A hívők ellenségének bemutatása - Ef 6:12

A hívők ellenségének bemutatása

Ef 6:12

Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.

Az 1600-as évek elején Cervantes megírta Don Quijote című regényét, amelynek főhőse, egy páncélosan, lovon kóborló lovag volt. Sok fontos embert ismert, de valami baj lehetett nála az „emeleten”, mert elhatározta, hogy háborúba megy. Kihúzta a kardját, kezébe vette a dárdáját, és elkezdett harcolni a szélmalmok ellen! Ahogy a szélmalom kereke egyre forgott, Don Quijote hosszas és nehéz harcot vívott ellene. Ő azt gondolta, hogy a szélmalom egy valódi ellenség, aki ellen neki harcolnia kell. Ugyanígy van, amikor a gyermekek azt gondolják, hogy a szülők az ellenségei. Van, amikor a vezetőkről, vagy a lelkipásztorról gondolják, hogy ők az ellenség.

Ebben az igeversben Pál apostol meghatározza a hívők harcának természetét, és megnevezi az ellenséget, aki ellen ez a harc folyik. Előbb elmondja, ki ellen nem harcolunk, azután pedig felsorolja, hogy ki ellen harcolunk.

Pál apostol itt hangnemet is vált, mert eddig róluk, az efézusiakról beszélt: ti legyetek erősek, ti öltözzétek fel az Isten minden fegyverét… Most azonban közelebb hozza a harc kérdését, és odaszámolja magát is a harcosok közé: ő is harcol. Ahogyan az ígéretek személyesek, ugyanúgy a harc is személyes. A Sátán nemcsak a gyülekezet, a hívők közössége ellen harcol, hanem személyesen mindegyik hívő ellen. Pál apostol sem kivétel.

Ezt a harcot tusakodásnak nevezi. Ez egy különleges szó a görög nyelvben, amely közelharcot, birkózást jelent, egy életre-halálra menő elszánt küzdelmet, amely nemcsak néhány percig tart, hanem egy egész életre szól: megtérésünkkor kezdődik, és életünk végéig tart. Harctéren vagyunk, nem sétatéren vagy játszótéren. A tusakodás egyszemélyes közelharc, nem csapatmunka. Egyedül kell kiállnod az ellenféllel szemben! A tusakodásban ki vagy téve az ellenség támadásának, és kettőtök közül az egyiknek győznie kell, a másiknak pedig veszítenie.

Van, ahol Pál apostol arról beszél, hogy megakadályozta őt a Sátán (1Thessz 2:18). Volt, hogy felfedezte, hogy az események mögött nem Isten állt, hanem a gonosz, de azt is megértette, ha a Szentlélek nem engedte tovább. Tövisét is olyan valaminek nevezi, amivel a Sátán angyala gyötörte őt (2Kor 12:7). Minket is van, hogy megakadályoz a Sátán, például, az imádkozásban. Az ige azt mondja, hogy „szüntelen imádkozzatok”, de mi nem imádkozunk szüntelen.  Miért? Talán a személyes áhítatod is elmarad, mert nem keltél fel idejében, sok volt a tanulnivalód, a munkád, nagy volt a meleg vagy a hideg, fáradt voltál, stb. Sok mindennel magyarázhatod, hogy miért nem tartottál áhítatot, miért nem jöttél el az imaházba, miért nem adakoztál, de szükséges meglátnod, hogy az események mögött van egy szellemi hatalom, a lelkünk ellensége. Tudnod kell, hogy ki ellen harcolsz!

Fontos tudnunk, hogy Isten ellen semmiképpen sem harcolunk. Ezt Gamáliel is bölcsen kijelentette (ApCsel 5:39), de ő nem merte kimondani, amit kellett volna, hanem csak figyelmeztette őket, nehogy Isten ellen harcolóknak találtassanak. István vértanú viszont kijelentette hallgatóiról prédikációjában, hogy „keménynyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szent Léleknek ellene igyekeztek, mint atyáitok, ti azonképpen” (ApCsel 7:51). Az Úr Jézus is azt mondta Saulusnak a damaszkuszi úton, hogy „nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 9:5). Az ösztöke a hegyes, szúrós bot volt, amivel az állatot engedelmességre késztették. A makrancosabb állatok, ha visszarúgtak, épp ebbe a hegyes botba rugódoztak vissza… 

Van, aki harcol, de nem jól: szabálytalanul: talán nem edzett eleget, nem készült fel a harcra, nem mérte fel az ellenség erejét, hatalmát, lebecsülte azt, és emiatt vereséget szenvedett. Van, aki védi az egyik bástyát, de engedi, hogy az ellenség elfoglalja a másik bástyát. És van, aki nem ismeri az igazi ellenséget. Pál apostol pozitív és negatív kijelentéssel mutatja lelkünk ellenségét: ki ellen nem harcolunk, és ki ellen harcolunk. De jobb lesz, ha az elsőt kisebbik, álellenségnek nevezzük, a másodikat pedig valódi ellenségnek, aki a Sátán és az ő angyalai. (Lásd: 2Pt 2:4. Ézs 14:12-15. Ez 28:12-15.)

I. A kisebbik (ál)ellenség

Lássuk először, a kisebbik ellenséget, aki valójában nem is ellenség, csak álellenség. „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk.” Három ellenséget szoktunk megnevezni lelki téren: a Sátán, a világ és a mi óemberünk, ám az utóbbi kettő csak szövetségese az elsőnek, nem valódi ellenség. A valódi ellenség a Sátán, de a Sátánnak vannak szövetségesei. E világ fejedelme felhasználja saját céljai elérésére a testünket és vérünket, és ezért néha megtörténik, hogy ezekre (magunkra) haragszunk meg – az igazi ellenség helyett. Olyan ez, mintha a háborúban a lóra haragudnának a vereség miatt, pedig nem a ló az ellenség: a ló oda megy, ahova irányítják. Ő csak szövetséges.

Amikor Pál apostol azt mondja, hogy nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, ezzel nem azt akarja mondani, hogy a test ellen egyáltalán nincs harcolni valónk. Inkább úgy kell értenünk, hogy ez a kisebbik ellenség. Ádámtól bűnös és romlott természetet örököltünk: Ádám „nemzett fiat az ő képére és hasonlatosságára” (1Móz 5:3). Hiábavaló életet örököltünk a mi atyáinktól (1Pt 1:18). Ez a bűnös természet a Lélek ellen vitézkedik. „Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok” (Gal 5:17). De ez még mindig a kisebb ellenség! (Olyan ez, mint a közelmúltban lejátszódó ukrajnai helyzet: egy darabig a helyi vezetők ellen harcoltak és tűntettek. De egy nagyobb hatalom szövetkezett a helyi vezetővel, és így egy nagyobb ellenséggel találták szemben magukat!)

„Nem vér és test ellen” – azt jelenti, hogy nem embertársaink ellen van nekünk tusakodásunk. Nem az emberek a mi ellenségeink! Vér és test vagyunk mindannyian, halandó, múlandó, bűnös emberek. Bármilyen szépek lennénk, pár év múlva megjelennek rajtunk a ráncok, és a szépség elhalványul… A testi szépség, az erő és a bölcsesség, a hírnév és a származás, mind múlandó. Éppen ezért, ne bízzunk vérben és testben, se önmagunkban, se másokban! De ne is féljünk a vértől és testtől. „Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem!” (Zsolt 56:5) Legyünk tudatában saját gyengeségeinknek, és erősödjünk meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében!

Lelkünk ellensége néha szövetségesre talál a jó emberekben is. Ilyenkor éles konfliktusok alakulhatnak ki hívők és hívők között. Példa erre Ábrahám és Lót esete, Áron és Mírjám esete, Pál és Barnabás esete. Az ördög álnok módon támad, álruhában, mint Akháb. Világosság angyalává változtatja magát. Felingerli az egyiket, majd átáll a másik oldalra és ingerli azt is. „Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet!” (Ef 4:27), mondja Pál apostol. Ismerjük fel a nézeteltérések fő kezdeményezőjét és táplálóját, és álljunk ellene!

Ám legtöbbször a gonosz embereket használja az ördög arra, hogy ellenünk támadjon. Az Úr Jézus előre figyelmeztetett arra, hogy a világ gyűlölni fogja a hívőket: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, a mi az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” (Jn 15:19). Ezeken túl kell nézni. Nem kell erőnket és időnket vér és test elleni harcra pazarolni. Az emberek csak bábuk az ördög kezében. Az ellenségből barát lehet, ha megtér. Az ördög viszont örökre ellenségünk marad.

Megállapíthatjuk tehát, hogy van egy láthatatlan világ, amely éppolyan valóságos, mint a látható, és e láthatatlan világban valóságos harc folyik, amelynek kimenetele örökkévaló következményekkel jár. A Sátán és az ő angyalai, és az Isten angyalai valóságos lények.

