az igazi szeretet érez sohasem mondja, hogy „nem érdekel”.

I. A szeretet tárgya (Kit?)

n Kiket kell szeretnünk? – Mindenekelőtt az Urat. De azután ellenségeinket, felebarátunkat, testvéreinket és házatársunkat is.

v  Azokkal kell kezdenünk, akikkel az Úr Jézus kezdi.

n 1. Szeretnünk kell ellenségeinket

v  Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet - így értelmezték az írástudók.

v  Az Úr Jézus viszont azt parancsolja, hogy szered ellenségedet is (Mt 5:43-45)! Ez azt jelenti, hogy (1) = imádkozz értük! (2) = Jót tegyél velük! (3) = Áldjad őket!

v  “⁴³ Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. ⁴⁴ Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket; ⁴⁵ Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mt 5:43-45)

Az ellenség szeretése egy isteni tulajdonság: „hogy a magasságos Isten fiai legyetek”!

v  Nem jelenti azt, hogy ez által üdvösséged lesz, vagy hogy ez által keresztyénné leszel… Nem ontológiai szempontból, hanem mintegy funkcionális kategóriaként leszel Isten gyermeke!

v  Mert a fiú azt teszi, amit az apja. Ha azt teszed, amit Isten tesz, hasonlítani fogsz Hozzá. (Jn 8:44. Mt 5:9).

v  Kis ellenségeket (akik nem bírnak elviselni). Ilyenkor nem mész át az utca túloldalára, nem foglalkozol egyébbel, tüntetően, hogy az imaházban valakit nem kedvelsz…

v  Üldöző ellenségeket – akik sértegetnek, bántanak, nehéz napokat okoznak neked. Megölnek.

v  Másféle embereket.

n 2. Szeretnünk kell felebarátjainkat

v  Erről szól a második legnagyobb parancsolat. Az irgalmaz samaritánus története (Lk 10:29-37).

n 3. Szeretnünk kell testvéreinket

v  Gal 6:10 – „míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel.”

v  1Thessz 3:12 – „Titeket pedig gyarapítson az Úr és tegyen bőségesekké az egymás iránt és mindenki iránt való szeretetben.”

v  Zsid 13:1 – „Az atyafiúi szeretet maradjon meg.”

v  2Pt 1:7 – „A kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet.”

n 4. Szeretnünk kell házastársunkat

v  Ezt az Ige a legsúlyosabb szavakkal parancsolja.

v  Ef 5:25 – „Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat.”

v  Mindkettőnek szól, mert az engedelmesség is a szeretet kifejezője. „Meglássa, hogy félje a férjét” – Ef 5:32.

II. A szeretet mércéje (Hogyan?)

n  „Új parancsolat” – miért? Hiszen ez meg volt parancsolva az Ószövetségben is.

v  Azért új, mert más a mérce. Eddig a mérce az volt, „mint magadat”. Most a mérce az, „amint én szerettelek”.

v  Erről beszél az apostol Ef 5:25-ben: „miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért.”

n  A szeretetben vannak fokozatok. Ebben a sorban ez a legnagyobb fokozat.

v  Jn 15:12 – „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket.”

n  Hogyan szeretett Isten? Hogyan szeretett az Úr Jézus?

v  Az Ő szeretete tökéletes, a Szentháromságon belül. Megmutatkozik a gondviselésben (Mt 5:45), szabadító munkájában (Ez 33:11)

n  A szeretet abban mutatkozik meg, hogy megtartjuk az Úr parancsolatait.

v  Júd 21 – „Tartsátok meg magatokat Isten szeretetében!”

v  Jn 15:10 – „Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben!” 

v  2Móz 19:6 – „De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és parancsolataimat megtartják.”

v  Jn 14:15 – „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.”

v  Jn 14:21 – „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem.”

n A szeretet fokozatait mutatja a kifejezés is.

