Nábót szőlője - 1Kir 21:1-10. 15-21

Nábót szőlője

1Kir 21:1-10. 15-21

Az ország kettészakadása óta az Omri dinasztiája bizonyult a legtartósabbnak Izráelben. Jeroboám fia, Nádáb, mindössze két évig uralkodott. Az Izsakárból származó Baása ölte meg. Baása fiát, Elát, a saját tisztje, Zimri gyilkolta meg, de csupán hét napig élvezhette hatalmát, mivel a nép a hadsereg főparancsnokát, Omrit kiáltotta ki királynak. Omri az istentelen Jeroboám nyomában járt, mint elődei is mindnyájan. Ő jelölte ki és alapította meg az új fővárost, Samariát.

Omri fia, Akháb, elődjei vétkeit még azzal tetézte, hogy feleségül vette a föníciai Szidón királyának, Ethbaálnak lányát, Jézabelt. A dinasztikus házasságokat még Dávid kezdeményezte, amikor a gessuri Talmai király lányát feleségül vette, akitől született Absolon. Salamon már magának az egyiptomi fáraónak lett a veje… A Mózes törvénye tiltotta az idegenekkel való házasságkötést, mert az idegen istenek imádásának veszélyét hordozta magában. Sajnos, ebbe Salamon is beleesett, idős korára, de Akháb esetében már teljes pogányságról van szó.

Akháb és Jézabel talán a legrészletesebben bemutatott királyi pár az ÓSz-ben. Akháb nemcsak „elzarándokolt” feleségének szülővárosába, hogy áldozzon Baálnak, hanem Samáriában templomot épített Baálnak (2Kir 16:10-16), habár számos jel arra mutat, hogy nem volt szándékában teljesen szakítani Izráel imádatával. E rész végén részleges megtéréséről is olvashatunk, és gyermekeinek is az Úr nevét hordozó (theoforikus) neveket adott: Akházia, Jórám, Athália…

Ismerve az előzményeket, egyáltalán nincs mit csodálkoznunk a Nábót szőlőjével kapcsolatos eseményeken. Újra elénk tárul Akháb vallási-erkölcsi állhatatlansága, Jézabel bitorló öntörvényűsége és Akháb pipogya viselkedése feleségével szemben. Ettől a házaspártól nem várhatunk semmi jót.

Az elbeszélés három fontos kérdést vet fel, amelyet az Ige fényében próbálunk megvizsgálni: a tulajdonjog, a hatalom és az igazságszolgáltatás kérdését, a Biblia szerint.

I. A tulajdonjog kérdése – 1-4. v.

Az első kérdés, amellyel szembesülünk, ez: Kié a föld?

Akháb fő rezidenciája Samariában volt, de nyári rezidenciáját Jezréelben építette ki, Samariától 32 km-re északkeletre, a Galileai-tenger felé vezető út fele útján. Akháb házaira utalhat később Ámós próféciája: „Ledöntöm a téli házat a nyári házzal együtt, és elpusztulnak az elefántcsont-házak is; megsemmisülnek a nagy házak, ezt mondja az Úr.” (Ám 3:15) A jezréeli háza mellett volt Nábót szőlője, amelyre szemet vetett: jó lenne veteményes kertnek… Dicséretére legyen mondva, ahogyan az akkori királyok tettek, pénzt ajánlott fel érte, vagy egy másik szőlőt, cserébe. Emiatt számunkra talán kissé érthetetlennek tűnik Nábót válasza, miért mondott nemet egy ilyen ajánlatra. A válaszhoz ismernünk kell Mózes törvényének rendelkezését a tulajdonjogról.

A szőlők fontosak voltak az ÓSz-ben: több törvény vonatkozik rájuk (2Móz 22:5. 23:11. 3Móz 19:10. 25:3. 5Móz 22:9. 23:24. 24:21). Aki szőlőt plántált, és még nem evett annak terméséből, mentesítve volt a katonai szolgálat alól (5Móz 20:6). A veteményes kerttől eltérően, amelyet egyik évben ide, másik évben oda lehet költöztetni, a szőlőskert hosszú távú, többéves befektetést igényel. Egy örökölt szőlőskert nemcsak földet és szőlőt jelentett, hanem az ősök fáradozásának és álmainak gyümölcsét, a család jövőjét is. Az egyetlen utalás a veteményes kertre Egyiptommal kapcsolatos (5Móz 11:9-11), míg Izráel Isten szőlőskertjének van nevezve (Ézs 5:1-7).