Hadd idézzünk fel pár igét ezzel kapcsolatban: amikor Dániel imádságára késett a válasz, egy angyal jött, hogy felvilágosítsa, hogy ez a szellemi világban végbemenő konfliktus miatt van: „És monda nékem: Ne félj Dániel: mert az első naptól fogva, hogy szívedet adtad megértésre és sanyargatásra a te Istened előtt, meghallgattattak a te beszédeid, és én a te beszédeid miatt jöttem. De Perzsiának fejedelme ellenem állott huszonegy napig, és íme, Mihály, egyike az előkelő fejedelmeknek, eljött segítségemre, és én ott maradtam a perzsa királyoknál.” (Dán 10:12-13) Elizeusnak és szolgájának Arám királyának seregével kellett szembenéznie, és a próféta így bíztatta szolgáját: „többen vannak, akik velünk vannak, mint a kik ővelük. És imádkozott Elizeus és monda: ó, Uram, nyisd meg kérlek az ő szemeit, hadd lásson. És megnyitotta az Úr a szolga szemeit és látott, és íme, a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül.” (2Kir 6:16-17) Júdás levelében Mihály arkangyal és a Sátán közötti viaskodásról olvashatunk, Mózes halott teste felett: „Mihály arkangyal, mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett, nem mert arra káromló ítéletet mondani, hanem azt mondá: Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd 1:9) A Sátán rendkívüli ellenség, de Mihály főangyal tiszteletben tartotta a hatalmát. Mi is elismerjük a hatalmát, de nincs okunk a félelemre. A Sátán szándéka a hívők elpusztítása, a Krisztus ügyének hiteltelenítése, de vereséget fog szenvedni. Már legyőzetett, csak még harcol. „Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn 3:8).

II. A valódi ellenség

Ezt a valódi ellenséget Pál apostol öt megnevezéssel írja le: fejedelemségek (ez az ellenség kormányzati rendszere), hatalmasságok (ez mutatja erejük nagyságát), ez élet sötétségének világbírói (ez országának jellegét mutatja), a gonoszság lelkei (ez pedig a természetét), és végül a harc területét is megnevezi: „amelyek a magasságban vannak”. Ezeket próbáljuk meg most részletesebben megvizsgálni.

(1) A fejedelemségek között mindenekelőtt a Sátánt kell megemlíteni. A Sátán egy hatalmas fejedelem, és nincs egyedül, vannak angyalai. Az Úr Jézus „a világ fejedelmének” nevezte (Jn 14:30). De hogyan lett a Sátán e világ fejedelme, hiszen a 24. zsoltár azt mondja, hogy az Úré a föld és annak teljessége?! Úgy, hogy ellopta, eltulajdonította ezt a világot. A Sátán nem jogos ura ennek a világnak. Úgy van ez, ahogyan egy tolvajnak sincs semmi joga ahhoz a pénztárcához, amit ellopott, még akkor sem, ha az ő zsebében van. Talán azt mondja, hogy az övé, de igazából nem úgy van. Így lopta el az ördög is ezt a világot, jogtalanul!

Az Úr Jézus megkísértetésekor kijelentette, hogy „Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, a kinek akarom” (Lk 4:6). Igen, a Sátán e világnak fejedelme, mert Isten ezt neki megengedte. De akármelyik pillanatban visszavonhatja tőle ezt az engedélyt.

Pál apostol azt mondja, hogy „e világ Istene megvakította a hitetlenek elméjét, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe.” (2Kor 4:4) Az efézusi levélben azt írja, hogy „ezekben (a bűnökben) jártatok egykor e világ folyása szerint, a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, ami most az engedetlenség fiaiban munkálkodik” (Ef 2:2). Mikor az Úr Jézus a gadarai megszállottól azt kérdezte, hogy „mi a neved?”, erre a benne lévő démon válaszolt. Mintha a hadvezér kérdezte volna a beosztott kiskatonától, hogy mi a neve: nem mert még megmozdulni sem, mert alattvaló. Az Úr Jézus is úgy parancsolt rá arra a légióra, mint annak felettese, és azoknak, mint alattvalóknak, engedelmeskedniük kellett.

Szívünk trónján mi döntjük el, hogy ki a fejedelem, kié a hatalom. Születésünk óta a Sátán uralma alatt vagyunk. Ő önkéntesen nem fog lemondani erről az uralomról, az ember pedig képtelen a saját erejéből kiszabadulni. De a megtéréskor megtörik a Sátán hatalma az életedben. Felszabadulsz, Jézus ereje elszaggatja a láncokat, amivel az ördög megkötözött. Attól kezdve Jézus Krisztus az életed fejedelme. Ez nem történik titokban: te is tudod, és mások is megtudják, ha megtörtént. És ettől kezdve beszélhetünk erről a lelki harcról, amelyről Pál apostol ír.

(2) A második megnevezés: „hatalmasságok”, az ellenség erejének nagyságát mutatja. Hatalmáról beszélnek a nevei. A Bibliában a következő nevekkel van illetve: Sátán (Ellenkező), Ördög (Rágalmazó), Lucifer (Hajnalcsillag), Belzebúb (az ördögök ura), Béliál (Haszontalan), a Gonosz, a Kísértő, e világ Felejedelme, a testvérek Vádolója, a régi Kígyó, a Sárkány, Világosság Angyala… Mindezek a nevek hatalmát mutatják.

Lk 11:21-ben az Úr Jézus úgy hívja őt, mint „erős fegyveres”. Péter „ordító oroszlánnak”, Pál apostol pedig „e világ istenének” nevezi (2Kor 4:4). A Sátán angyalainak száma sok. Mk 5:9-ben egy egész légiót küldhetett egyetlen emberbe! Ha ezt megengedhette a Sátán, milyen nagy lehet angyalainak összes száma! Szörnyű csapásokat képesek okozni a természeti erőkben. Emlékezzünk, hogyan ölte meg Jób gyermekeit! Az állatvilág felett is hatalma van: egy egész disznócsordát hajtott a tengerbe. Részben hatalma van az emberek teste felett is: Jóbot súlyos betegséggel verte meg. De legfőképpen az emberek lelkét akarja a pusztulásba taszítani. Ezt a célt szolgálja, amikor elidegenít a gyülekezettől, az imádkozástól, a Bibliaolvasástól… Fegyverek nélkül nem lehet ilyen hatalmasságok ellen harcolni.

Ezeknek a hatalmasságoknak (is) Isten kölcsönözte a hatalmat, mert az Úré minden hatalom mennyen és földön, és az ördög is az Ő hatalmának van alárendelve. Pilátusnak sem, és az ördögnek sem lenne semmi hatalma, ha fentről nem adatott volna neki (Jn 19:11). Épp ezért, az ördög hatalma korlátolt: ő nem mindenható, és nem mindentudó. Nemcsak az Isten által szabott korlátokat nem lépheti át, hanem az ember szabad akaratát sem. „Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van” (1Jn 4:4).

(3) A harmadik megnevezése az ellenségnek: „az élet sötétségének a világbírói”. Jóllehet azt akarja elhitetni, hogy mindenek felett ő az Úr, a valóság az, hogy csak a sötétsége felett úr. Az ő uralkodása korlátolt időben, térben, és abban, hogy kik fölött uralkodhat.

Korlátolt időben: ő „ez életben”, vagyis, ebben a világban fejtheti ki uralmát. Hamarosan eljön uralmának vége: „aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; a mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt” (1Kor 15:24-25). Isten véget vet az ördög uralmának, ez nem kérdés. Csak az kérdés, hogy mikor teszi ezt meg.

Térben is korlátolt: „világbíró”, vagyis, csak ebben a világban uralkodik, a mennyekben már nem. Oda nincs többé bejárata.

Abban is korlátolt, hogy kik fölött uralkodhat: csak „a sötétség” felett, vagyis csak azok felett, akik sötétségben vannak. Azok vannak a sötétségben, akik bűnben vagy tudatlanságban élnek. Nem uralkodhat azok fölött, akik elismerik, megvallják és elhagyjuk a bűnt és a tudatlanságot. A bűnt és a tudatlanságot a Biblia tanulmányozásával, szent élettel és a testvéri közösség gyakorlásával lehet elűzni. Az Igére éhes, kereső lelkület eloszlatja a sötétséget.

(4) A negyedik megnevezése az ellenségnek „a gonoszság lelkei”. Ebből megérthetjük azt, hogy az ördögök szellemi lények, akik gonoszak. Az, hogy szellemi lények, azt jelenti, hogy nincs fizikai testük. „A léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!” – mondta az Úr Jézus (Lk 24:39) Épp azért, mert a démonok szellemi lények, be tudnak hatolni más testekbe, meg tudják szállni azokat. A gonosz lelkek, személyiséggel rendelkező valóságos lények. Isten szent, a Sátán és az ő angyalai pedig gonoszak. Gonoszságuk megmutatkozik abban, hogy ők a bűn feltalálói és kezdeményezői, amiket a lelki büszkeségben és a tévtanításokban tud legjobban terjeszteni. „Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól” (2Kor 7:1).