v  avgaph, filew, eroj, – Csak három? Agapé, fileó és erosz? Nem. Van még storgh – sztorgé (tárgyak vagy állatok szeretését), van „önszeretetet” – de a Biblia sehol sem parancsolja (vagy tanácsolja) önmagunk szeretését… Nem mondható, hogy „ötféle szeretet van”…

v  Nem lehet így becsomagolni a szeretetet, különböző kifejezésekbe: Lásd: Démás „agapé” szeretettel szerette a jelenvaló világot (2Tim 4:10), Amnon agapé-val szerette Támárt (2Sám 13:1-LXX)… Ha például a leves szeretését szeretnénk kifejezni, akkor azt az erósz szóval tennénk. Ez az ún. kívánság-szeretet – ami nemcsak a szexualitásra vonatkozik. Ez nincs benne a Bibliában.

n A fileó – rokonszenv-szeretet, ami adok-kapok alapon működik.

v  Innen ered a filantrópia, filozófia…

n Aztán van az agapé – a független szeretet.

v  Ami nem a másik emberből indul ki, hanem belülről fakad, és független attól, hogy a szeretet tárgya milyen. Isten ilyen szeretettel szeretett minket. Az agapé asztalközösség és életközösség – Jel 3:20.

n Az 1Kor 13 az Isten szeretetéről szól. Soha el nem múlik. A Szeretet Piramisa/Kolosszusa a kereszt. Az Isten szeretet.

v  A szeretet mindennél többet tehet.

v  Összeköti a távolságokat.

v  Lerontja a társadalmi osztályok falait.

v  Áthidalja az ellenségek érveit, kibékíti a feleket. Egyesíti a szemben álló pártokat.

v  Megbocsátja és elfelejti a múltat.

v  Tud engedelmeskedni.

v  Félreteszi a kifogásokat. 

v  Oda tudja adni az utolsó falatot. 

v  Megtanít héberül ragozni a személyes névmásokat: első személy, ő; második személy, te; harmadik személy, én.

v  „Türelmes, jóságos, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül (illetlenül, bántóan), nem keresi a maga hasznát, nem háborodik fel, nem rója fel a rosszat, nem örül a hamisságnak, együtt örül az igazsággal, mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.” A szeretet mindennél többet tehet.

III. A szeretet célja (Miért?)

n Az emberek az évszázadok folyamán sokféle jelképet használtak, hogy megmutassák vele kereszténységüket.

v  Jelvényt hordtak a kabátjuk hajtókáján,

v  Láncot akasztottak a nyakukba,

v  Sőt, voltak, akik jellegzetes módon nyírták a hajukat…

v  Önmagában nincs semmi rossz ezekben, ha valaki úgy érzi, hogy ezt így kell tennie…

n De van egy sokkal jobb jel, az Úr Jézus által parancsolt ismertetőjel, egy egyetemes jel, amelyről könnyen fel lehet ismerni a hívőket. Ez a jel a szeretet.

n Persze, anélkül is lehet valaki keresztyén, hogy nem látszik rajta ez a jel – de így a világ nem ismeri fel rólunk, hogy Krisztushoz tartozunk.

v  35. v. – „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok”

n  És azt sem fogja elhinni, hogy Jézust az Atya küldte a világba:

v  Jn 17:21-ben így szól az Úr Jézus: „amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17:21)

n  A házastársak egymás iránti szeretete valójában bizonyságtétel Jézus Krisztus szeretetéről: úgy szerette Krisztus az egyházat.

v  Minden házasságnak ilyen célja is van: Krisztusról szóló bizonyságtétel.

n  Egyszer majd elmúlik a gyermekkor,

v  elmúlik az ifjúság,

v  elszáll az élet,

v  odalesz az egészség,

v  az erő,

v  a tehetség,

v  a bölcsesség. Elmúlik minden, de a szeretet megmarad.

n  Egykor majd hited beteljesedik,

v  a reménylett dolgok körülvesznek,

v  a nem látott dolgokat színről színre szemléled. Akkor véget ér a hit és értelmét veszti a remény.

v  De a szeretet az megmarad. A szeretetre még a mennyországban is szükség lesz.

n  A szeretet soha el nem fogy. Olyan hosszú, olyan tartós, olyan erős, olyan bővelkedő. A sír és a halál sem győzi le. Sok vizek nem olthatják ki. A tökéletesség kötele, a Szentlélek gyümölcse.

v  Ó, Istenünk, taníts meg minket szeretni! „Szűkölködünk nagy mértékben, szereteted nélkül!”