Akháb másképp tekintett erre a földterületre, mint Nábót. Számára ez csak pénzügyi tranzakció kérdése, de Nábót számára fontosabb volt, mint a pénz, mert az atyáitól kapott örökségről nem mondhatott le. A Mózes törvénye egyrészt megtiltotta a földnek végleges eladását, másrészt kijelentette, hogy a föld Isten tulajdona: “A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam.” (3Móz 25:23) Ha valaki mégis arra kényszerült, hogy eladja tulajdonát, “akkor álljon elő az ő rokona, aki közel van őhozzá, és váltsa ki, amit eladott az ő atyjafia” (3Móz 25:25). Egy ilyen esetről szól a Ruth könyve. Ha pedig nem lehetett megváltani ilyen módon sem, akkor az új tulajdonosnak a jubileumi évben mindenképpen vissza kellett szolgáltatnia azt eredeti tulajdonosának: “a kürtölésnek ebben az esztendejében, kapja vissza ismét ki-ki az ő birtokát” (3Móz 25:13). Mivel a földtulajdont senki sem adhatta el örökre, annak értéke aszerint változott, hogy hány év maradt még a kürtölés évéig (3Móz 25:15-17). A törzseknek kisorsolt földterületek soha nem kerülhettek át egy másik törzs tulajdonába.

Akhábot persze nem érdekelte Isten törvénye. Nábót viszont ahhoz tartotta magát. Ha elfogadná Akháb pénzét, akkor neki, vagy leszármazottainak, vissza kellene kérniük a szőlőskertet a jubileumi évben, de Akhábtól nem várhatták el, hogy valamikor is visszaadja azt. Ha más telket fogadott volna el helyette, akkor neki kellett volna visszaadnia azt eredeti tulajdonosának, ha eljött a kürtölés esztendeje! Mindkét ajánlat esetében üres kézzel maradt volna… Akháb szerint a földet el lehet adni, el lehet cserélni, de Nábót ragaszkodott Isten törvényéhez, amely szerint ő nem mondhat le az atyáitól maradt örökségről.

Tegyük fel a kérdést: mi hogyan gondolkozunk önmagunkról és vagyonunkról? “Az Úré a fold és annak teljessége.” (Zsolt 24:1) “Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna?” (1Kor 4:7) Nábót helyesen gondolkozott a tulajdonjogról. Tegyünk mi is hasonlóképpen! “Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6:20) Sok szép dolgot örököltünk atyáinktól: ne mondjuk le az örökségünkről még akkor sem, ha nemcsak Európában, hanem világviszonylatban az a tendencia, hogy megszabaduljanak a keresztyén kultúra örökségétől.

II. A hatalom kérdése – 5-7. v.

A második kérdés ez: Kié a hatalom?

“Akkor haza ment Akháb nagy bánattal és haraggal a beszéd miatt, amelyet szólott néki a Jezréelbeli Nábót, mondván: Nem adom néked az én atyáimtól maradt örökséget; és lefeküdt az ő ágyára, és arcát a fal felé fordította, és nem evett kenyeret” (4. v.) Ez az igevers betekintést ad Akháb valódi személyiségébe: úgy viselkedik, mint az a kisgyermek, aki nem kapta meg délutáni csokoládéját: toporzékol, durcás lesz, a fal felé fordul, nem beszél, és nem eszik… Milyen szánalmas egy király ez! Felesége érdeklődésére előadja bánatának okát, de elhallgatja az igazi okot, amiért Nábót nem volt hajlandó neki adni a szőlőskertet. Habár, az is igaz, hogy Jézabelnek úgysem jelentett semmit az, hogy Nábót mennyire ragaszkodik Isten törvényéhez.

Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást: Akháb és Jézabel teljesen ellentétes temperamentumúak voltak. Jézabel újra kezébe vette a kezdeményezést. Megvigasztalja férjét és biztosítja a felől, hogy ő majd neki adja azt a szőlőskertet, amelyre annyira vágyik!