(5) Végül, arról is szó van, hogy ezek „a magasságban vannak”. Ez azt jelenti, hogy nincs helyhez kötve. Így képes irányítani a kormányokat (Dán 10:13), megcsalni az embereket (2Kor 4:4), elpusztítni az életet (Zsid 2:14), üldözni a szenteket (Jel 2:10), akadályozni őket a szolgálatban (1Thessz 2:18), szakadásokat okozni (2Kor 2:10-11), kételkedésre késztetni (1Móz 3:1-2), haragra gerjeszteni (Ef 4:26-27), büszkeségre késztetni (1Tim 3:6), aggodalmaskodásra vinni (Mt 13:22), arra késztetni, hogy magadban bízz (1Krón 21:1), hogy kétségbe ess (1Pt 5:6-8), hogy légy világias (1Jn 2:16), hazudj (ApCsel 5:3), és legyél erkölcstelen (1Kor 5:1-2). Tőle származnak a hamis filozófiák (Kol 2:8), hamis vallások (1Kor 10:10-19), hamis szolgák (2Kor 11:14-15), hamis tanítások (1Jn 2:18), és a hamis tanítványok (Mt 13).

De Lukács evangéliumában azt mondja az Úr Jézus, hogy eljön az erősebb fegyveres, és legyőzi őt. Jézus az erősebb fegyveres, és már győzelmet is aratott fölötte. Kijött győzve, hogy győzzön (Jel 6:2). Most harcosokat, katonákat toboroz magának, akik ugyanúgy felveszik a harcot ez ellen az ellenség ellen. „Vegyétek fel magatokra az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságaival szemben.” (11. v.) E minden ravaszság ellen szükség van Isten minden fegyverére. Nem kell félnünk. „Nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van.” (1Jn 4:3-4) „Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” (Jak 4:7) Tusakodunk úgy, mint aki nem levegőt vagdos (1Kor 9:26). „Végig megálld a nagy tusát! / Erőt Urad, a Krisztus ád. / Nyerd el, mit félretett neked, / A koronát, az életet!” (Hith. 757)

Isten minden fegyvere és az ördög minden ravaszsága - Ef 6:11

Isten minden fegyvere és az ördög minden ravaszsága

Ef 6:11

Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.

A levél végéhez közeledve Pál apostol tanácsokat az az efézusiaknak, akiknek meg kell harcolniuk a hit szép harcát. A győzelemért küzdeniük kell, nem meghátrálniuk, sem pedig átpártolniuk az ellenséghez. Előbb felszólította őket, hogy legyenek erősek az Úrban és az Ő hatalmas erejében, most pedig arra szólítja fel őket, hogy öltözzék fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassanak az ördög minden ravaszságával szemben.

Jézus Krisztus harcossá kíván avatni bennünket. Erre szükséges a felöltözés, a fegyverek felvétele. Találunk itt egy felszólítást, hogy „Öltözzétek fel!”, aztán azt, amit fel kell öltözni: „az Isten minden fegyverét”. Majd látjuk ennek célját is: „hogy megállhassatok”, és végül az ellenséget, aki ellen meg kell állni: „az ördög minden ravaszságával szemben”.

Úgy gondolom, hogy mégis egyszerűbb lesz, ha két részre osztjuk ezt a mondatot és megvizsgáljuk (1) az Isten minden fegyverét, valamint (2) az ördög minden ravaszságát.

I. Az Isten minden fegyvere

Aki a fegyverzet felöltözését hanyagságból vagy szándékosan elmulasztja, azzal halálos ítéletét írja alá a lelki harcban. Az ördög elsősorban a hívőket támadja, nem azokat, akik az éjszakai bárokban vagy kocsmákban múlatnak. Az ördög idejében eljön a gyülekezetbe, hogy elhinthesse az ő konkolyát az ige-magvak közé. Sokféle módszert használ, sokféle ravaszsággal.

Először figyeljük meg, hogy itt minden fegyverről beszél az ige, azután pedig, hogy ezek a fegyverek mind az Isten fegyverei.

Az Isten minden fegyvere magát Jézus Krisztust jelenti. Aki Jézus Krisztust nem öltözte fel, az még védtelen és kiszolgáltatott az ördög kénye-kedvének. A Krisztus nélkül harcoló ember az ellenség seregéhez tartozik, és senki sem harcolhat a Sátán ellen, amíg annak barátja. „Ha a Sátán önmaga ellen támadt és meghasonlott, nem maradhat meg, hanem vége van.” (Mk 3:26) Néha úgy tűnik, hogy a testi ember is harcol a bűnökkel szemben, de ha közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy ez csak olyan, mint a cirkuszban bemutatott kardvívás: azoknak eszük ágában sincs kárt okozni a másikban, csak betanult mozdulatokat ismételnek, és pár perc múlva láthatod őket, amint barátokként mennek tovább.

Az első emberpár elveszítette a harcot a Sátánnal szemben. Fegyvertelen, mezítelen volt, és egymást vádolták a vereségért. Isten minden fegyvere nélkül el vagyunk idegenedve (Ef 2:12), magunkra vagyunk hagyatva a harcban, mint akik kirohantak a védő várból, fegyver nélkül, tehetetlenül és védtelenül.

Jézus Krisztusban megtalálható minden fegyver, ami itt fel van sorolva. „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra” (Róm 13:14). Ő az igazság (Jn 14:6), és Benne van a megigazulás (2Kor 5:21), az igazi megbékélés (Róm 5:1). Benne kell hinni (Gal 2:20), és róla szól a teljes Szentírás (Jn 5:39), az evangélium, amit reánk bízott, hogy hirdessünk. Jézus Krisztus jelenti tehát az Isten minden fegyverét. Nem részleteket kell felöltözni Jézus Krisztusból, – egy fegyvert itt, egy fegyvert ott –, hanem Őt magát, teljes egészében.

Az ördög örül, ha saját fegyvereiddel harcolsz, mert tudja, hogy akkor legyőzhet.

Müntzer Tamás például így tett, amikor 1525-ben a felkelők élére állt Münsterben, támadva a magántulajdont, a papságot, a nemességet és a fejedelmeket. Nyíltan agitált Luther Márton ellen is, szembefordulva a fennálló társadalmi renddel. Különleges kinyilatkoztatásait följebbvalónak tartotta a Szentírásnál. Jóllehet anabaptistának vallotta magát, de apokaliptikus és misztikus írásai, prédikációi távol álltak az anabaptista hittől. Müntzer Tamás saját fegyvereivel harcolt, és nem csoda, ha vereséget szenvedett. Lázadását szétverték, őt pedig kivégezték.

Az Isten fegyvereit kell felöltöznünk! Ezek azért az Isten fegyverei, mert ezeket Ő bocsátotta katonái rendelkezésére, és Ő tanított meg azokat használni. A mennyei haditanács döntései szerint folyik a harc, és Isten minden fegyverére szükség van. Mégsem a fegyverzetben kell bíznunk, hanem Istenben, Aki a fegyvereket biztosította számunkra.

Básán királyának legyőzését így mondja el Mózes: „És megfordultunk, és felmentünk Básán felé, és kijött elénk Óg, Básánnak királya, ő és minden népe, hogy megvívjon velünk Edreiben.  De az Úr azt mondta nékem: Ne félj tőle, mert a te kezedbe adtam őt és minden ő népét és földjét; és úgy cselekedjél vele, amint cselekedtél Szihonnal, az Emoreusok királyával, aki Hesbonban lakott.” - 5Móz 3:1-2. „Mert egyedül Óg, Básánnak királya maradt meg az óriások maradéka közül. Íme, az ő ágya vas-ágy, nemde Rabbátban az Ammon fiainál van-e? Kilenc sing a hosszúsága és négy sing a szélessége, férfi könyök szerint.” 5Móz 3:11. Ez az Óg, Básán királya, Edreiben lakott, de Astarótba menekült (5Móz 1:4), amikor látta, hogy bajban van. Ott biztonságban érezhette magát, mert egy nagy földalatti erődítménye volt a hegy alatt. A Makkabeusok könyve szerint (2Makk 12:21) az erődítmény emberileg bevehetetlen volt. Az izráeliták nem folytathattak hosszan tartó, kilátástalan ostromot, és ahhoz, hogy legyőzhessék őket, mindenképp ki kellett csalniuk a síkságra – ami végül megtörtént. Hogyan? Ezt olvassuk Józsué könyvében: „Kezetekbe adtam őket, mert elbocsátottam előttetek a darazsakat, és űzték azokat előletek, az Emoreusok két királyát: de nem a te fegyvered által, de nem a te kézíved által!” (Józs 24:11-12) Vagyis, harcedzett, szúrós darazsak játszottak fontos szerepet az ellenség legyőzésében! És micsoda ellenség felett! Ógnak a rabbai múzeumban kiállított vaságya mutatja: hossza több, mint 4 méter volt, szélessége 180 cm… Ekkora ellenséggel szemben Isten darazsaira volt szükség! Ne merj saját fegyvereiddel harcolni!

Az Isten fegyverei olyan fegyverek, amelyekkel az ellenség nem rendelkezik.

Egy könyvben részletezve van Hannibál legyőzése egy római tábornok által (Bevin Alexander, „How Great Generals Win”). Hannibál egyik taktikája az volt, hogy elefántokat használt a római lovasok ellen. Azonban Scipio Africanus trombitásokat állított a lovasok helyett az elefántok ellen, amelyek megzavarodva vonultak vissza a fülsiketítő zajból… A Sátán megfélemlítő akcióival szemben csak az Isten fegyverei segítenek!

Saul többek között azért szenvedett vereséget a Gilboa hegyén, mert saját fegyvereivel harcolt. „A küzdelem nagyon heves lett Saul körül, mikor az íjász emberek és dárdások megtalálták, és igen megrettent az íjászoktól.” (1Sám 31:3) Az „íjász emberek és dárdások” megnevezése ki van emelve a többi fegyverekkel szemben. A Biblia nem sok leírását ad a harcokról, de tudjuk, hogy a Jezréel völgye megfelelő terepet biztosított a filiszteusok vas-szekereinek. Ezek világos stratégiai előnyt jelentettek az izráeliekkel szemben (lásd: 1Sám 13:5). Ezt látva Saul emberei felvonultak a Gilbóa hegyre, ahol a harci szekerek nehezebben boldogultak. Erre viszont a filiszteusok „íjász embereket” és „dárdásokat” küldtek oda. Sault nem „a harci szekerek és lovasok” érték utol, ahogyan az amáleki hazudja Dávidnak (2Sám 1:6), hanem az íjászok. A Krónikák könyve azt mondja, hogy Sault megsebesítették az íjászok: „A viadal igen heves volt Saul körül, és rátalálván a kézívesek, nyilakkal megsebesítették őt.” (1Krón 10:3) De az igaz, hogy „igen megrettent az íjászoktól” (1Sám 31:3). Egy pánikszerű félelem bénította meg Saul tagjait, tanácstalanná és kétségbeesetté tette, képtelen volt bármilyen ellenállásra az ellenséggel szemben. Márpedig, a félelem a hit ellentéte: a félelem az ellenségben való hit! „Nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten…” (2Tim 1:7) Saul meghalt a Gilboa hegyén, mert nem az Isten fegyvereivel harcolt.

II. Az ördög minden ravaszsága

C. S. Lewis a „Csűrcsavar leveleiben” részletesen leírja az ördög ravaszságát. Azért nevezhető ravaszságnak, mert az ördög leplezi módszereit, és olyan látszatot kelt, mintha magasztos, hasznos ügyet szolgálna. Éva megkísértésekor is így tett: „a kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett” (1Móz 3:1). A Sátán módszeresen, tervszerűen dolgozik, megfigyeli gyenge pontjaidat, hogy ott támadjon. A ravaszság görögül metodeia, metódust, módszert jelent. Megosztja a barátokat is, a gyülekezetet is

Az ördög ravaszsága megmutatkozik abban, hogy mikor, hogyan és mivel kísért, illetve vádol.

Ravaszul választja ki a kísértés idejét: közvetlenül, amikor frissen megtértél, amikor próbában vagy, amikor lelki szolgálatot vállalsz, vagy beteg vagy, esetleg, amikor haldokolsz. Egyszer hitetlenséggel támad, máskor büszkeséggel. Néha ordító oroszlánként jön, máskor világosság angyalává változtatja magát, hogy megtévesszen.

A kísértés módját is ravaszul megválasztja: néha vádolással folytatja a kísértést, mint József esetében: amikor Pótifárné látta, hogy a kísértéssel sem sokra jut, azonnal vádolni kezdte Józsefet. A kísértés az akaratot támadja, a vádolás a lelkiismeretet. Zakariás könyve 3. részében ezt olvassuk: „Azután megmutatta nékem Jósuát, a főpapot, aki az Úr angyala előtt álla, és a Sátánt, aki jobb keze felől álla, hogy vádolja őt.” (Zak 3:1)

Ravaszsága és csalárdsága megmutatkozik támadási módszereiben. A csendes, békés és nyugodt embert nem támadja hitetlenséggel vagy bizalmatlansággal, hanem önszeretettel, önbizalommal és világiassággal! A visszahúzódott személyt nem büszkeséggel próbálja elejteni, hanem talán elhívatása felőli kétellyel… Az erős testi és értelmi képességekkel rendelkezőt, aki gyönyörködik Isten útjaiban, bizonyára nem hitetlenséggel fogja támadni, hanem büszkeséggel, vagy valamilyen érzékiséggel. Jól kiválasztja áldozatának Achilleshez sarkát, tudva, hogy ott sebezhetőbbek vagyunk.

Ravaszul megválasztja az ellenünk használt fegyvereket. A hálót a halaknál, a tőrt a madaraknál alkalmazza. Emlékezetedbe idéz egy képet vagy kifejezést, amellyel megtérésed előtt kísértett. Vagy épp a Bibliából idéz, hogy becsapjon, ahogyan Jézussal is tette! Spurgeon azt mondja, hogy a nyílvessző végén, amely leterítette a sast, épp egy sastoll díszeleg… Az ördög képes még az Igét is ellened fordítani! Máskor saját tapasztalataidat, vagy mások gyarlóságát használja fel. Sámson legyőzéséhez Delilát használta. Nem az ellenséget teszi oda, hogy szidalmazzon, hanem a barátodat, akivel jót tettél! Így képes álmatlan éjjeleket és zaklatott nappalokat okozni épp a barátaid és szolgatársaid által! Dávid is így szól: „Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magamat az elől: hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, akik együtt édes bizalomban éltünk; az Isten házába jártunk a tömegben.” (Zsolt 55:12-14)

Ravaszul választja meg a kísértés tárgyát. Támadja a tested, az elméd, és a lelked. Rombolja jellemedet és kapcsolataidat. Önmaga akarja elfoglalni azt a helyet, ami csak Istent illeti meg. Azt keresi, hogyan rombolhatná le a jellemed, hogyan tehetné tönkre az életed. Elveszi az örömödet, a békédet, a megelégedettségedet, a lelkesedésedet, az odaadásodat és a hitedet.

Támadja a tested. Azt súgja, hogy úgy is mennybe juthatsz, ha megmaradsz világi életmódod mellett, megtartod hitetlen barátodat, kirívó öltözetedet, szentségtelen szótáradat, testiességedet, stb. Elvégre, Istent jobban érdekli a belsőt, mint a külsőt… Az ördög hazug és emberölő volt kezdettől fogva (Jn 8:44), és terve az, hogy elpusztítson. Neve Apollion, vagyis Vesztő (Jel 9:11), és Sátán, vagyis Ellenkező. El akarta pusztítani Jóbot, ahogyan elpusztította gyermekeit. Kikérte Pétert és az apostolokat, hogy megrostálja, mint a búzát (Lk 22:31). Jézust is alá akarta vetni a Templom ormáról (Lk 4:9). Képes volt Ádámot és Évát becsapni az ő ártatlanságukban, és képes bűnbe ejteni a mai embert is. Az ördög, a régi kígyó, a legravaszabb teremtmény. Támadott minden hívőt, akik elindultak Krisztust követni. Te sem vagy kivétel, téged is támadni fog!

Támadja az elméd. Az Ige így szól: „Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől.” (2Kor 11:3). Elménket értelmünket védenünk kell. Hogyan? Pál apostol ezt tanácsolja: „Továbbá, atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, a mik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény, és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” (Fil 4:8) „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által…” (Róm 12:2) „Újuljatok meg a ti elméteknek lelke szerint” („Újuljatok meg lelketekben és elmétekben” - MBT) (Ef 4:23). Az Isten fegyverei elégségesek elmén megvédésére. „Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (2Kor 4:4-5)

Támadja a lelked. Azt súgja, hogy el vagy foglalva, és nem kell foglalkoznod a Bibliával. Elég, ha a lelkipásztor tudja a Bibliát, nem kell neked is olvasni azt… Így a bibliai tudatlanság egyre jobban terjed. Ravaszságában arról is meggyőz, hogy mindegy, hogy mit hiszel, a fontos, hogy őszinte légy. Ezért a Jézus Krisztusban való hit mellett sokaknál megfér a babonaság, a horoszkóp, a jóga és transzcendentális meditáció, és egyéb hiedelmek. Ravasz ördögi csalás ez, mert a jóga nem egyenlő az imádsággal, és a pornográfia kizárja a szent életet. Elhiteti veled, hogy te akkor is az Úré vagy, ha nem szolgálsz az Úrnak. Pedig amikor valakinek nincs vágya az Istennek való szolgálatra, nem keresi az alkalmat a testvéri közösségre, azt az ördög már ravaszul becsapta és elcsábította.

Testvéreim, vegyük fel az Isten minden fegyverét az ördög ravaszságai ellen! „Álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek.” (Jak 4:7) „Meg ne csaljon minket a Sátán: mert jól ismerjük az ő szándékait.” (2Kor 2:10-11)

Felhívás megerősödésre - Ef 6:10

Felhívás megerősödésre

Ef 6:10

„Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.”