Először viszont gúnyos megjegyzést tesz a királyra: „Te bírod-e Izráel királyságát?” Más szóval: Miféle király vagy te, ha ennyit sem tudsz megoldani? Ne legyél már ennyire „papă-lapte” (tutyi-mutyi)! Jézabel felfogásában a király az, aki a törvényt szabja. Szerinte a törvény az uralkodónak az akaratát tükrözi. Éppen ezért, hamar levelet írt a király nevében, lepecsételte a király pecsétjével, és megrendezte Nábót meggyilkolását. Ezt cinikus módon úgy tette, hogy a törvényesség látszatát megőrizze. Jezréel vénei és főemberei talán úgy gondolták, nem érdemes ujjat húzni Jézabellel: maholnap ők is oda kerülhetnek a megkövezendők listájára! Gyalázatos módon végrehajtották a törvénytelenséget. Böjtöt hirdettek, de nem azért, hogy Isten akaratát keressék (1Sám 7:6. 1Kir 21:27. 2Móz 34:28. Dán 9:3), hanem a böjt csak gonoszságuk leplezésére szolgált. Találtak két istentelen embert (5Móz 17:6), akik hajlandóak voltak megvádolni az ártatlan Nábótot istenkáromlással és királykáromlással. Ezért halálbüntetés járt (2Móz 22:28. 3Móz 24:16. ). Úgyhogy, kivittek a városon kívülre, és megkövezték (4Móz 15:36). Úgy halt meg, ártatlanul, mint az Úr Jézus, a városon kívül (Zsid 13:12).

Az Akháb és a Jézabel felfogása a hatalom gyakorlásáról felveti a kérdést, hogy kié a hatalom? Akháb úgy véli, hogy az övé. Jézabel úgy cselekszik, mintha az övé lenne. Valójában viszont mindketten visszaélnek hatalmukkal, és jogtalanul bitorolják azt.

A Biblia szerint a hatalom az Istené. Ezzel fejeződik be az Úrtól tanult imádság. Egyedül Istené az abszolút hatalom, és a király Isten akaratából uralkodhat. Dániel szerint Ő az, aki „dönt királyokat és tesz királyokat”. (Dán 2:21) Nemcsak az államban, hanem a családban és a gyülekezetben is Isten az, aki megszabja a rendet, és saját tekintélyéből delegál, átad a férjnek, a szülőknek, és a gyülekezeti elöljáróknak, akik az Ő megbízásából gyakorolják a hatalmat. Vagyis, továbbra is Istené marad az abszolút hatalom. A királykérés az Isten uralkodása elleni lázadás volt: „nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük” (1Sám 8:7). Ezen a földön senkinek sem lehet abszolút hatalma, mert az egyedül Istent illeti meg. A meglévő hatalmakat is Isten adja: „nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és  mely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek” (Róm 13:1). Ez még akkor is érvényes marad, ha valakit demokratikus szavazással választottak meg: olyankor is Isten aktív vagy passzív akarata érvényesül.

III. Az igazságszolgáltatás kérdése – 8-10. 15-21. v.

Nábót halála után Akháb lement, hogy elfoglalja Nábót szőlőjét. Ezt azért tehette meg, mert az örökösöket is megölték (2Kir 9:26).

Az igazságszolgáltatás kérdése is felmerül: hol volt az Isten, amikor Jézabel gonosz tervét leírta, amikor a jezréeli elöljárók behódoltak, amikor a hamis tanúk megvádolták Nábótot, amikor kivitték és megkövezték? Ilyen kérdést sokan kérdeznek, ha nem ismerik a Biblia tanítását az igazságszolgáltatásról.

Kijelenthetjük, hogy ezen a földön nem lakik igazság. Számtalan esetben, minden szinten azzal kell szembesülnünk, hogy az igazságot elferdítik. Némelyek nagy árat fizetnek ezért, mint Nábót is. Még ennél is több, hogy Isten nem adta a kezünkbe a bosszúállást: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr” (Róm 12:129. Zsid 10:30). Ha most nem is szolgáltat igazságot minden esetben, lesz egy nap, amikor igazságos ítéletet tart minden ember felett. „Új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” (2Pt 3:13).

A Nábót esetében is csak a látszat volt az, hogy Istent nem érdekli mi történik Jezréelben. A valóság az, hogy Isten pontosan ismerte Jézabel levelének tartalmát, tudta, hogy hogyan döntenek az elöljárók Jezréelben, mit hazudnak a Béliál fiai… Még a kutyákat is látta, akik felnyalták a Nábót vérét! Akháb három parancsolatot is megrontott a tízparancsolatból: először is megkívánta (2Móz 20:17), aztán Nábótot megölte (2Móz 20:13), és szőlőjét ellopta (2Móz 20:15). Isten mindezt nem hagyhatta annyiban: a megfelelő időben közbelépett, és kihirdette az igazságos ítéletét Akháb és Jézabel felett, amelyet hamarosan végre is hajtott: „mikor mosták az ő (Akháb) szekerét a Samaria mellett lévő tóban: az ebek nyalták az ő vérét…” (1Kir 22:38). Jézabelt pedig mégcsak el sem lehetett temetni, mert holttestét a szó szoros értelmében a kutyák tépték széjjel (2Kir 9:35-36).