Pál apostol ezt a szakaszt azzal kezdi, hogy „végezetre”, mivel levelének vége felé közeledik. Néhány tanácsot ad az efézusi gyülekezet tagjainak, mivel tudja, hogy azok ki vannak téve az ellenség támadásainak. Szellemi téren valóságos harc folyik. Timóteusnak meg kellett harcolnia „a hitnek szép harcát” (1Tim 6:12), és a munkának terhét úgy kellett hordania, „mint Jézus Krisztus jó vitéze/katonája” (2Tim 2:3). Pál így fejezte be életét: „ama nemes harcot megharcoltam” (2Tim 4:7)

Ilyen támadások közepette négyféle helyzet lehetséges: (1) Küzdelem, amiben lehet támadás és védekezés. Ez a harc velejárója. Jézusra kell nézni, Aki győzelemre vezet a lelki harcban! Krisztus követése egy egész életre szóló elhatározást jelent, amelyben nincs sem vakáció, sem szabadság. A Krisztus követése egy életen át tartó harcot jelent. (2) Árulás – Amikor kijelentettük, hogy Isten táborához csatlakoztunk, ezzel hadat üzentünk az ördögnek. Ám ha megtűrt bűn marad az életedben, ezzel elárulod Vezéredet, és főhadiszállást biztosítasz vele az ellenségnek. „Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet” – mondja Pál apostol (Ef 4:27). Ha tudatosan bűnben élsz, ez nyílt lázadás az Isten ellen. Legalábbis, a hit nemes harcának feladását jelenti. (3) Gyengeség – Ez lehet a korábbi kudarcok miatt, nem megfelelő táplálkozás miatt, testies magatartás miatt, vagy egyebek miatt. „Noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk.” (2Kor10:3) A lelki gyengeségből sürgősen fel kell erősödni, hogy harcolhassunk és győzhessünk. Erre szólít fel bennünket az Ige: „Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.” (4) Sebesült állapot – Ez is legyengít és képtelenné tesz a harcra. A nem gyógyított sebek újra kiújulhatnak és elfertőződhetnek. A neheztelés, meg nem bocsátás, keserűség, és ezekhez hasonló mocsarak az ellenség búvóhelyei. Ebből sürgősen meggyógyulni és felerősödni kell.

Ilyen okok miatt szólítja fel Pál apostol az efézusiakat, hogy „legyetek erősek”! Ennek a felszólításnak a jelentése az, hogy legyetek bátrak, határozottak, állhatatosak, kitartóak! Más helyen is olvashatunk hasonló felszólítást a Bibliában: Például 2Krón 32:7 így szól: „Erősek legyetek és bátrak, semmit se féljetek, meg se rettenjetek az asszíriai királytól, mert velünk többen vannak, hogy nem ő vele.” majd Ézs 35:4 ezt mondja: „Mondjátok, a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Íme, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!”

Ám az Ige azt is megmondja, hogy hol van ennek az erőnek, bátorságnak a forrása: „legyetek erősek az Úrban”. Istenben kell tehát megerősödnünk, miatta lehetünk bátrak, ahogyan Dávidról azt olvashatjuk, hogy „megerősítette magát az Úrban, az ő Istenében” (1Sám 30:6). A harc kimenetele nem a hívő ember ügyességétől függ, hanem Isten erejétől: „az Úrban, és az ő hatalmas erejében” kell erőseknek lennünk. Mindannak, amit Pál apostol ez után mondani fog a lelki harcról és fegyverzetről, erre a felhívásra épül.

Nem vagyunk egyformán erősek lelkileg. Még csak a megtérésünk régisége sem döntő tényező, ami a lelki erőt illeti: vannak régebbi hívők, akik még mindig gyengék, és vannak frissen megtértek, akik erősek.

Lássuk előbb (1) a megerősödés szükségességét, majd (2) ennek forrását, az Urat, és végül (3) ennek a megerősödésnek a mértékét: „az Ő hatalmas erejében”.

I. A megerősödés szükségessége: „Legyetek erősek!”

Isten hívott el minket erre a lelki harcra: Ő a fővezér. Nincs mit félnünk, ha az Úr vezetése alatt harcolunk. Ne legyünk gyávák, hanem legyünk bátrak és erősek! A gyávákról így szól az Ige, „A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és utálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál.” (Jel 21:8) A gyávák vannak az első helyen, akik kimaradnak Isten országából!

Vegyük fel a harcot bűneink ellen! Amikor a Józsué könyvét tanulmányoztuk, szó volt arról a harmincegy kiskirályról, amelyet le kell győznünk. Ezek között ott volt az aggodalom, a civakodás, a makacsság, a dac, a dicsekedés és egyebek. De vannak ennél nagyobb ellenségeink is! A bűnnel való megalkuvás elveszi az erőt. Vigyázzunk szívünkre, hogy abban ne legyen semmi képmutatás, semmilyen megtűrt bűn. Főképp kedvenc bűneinkre kell rátaposnunk, azokra, amelyek a legközelebb állnak a szívünkhöz, amelyeket dédelgetünk és keblünkön melengetünk. Kedvenc bűneinktől is meg kell szabadulnunk, hogy megerősödhessünk. A szívünkhöz legközelebb álló bűnöket a legnehezebb megtagadni, megöldökölni.

A megerősödéshez le kell győznünk a félelmet. A félelem nagy ellenség. Amikor Izráel népe látta, hogy Góliát milyen hatalmas, „mindnyájan elfutottak előle, és igen féltek.” (1Sám 17:24). Állítólag 366-szor található a felhívás a Bibliában, hogy „ne félj”, vagyis, még szökőévben is jut minden napra egy bíztatás. „Ne félj, csak higgy!” (Lk 8:50) – ez ugyanaz, mint a „legyetek erősek” felszólítás. Nem elég elkezdeni a harcot, félelemmel, hitetlenül, erőtlenül, mert az kudarcra, vereségre van ítélve. Nekünk erőseknek kell lennünk, és győznünk kell! A győzelemhez pedig bátorságra, erőre van szükség.

A megerősödést szolgálja a bajtársi összefogás az Úrban, amely a gyengébbek segítésére szolgál. Saul mellől elszéledtek a katonák, és akik mellette maradtak, azok is rettegtek (1Sám 13:7). Ilyen széthúzással nem lehet győzelmet aratni. A magára maradt harcost megszállja a félelem és az erőtlenség.

Nincs megerősödés akkor sem, ha lépten-nyomon megbotránkozol. Minden botránkozáson tedd túl magad! Ne nézz emberekre, hanem az Úrra! A gyülekezetben mindig lesznek olyanok, akik gyengesége, gyávasága, hanyagsága és megalkuvása botránkozást okoz, de ne az emberek szabják számodra a mintát, hanem legyen az Úr a példaképed!

A gyengeséget előidézheti a rossz táplálkozás, különböző fertőzések, és a gyakorlat hiánya, vagyis a testiesség. Továbbá, ha nem szabályszerűen harcolunk, és nem vesszük igénybe a biztosított védelmet, meg is sebesülhetünk, meg is betegedhetünk, és ez újra legyengít. Kell tehát hangozzék felénk a felhívás a megerősödésre: „legyetek erősek az Úrban”!

II. A megerősödés forrása: „az Úrban”

A földi hadvezérek ereje a katonákban van: ha a katonák elveszítik a csatát, akkor a hadvezér is vesztes. De a szentek táborában ez fordítva van! A hívők ereje az Úrban van. Nem győzhetünk ellenségünk felett, ha az Úrtól nem kapnánk hozzá az erőt. „Áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat.” (Zsolt 144:1) Rá vagyunk utalva tehát az Úrra, hogy győzelmes életet élhessünk. Senki sem dicsekedhet saját erejével, hiszen teljesen az Urra van utalva. Még akkor is, ha az Úr sok győzelmet adott, eredményessé tette lelki harcodat, akkor is maradj alázatban, mert az Úré minden erő és hatalom.

A megerősödés az Úrban lehetséges, vagyis, az Úrral való közösségben. „Az Istenét ismerő nép, felbátorodik és cselekszik” (Dán 11:31), más szóval, „bátor tetteket visznek véghez”. Akik nem ismerik Istent, azoknak nincs honnan meríteniük bátorságot és erőt. Csak az Istenét ismerő ember tudja vállalni a keskeny út nehézségeit és a lelki harc viszontagságait.

Saját elképzeléseid, álmaid csalódást okozhatnak. Az engedetlen Saulnak Sámuel azt mondja, hogy „Izrael erőssége nem hazudik” (1Sám 15:29). Ám az Úr nélkül Izráel hadserege nagyon gyenge, bármilyen fegyvereket használ, vereségre van ítélve. Csak az Úr lehet az az erősség, Akivel győzelmet arathat.

Az Úrtól kapott erőt nem használhatod bármire. Az Úr munkájába beállhatsz akkor is, ha gyenge vagy, mert az Úr, Aki melletted van, mindenható erejével megsegít. „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (2Kor 4:7) Olyan ez, mint amikor elsős kisiskolás koromban nem kellett félnem senkitől, mert a negyedik osztályban ott volt a nagyobbik testvérem. Nem bennem volt az erő, hanem velem volt, amikor szükség volt rá.

A megerősödés eszköze az Úr Igéje is. Isten azt mondta Józsuének: „Csak légy bátor és igen erős, hogy vigyázz és mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe.” (Józs 1:7) Az Isten Igéje iránti engedelmesség megerősít. Ha valódi, őszinte hívő életet élünk, bizonyságot tudunk tenni a bennünk levő reménységről. Ehhez ismernünk kell Azt, akiben reménykedünk. Az ördög támadásai közepette, a kísértések viharában ragaszkodjunk Isten Igéjéhez!

Erőt ad az a tudat, hogy az Úr megigazított, és kegyelmet adott. „Jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív.” (Zsid 13:9) Tudatosítsuk magunkban az Úrtól kapott ajándékokat!

Végül, az imádság is a megerősödésünket szolgálja. Amikor térdre ereszkedsz, az bizonyára nem értékes a világ szemében, mert nem tudja, hogy ez egy lelki edzés, amely által a harcos erőt nyer. Az imádkozó hívő ember erős és bátor ember lesz, míg a nem imádkozó gyenge és gyáva marad.

Dávid tudta, hogy az Úrban van az erő. Ezért, így tett bizonyságot a zsoltárokban: „Áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat.” (Zsolt 144:1) „Általad táboron is átfutok, és az én Istenem által kőfalon is átugrom.” (Zsolt 18:29 [30]) „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” (Zsolt 46:1) Vita tárgya lehet, hogy minden bűn mögött ott van-e a Sátán. De nem vita tárgya az a tény, hogy minden lelki győzelem mögött az áll az Úr. Ő adja a győzelmet, mert Tőle van az erő.

III. A megerősödés mértéke: „az Ő hatalmas erejében”

Bátorításul szolgál az a tudat, hogy a mi Istenünk, egy minden hatalommal rendelkező Isten. Ő mindenható Isten, és az Ő mindenható ereje a szentek rendelkezésére áll.

Erős lehetsz a lelki harcban, mert az Úrnak hatalma van itt e földön megbocsátani a bűnöket. Ez a tudat a legnagyobb vereségben is erőt ad, mint a szomjazónak a friss víz. Isten mindenható ereje a mi legjobb barátunk.

Az Úr ereje képesítette Kálebet, hogy olyan erős legyen, mint 45 évesen volt. Ezért mehetett az anákok legyőzésére és Hebron elfoglalására.

Az ördögnek nincs mindenható hatalma. Legyetek erősek az Úrban, és a Ő hatalmas erejében!

Az Úr képes volt kivezetni népét Egyiptomból, vizet fakasztani nekik a kősziklából, és húst adni nekik enni, a pusztában. Isten keze rövidült meg, ma is képes gondját viselni népének és szolgáinak. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Aki megszabadította a gadarai ördöngöst, meggyógyította a leprásokat, a vakokat, a bénákat, feltámasztotta a holtakat, ma is ugyanolyan hatalommal rendelkezik. Az Ő „hatalmas erejében” lehetünk mi is erősek.

Mária és Márta azt panaszolják testvérük halálakor, hogy „Uram, ha itt lettél volna nem halt, volna meg az én testvérem!” Ők tudták, hogy Jézus mindenható, és meggyógyíthatta volt. Kiderült, hogy Jézus nem késett el: az ő hatalma elégséges arra is, hogy a négynapos halottat feltámassza. Különben, Márta ki is jelentette: „De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.” (Jn 11:22)

„És szólott az Úr Jeremiásnak, mondván: Íme, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajon van-e valami lehetetlen nékem?” (Jer 32:26-27) Erre a költői kérdésre a válasz egyértelmű: nincs. Isten mindent megtehet. Épp ezért, ne gondoljuk azt, hogy a mindenható Istent saját elképzelésünk szerint használhatjuk, mint egy játékszert: nekünk kell alárendelnünk magunkat az Ő mindenható hatalmának, nem pedig fordítva!

Jézus Krisztus, amikor kijelentette, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön, azt is megígérte, hogy velünk lesz minden napon, a világ végezetéig. Az Úr hatalmas ereje végig velünk van, soha nem hagy magunkra.

Két szélsőséges magatartás lehetséges az ellenséggel kapcsolatban. Az egyik, amikor démont látnak minden bokor mögött, ott is, ahol nincsenek bokrok! Az ilyenek annyira el vannak foglalva az ellenséggel, az okkult dolgokkal, hogy nem képesek összpontosítani Arra, Aki az Ő mindenható hatalmával meg tudja semmisíteni az ördögöt (Zsid 2:14). A másik szélsőség ennek az ellenkezője: vannak, akik annyira tudatlanságban vannak lelki ellenségünket illetően, hogy nem veszik észre, hogy küzdőtéren vagyunk. Magatartásukkal egyszerűen kapitulálnak az ellenség előtt, és könnyű áldozatokká válnak.

„Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.”

Abija bűnös uralkodása - 1Kir 15:1-8

Abija bűnös uralkodása

1Kir 15:1-8

¹ Jeroboám királynak, a Nébát fiának tizennyolcadik esztendejében Abija lett a király Júdában. ² És három esztendeig uralkodott Jeruzsálemben. Az ő anyjának neve Maaka, az Abisálom leánya. ³ És járt az ő atyjának minden bűneiben, amelyeket ő előtte cselekedett, és nem volt az ő szíve [olyan] tökéletes az ő Urához Istenéhez, mint Dávidnak, az ő atyjának szíve. ⁴ De mindazáltal Dávidért adott néki az Úr az ő Istene szövétneket Jeruzsálemben: felmagasztalván az ő fiát ő utána és Jeruzsálemet megerősítvén; ⁵ Mert Dávid azt cselekedte, ami kedves volt az Úr szemei előtt, és el nem távozott azoktól, amelyeket parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve a Hitteus Uriás dolgát. ⁶ És hadakozás volt Roboám és Jeroboám között mind éltig. ⁷ Abija egyéb dolgai és minden cselekedetei pedig vajon nincsenek-e megírva a Júda királyainak krónika-könyvében? És hadakozás volt Abija és Jeroboám között. ⁸ És elaludt Abija az ő atyáival, és eltemették őt a Dávid városában; és uralkodott helyette Asa, az ő fia.

Az előbbi ismertebb személyiségekhez, Salamonhoz, Roboámhoz és Jeroboámhoz képest Abija jóval ismeretlenebb. Jeruzsálemben, Júda országában, Jeroboámnak tizennyolcadik esztendejében, lett a király Dávid trónján, három esztendeig. Uralkodása rövid volt, és a róla szóló feljegyzés is nagyon rövid.

Abijáról (Abijámról) nem mondhatunk semmi jót, mivel az Ige sem mond róla jót. Uralkodása a megszokott stilizált formulákkal van jellemezve, és három nézőpontból szemlélhetjük: (1) a bibliai írók szemszögéből, (2) a saját szemszögéből, és (3) Isten szemszögéből.

I. Abija, a bibliai írók szemszögéből nézve – 1-2. 6-8. v. 2Krón 13.

Abijáról másképp beszél a Királyok könyve, mint a Krónikák könyve. Miért? Azért, mert itt más szemszögből van bemutatva. A Krónikák könyve úgy mutatja be, hogy Jeroboámhoz viszonyítja, és Jeroboámhoz képest ő jóval igazhitűbb volt, mivel az Úrban bízott. Egymás mellé állítva a két királyt, Jeroboámot és Abiját, akkor Abija úgy néz ki, mint egy valódi hívő ember. Azonban, ha Dávid mellé állítjuk Abiját, ahogyan ezt a Királyok könyve teszi, akkor nagyon hiányosnak látszik az istentisztelete! El is van marasztalva amiatt, hogy Abija szíve nem volt olyan, mint a Dávidé (3-5. v.).

Itt rövid megjegyzés szól arról, hogy Abija és Jeroboám között állandó hadakozás volt. A 2Krón 13-ban viszont részletezve van, hogy ez a hadakozás miből is állott: Abija kétszerte nagyobb sereg ellen, nyolcszázezer harcos ellen aratott győzelmet. Azok hiába vetettek lest ellene és kerítették körbe: a papok kürtöltek, együtt a lévitákkal, az Úr pedig megsegítette őket: Jeroboám seregéből ekkor ötszázezer ember hullott el seb által.

A Királyok könyvének írója szerint újra a szívvel van baj: „az ő szíve nem volt olyan tökéletes az ő Urához, Istenéhez, mint Dávidnak az ő atyjának szíve.” (3. v.) És mivel a szív állapota meghatározza a láb járását, azt olvassuk, hogy járt az ő atyjának, vagyis Roboámnak minden bűnében. Ez arra késztet minket, hogy vizsgáljuk meg a szívünket! Nagyon sokan elkövetik azt a hibát, hogy a szomszédhoz vagy a munkatárshoz viszonyítják magukat, és megállapítják, hogy „én nem vagyok olyan gonosz, én jobb vagyok”. Pedig hiába volt jobb Abija Jeroboámnál: nem ő volt a mérce. Ebben az esetben Dávid volt a mérce, és Abija nem volt olyan, mint Dávid! A mi esetünkben pedig Jézus Krisztus a mérce. Nem elég, ha jobb vagy, mint a másik ember, és nem vagy olyan, mint Jézus! Isten a szívünket vizsgálja. Milyen a szívünk? „Boldogok, akiknek a szívük tiszta!” (Mt 5:8)

Mécs Lászlónak van egy verse, „A mesterek utcájában”, amely arról szól, hogy mi történik akkor, amikor a költő végig megy a mesterek utcájában.

Megyek az utcán. Egy öreg cipész

épp műhelyének ajtajában áll,

s egész lényemből, mint egy műítész

csak a cipőmet nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere

azt vallja, hogy az embert a ruha

teszi s vizsgálgat válltól lefele,

civilruhámat nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt,

víg szarkafészek-vágyú tincseim

táncát szemléli és sem agyvelőt,

se hírt nem véve számba, mosolyog.

A két orcámon egyhe pír remeg:

igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon

kikönyököl a szívek mestere,

Isten szemével ember-alakom

átröntgenezve csöndbe mosolyog.

Egész külsőm-belsőm beléremeg:

Mester, milyennek látod szívemet?

Ezt azért fontos megkérdenünk magunktól, nehogy majd az utolsó napon kelljen piruljunk, esetleg sírjunk amiatt, hogy nem értünk fel ahhoz a mércéhez, amit Isten szabott elénk!

II. Abija, saját szemszögéből nézve – 3. v.

Ha saját szemszögéből vizsgáljuk Abija életet, újra egy másik képet kapunk. Hogyan vélekedett Abija önmagáról? A 4. vers szerint megállapíthatjuk, hogy két apja volt: az egyik Dávid, a másik pedig Roboám. Előbb kijelenti, hogy „járt az ő atyjának minden bűneiben, amelyeket ő előtte cselekedett” (3a. v.), majd megállapítja, hogy „nem volt az ő szíve [olyan] tökéletes az ő Urához Istenéhez, mint Dávidnak, az ő atyjának szíve.” (3b. v.)

Vagyis, volt egy közeli elődje: ez volt Roboám, és volt egy távolabbi elődje, aki Dávid volt. Roboámnak választani lehetett, hogy e kettő közül melyiket választja példaképül? Melyiket fogja követni? Melyikhez fogja szabni az életét? És ő Roboámot választotta példaképül: nem lett olyan, mint Dávid.

Bizonyára nekünk is van példaképünk, mi is követünk egy mintát, egy irányvonalat, valakit, aki hatással van reánk. A kérdés az, hogy milyen hatás az, amely megszabja életünk irányát?

Abijáról, csak ilyen megszokott megjegyzések, közhelyek olvashatók. Ám e rövid megjegyzés nagyon komoly üzenetet takar, éspedig azt, hogy „erről az emberről nem érdemes többet mondani”. Mivel nem Dávidot vette példaképül, hogy követte volna az Urat, teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes erejéből, hanem járt az ő atyjának, Roboámnak minden bűnében, ezért nem érdemes még a szót sem pazarolni reá.

A minősítést rólunk is Isten fogja kimondani. Vajon azt fogja-e mondani, hogy „Jól van, jó és hű szolgám”, vagy azt, hogy „soha nem ismertelek titeket”? Csak ez a két csoport van. Nincs egy harmadik, amolyan szürke mező, se nem fehér, se nem fekete. Csak kettő van, és vagy az egyikhez, vagy a másikhoz tartozol!

Már az első zsoltár beszél a gonoszokról – de a gonoszok lehetnek köztiszteletben álló személyek, vagy éppen királyok, de a szívüket vizsgálva Isten ezt a szörnyű minősítést fogja mondani róluk: „távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”

III. Abija, Isten szemszögéből nézve – 4-8. v.

Végül láthatjuk Abiját Isten szemszögéből nézve is. Ugyanis, feltevődik a kérdés, hogy ha így állnak a dolgok Abijával, akkor miért van mégis király a Dávid trónján? Hogyan történhetett meg, hogy Salamon félszívűsége és Roboám gonosz uralkodása után, Abija mégis a Dávid trónján uralkodik? Hogy engedhette meg ezt Isten? – ahogy szokták mondani. Erre válaszol az 4-5. v.: „De mindazáltal Dávidért adott néki az Úr az ő Istene szövétneket Jeruzsálemben: felmagasztalván az ő fiát ő utána és Jeruzsálemet megerősítvén; Mert Dávid azt cselekedte, ami kedves volt az Úr szemei előtt, és el nem távozott azoktól, amelyeket parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve a Hitteus Uriás dolgát.”

A válasz itt van az Igében. Jóllehet az ítélet ki lett mondva már Júdára is, „mindazonáltal Dávidért”, az Úr meghagyott egy szövétneket Jeruzsálemben, felmagasztalva az ő fiát utána, és az ő királyságát megerősítette. Azért uralkodhat Abija, mert volt egy Dávid, aki kedves dolgot cselekedett az Úr szemei előtt és nem távozott el azoktól, amelyeket az Úr parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve az Uriás dolgát.

A kijelentést kétféleképpen értelmezhetjük: (1) azért uralkodhat Abija, mert Dávid hűséges volt az Úrhoz – ahogyan az 5. igevers mondja, vagy (2) azért uralkodhat Abija, mert az Úr hűséges ígéretéhez, amit Dávidnak kijelentett, ahogyan erről a 2Sám 7:12-16. 1Kir 11:13.32. 34. beszél. Mindkét megállapítás igaz, de különösen a második. Ezzel kapcsolatosan, a 2Kir 8:19-ben ezt olvashatjuk: „De az Úr mégsem akarta elveszteni Júdát Dávidért, az ő szolgájáért; amint megígérte volt néki, hogy szövétneket ad néki és az ő fiainak mindörökké.”

Nem az a lényeg főképp, amit Dávid cselekedett, hanem az, amit Isten cselekedett: kiválasztotta Dávidot, és ígéretet adott neki, és emiatt nem szűnik meg Júda és Jeruzsálem. Istennek minden ígérete feltételes: az Ábrahámnak adott ígéret is, az Izráelnek adott ígéretek is, a Mózesnek adott ígéretek is, és a Dávidnak adott ígéretek is. Mivel Dávid hűséges maradt az Úrhoz, ezért Isten nem feledkezett meg az ő házáról, hanem felmagasztalta az ő fiát ő utána.

Dávid háza és a Dávid királysága nagyon szilárd talajon áll: Isten ígéretén nyugszik. Nem úgy, mint a Jeroboámé, amely hamarosan véget ér. Jeroboám bűnbe ejtette az Izráelt és elfordult az Úrtól, és emiatt az ország népe is nemsokára fogságba fog menni. Pedig ha Jeroboám az Úrnak szolgált volna, mint Dávid, reá is érvényesek lettek volna Isten ígéretei. Isten ígéretei igazak és ámenek. Isten megbünteti az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, de irgalmasságot cselekszik ezeríziglen azokkal, akik Őt félik és az Ő parancsolatait megtartják. (2Móz 20:5-6)

Mi már nem Dávid miatt, hanem a Dávid Fia miatt lehetünk szövetségben az Úrral, Akinek engedelmessége tökéletes volt (Róm 5:18-19). Az Úr Jézus nevében járulhatunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez (Zsid 4:16). Jézus érdeméért reménykedhetünk abban a kegyelemben, amelyet ő hoz, amikor értünk visszajön.

Ne a magad, vagy mások véleményéhez szabd önmagad, hanem ahhoz, amit Isten kijelentett az Ő igéjében!

Részestársak a szenvedésben és a vigasztalásban - 2Kor 1:3-11

Részestársak a szenvedésben és a vigasztalásban

2Kor 1:3-11

³ Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene,  ⁴ aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.  ⁵ Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.  ⁶ Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. ⁷ A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is. ⁸ Mert nem akarjuk, testvéreim, hogy ne tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk.  ⁹ Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat;  ¹⁰ aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, ¹¹ mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.

Pál apostol a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkáról beszél ebben az igeszakaszban. Nem mondja el ugyan részletesen, csak utal rá, milyen nehéz helyzetben volt, milyen sötét mélységeken kellett keresztülmennie. Valamilyen nagy-nagy nyomorúságról beszél, ami Ázsiában történt vele. Igen komoly megpróbáltatás lehetett, mert azt mondja róla, hogy „felette igen, erőnk felett megterheltettünk”, úgy, hogy „életünk felől is kétségben voltunk”. Talán az Efézusban történtekre utal, amelyről a korábbi levelében azt írja, hogy „veszélyeztetjük magunkat minden pillanatban… naponként halál révén állok… Ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a fenevadakkal, mi a hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak?” (1Kor 15:30-32)

De éppen ott, annak a nagy nyomorúságnak közepette kapta felülről a vigasztalást! Amilyen bőségesen kijutott neki a szenvedésből, ugyanolyan bőséggel jutott a vigasztalásból is. Mivel megtapasztalta, mit jelent a szenvedések között is megvigasztalódni, (áldott legyen a vigasztalás Istene!), ezért tudja most a korinthusi gyülekezetet is vigasztalni ugyanazzal a vigasztalással, amellyel Isten megvigasztalja őt.

Pál apostol ebben az igeszakaszban kifejti, hogy milyen haszonnal jár az, ha nehéz időkön megyünk keresztül, és az Úr megvigasztal bennünket. Három következményét említi ennek: (1) „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket” – 4. v., (2) „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” – 9. v., és (3) „hogy sokan sokféleképpen mondjanak... hálaadást” – 11. v.

I. Mások vigasztalása – 3-6. v.

A szenvedésben és vigasztalásban való részvétel mindenekelőtt arra jó, hogy másokat is képesek legyünk megvigasztalni: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket” – 4. v.,

Ha az emberek tudomást szereznek arról, hogy te is hasonló nyomorúságban voltál, és vigasztalásban részesültél, akkor ez által hitelessé válik a bizonyságtételed. Ha az emberek tudni fogják, hogy min mentél keresztül, akkor jobban odafigyelnek arra, amit mondasz nekik. Ha azt mondhatd, „én már átmentem ezen”, akkor emiatt az emberek tisztelni fognak, és felnéznek rád. A tapasztalat a bizonyságtétel egyik legértékesebb része, és Isten használni akarja ezt az eszközt, hogy szavaidnak érvényt szerezzen. Isten kegyelmesen megadta neked a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeken átvezetett, és tudnod kell, hogy a körülötted lévőknek is épp azokra a válaszokra van szükségük. Ne ellenkezz tehát, ha Isten szenvedést enged meg az életedben, mert ezzel, amivel országa építésében egy magasztosabb célja lehet. Azt akarja, hogy tapasztalatból beszélj, amikor másokat vigasztalni fogsz. Olyan megvigasztalódott szívű emberek kellenek, akik másoknak is hitelesen tudnak vigasztalást nyújtani.

Ilyen nagyméretű kedvetlenség, letörtség, fásultság, szomorúság, depresszió talán nem volt soha. Ez egy általános tünete ennek a beteg kornak. Ma már nemcsak akkor jelentkezik, ha valaki lelki megrázkódtatáson ment keresztül és amiatt búskomor lesz. A lehangoltság, szomorúság, elesettség, és az egyre gyakoribb öngyilkossági késztetések állandósultak sokak életében. A gyógyszerek a testi kondíción talán javítani tudnak, de új életkedvre nem tudnak deríteni. Az elcsüggedt embernek valódi vigasztalódásra van szüksége. Egy olyan friss, tiszta forrásra van szüksége, amelyből minden nap újra meríthet, és nekibátorodhat a napi munkának és a küzdelemnek, és kiábrándult, megkeseredett lelke vigasztalást nyer.

Ezt a vigasztalást csakis a minden vigasztalásnak Istene adhatja meg. És csak az adhatja tovább hitelesen, vagyis az képes másokat is vigasztalni, aki maga is részesült már belőle. Az életünk szenvedései és megpróbáltatásai között megtapasztalt vigasztalás egy biztosíték arra, hogy meg tudunk vigasztalni hasonló nyomorúságba esteket.

Barnabás ilyen volt, ezért „Vigasztalás fiának” nevezték (ApCsel 4:36-37).

II. Részesülés Krisztus szenvedéseiben – 7. v.

A 7. igevers a szenvedésben való részestársakról beszél: „amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” Ez a részesedés nemcsak egymás szenvedéseire utal, hanem főképp a Krisztus szenvedéseire. Annak idején Cirénei Simon kényszerítették arra, hogy vigye Jézus kresztjét (Mk 15:21). De ez Krisztus követőinek mindenkori feladata: hordozhatják Jézus keresztjét és részesülhetnek az Ő szenvedéseiben. Aki ezt nem hajlandó megtenni, az nem is lehet az Ő követője (Mk 8:34). Az Úr Jézust ma is megfeszítik, megostorozzák, gúnyolják, csúfolják, leköpik, megvetik, és megtagadják, Amikor a Benne hívőkkel ezt teszik, akkor mindazt Jézussal teszik. És amikor vállaljuk a szenvedést, a megvetést, a csúfolást, vagy éppen a halált Őérette, akkor ezt maga Jézus vállalja bennünk. Részestársai vagyunk a szenvedésben.

Pál apostol így ír erről: „hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához” (Fil 3:10). Péter apostol pedig azt írja: „szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely a megpróbáltatás végett támadt közöttetek, mintha valami rémületes dolog történne veletek... Amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az Ő dicsősége megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha a Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek lelke, amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” (1Pt 4,12-15). János apostol arról tesz bizonyságot, hogy Ő is részestársa a Krisztus szenvedéseinek, amikor Páthmosz szigetére volt száműzve „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért” (Jel 1:9). Róm 8:17-ben pedig az apostol kijelenti, hogy ha Isten gyermekei vagyunk, akkor örökösök is, örökösei Istennek, örökös társai pedig Krisztusnak, „ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8:17).

Ha Krisztussal együtt megfeszíttettünk, hordozhatjuk a Krisztus gyalázatát. „Menjünk ki tehát Őhozzá, a táboron kívül, az Ő gyalázatát hordozva” (Zsid 13:13).

III. Istenben való bizalom – 8-10. v.

A második célja a szenvedésben és vigasztalásban való részvételnek az Istenben való bizalom: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben” – 9. v.

Bármi is legyen az, ami rávesz minket arra, hogy Istenhez forduljunk, és egyre jobban csak rá támaszkodjunk, az bizonyára hasznos. Így teszi Isten hasznossá a szenvedéseinket is.

A csalódott és elkeseredett embernek épp az a baja, hogy nem lát egyebet maga előtt, mint a csalódását, a reményeinek szertefoszlását. Kétségbeesésében arra van szüksége, hogy valaki túlmutasson a láthatókon, és ne meredjen rá egykedvűen csupán a saját bajaira. Ezt a túlmutatást csak azt tudja hitelesen tenni, aki maga is átélte azt, hogy Isten túlmutatott a saját bajain, és megvigasztalta őt.

A szenvedésben hajlandóak vagyunk csakis magunkkal foglalkozni, és a magunk eszére támaszkodni. Épp ebből akar az Úr kiemelni. „Hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben” (9. v.). A bölcs így tanít: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útjaidban megismered Őt; akkor Ő igazgatja a te útjaidat. Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint; féld az Urat, és távozzál el a gonosztól. Egészség lesz ez a te testednek, és megújulás a te csontjaidnak.” (Péld 3:5-8)

A nyomorúság oda vezethet, hogy csakugyan egyedül az Úrban bízunk. Ha valamilyen veszteség ért, ha a halál árnyékának völgyébe jutottunk, ha valami elrabolta lelki nyugalmunkat, akkor az Úrhoz tudunk fordulni, és fel tudjuk fedezni, hogy Ő képes megvigasztalni minket. A megvigasztalódás pedig épp azért történik, hogy még erősebben bízzuk reá magunkat és ne magunkban bizakodjunk.

A Pál apostol tövise is (2Kor 12:7-10) bizonyára azt a célt szolgálta, hogy még jobban bízzon Istenben. A három zsidó ifjú, miután kiszabadult a tüzes kemencéből, bizonyára még inkább bíztak Abban, aki őket kiszabadította, sőt, nemcsak ők, hanem mások is, akik ennek tanúi voltak (Dán 3:17-18. 28-30. Ugyanígy, Dániel bizalma az Úrban megerősödött, miután kiszabadult az oroszlánok verméből (Dán 6:23).

IV. A hálaadás sokasodása - 11. v.

Harmadszor, a szenvedésben és vigasztalásban való részvétel célja az, „hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.” – 11. v.

Ez szorosan összefügg azzal, ahogyan mások vigasztalásában segédkezünk. Isten azért vigasztal meg bennünket, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni másokat ugyanazzal a vigasztalással, amit Tőle kaptunk. Az Istentől kapott vigasztalását nem lehet fölhalmozni a lélekben, ahogyan a pénzt fölhalmozzák a páncélszekrényben. Nem lehet megtartani magunknak, tovább kell adni! Ez nem privát ügye a hívőnek, hanem a hatalmas Isten ügye.

Emlékezz vissza, milyen volt az életed, mielőtt az Úr kiemelt volna! A zsoltáros így tesz bizonyságot: „És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.” (Zsolt 40:3) Amikor erre emlékezel, felemeled a hangod, és dicsőíteni kezded az Istent azért, amit érted tett! Végtére is, hol lennél nélküle? Nem is jó belegondolni, igaz?

Igen ám, de amikor egyik kezeddel átveszed a vigasztalást és hálát adsz érte, ugyanakkor a másikkal tovább adod azt azoknak, akiknek szintén vigasztalásra van szükségük, és így ők is hálásak lesznek. Ha ezt teszed, akkor egyre növekedni és sokasodni fog a hálaadás Isten felé. „Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére.” (2Kor 4:15)

A hálaadás Isten akarata: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.” (1Thessz 5:18)