„Megint rám találtál, ellenségem?” (20. v.) Akháb korábban „Izráel megrontójának” nevezte Illést (1Kir 18:17). Mivel Isten ellensége lett, ezért ellenségnek tartja azt is, aki Isten oldalán áll. Ma is ilyen a helyzet az Úr gyermekei és a világ között.

Az igaz ember hite által él - Hab 2:1-4

Az igaz ember hite által él

Hab 2:1-4

¹ Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit feleljek én panaszom dolgában.

² És felele nékem az Úr, és mondá: Írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen.

³ Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jönni, nem marad el!

⁴ Íme, felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke; az igaz pedig az ő hite által él.

n Elhatározás kérdése, hogy hitben vagy látásban fogunk-e járni?

I. A kijelentés átvétele – 1. v. – „őrhelyemre állok”

1 Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit feleljek én panaszom dolgában.

n Bízd az Úrra a gondjaidat! Nem csak imádkozz, hanem hagyd ott, bízd rá!

v  Nem egy fizikai őrhelyre kell gondolni, hanem egy belső, szívbeli készülődésre, egy lelki vigyázásra, egy lelki állapotra.

n Várj választ Istentől! Ez különbözhet attól, amit szeretnél, de az lesz jó, amit Isten szól.  

v  A hívő ember kötelessége, hogy üzenetet nyerjen Istentől – 1. v.

n Mennyei üzenet nélkül az ember nem tudhatja, merre tart, mi célból él. Mert a bűn miatt elhomályosodott a mi lelkünk, érzéketlenek lettünk a bűn miatt Isten szavára, a vele való közösségre. Ezért jött az Úr Jézus, hogy ezt a nagy szakadékot áthidalja áldozathalálával. „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek!” De hogyan hallhatja meg az ember ezt a hangot? Csak akkor, ha őrhelyére áll és megáll a bástyán és figyel, mit szól hozzá Isten.

II. A kijelentés továbbadása – 2-3. v. – „írd fel e látomást”

² És felele nékem az Úr, és mondá: Írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen.

³ Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jönni, nem marad el!

n A hit jutalmat nyer.

v  A hívő ember kötelessége, hogy üzenetet továbbítson Istentől – 2. v.

v  Adjunk hálát azért, hogy szavát megörökíttette a Bibliában.

n A jó hírt, amit mi is kaptunk, tovább kell adni. Gal 1:10 „hogy kijelentse az Ő Fiát én bennem, hogy hirdessem őt a pogányok között: azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.”

v  Mi a prófécia? – Isten kijelentése az embernek. – 2Pt 1:19-21 – „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben; ²⁰ Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. ²¹ Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.

v  Jövendő kijelentése.

v  A prófécia beteljesedése.

III. A kijelentés tartalma – 4. v. – „az igaz ember hitből él”

n A tény, hogy ez az ige 4x van megörökítve a Szentírásban, elég bizonyíték arra, hogy nagyon fontos igazságot akar közölni velünk: itt, Róm 1:17, Gal 3:11, és Zsid 10:38.

n Emiatt sokszor kell erről prédikálni: Fil 3:11 – „Ugyanazokat írni néktek én nem restellem, tinéktek pedig bátorságos.”

n A Bibliában két fajta életről olvasunk. Élni látás szerint, és élni hitből. Az igaz ember mindkettőt megkóstolta. Volt idő, amikor az igaz ember, látás szerint élt és járt, de most, miután látta, hogy e világ ábrázata elmúlik, hogy rabja a bűneinek, bűnbánat, megtérés után, megkapta a hit ajándékát, és most már hitben jár. És ez a hívő ember egyik élet mottója: az igaz ember hitből él.

n De miért mondja ezt Habakuk?

n Voltak olyan nehéz körülmények, amikbe a hívő zsidók kerülhettek, de még ilyen nehéz időkben is, az igaz ember hitből él.

n Mert az Istenben vetett hitük lesz az igazi, valódi támasz az életükben.

n Az igaz ember hitből él akkor, amikor a vallás hanyatlik, a lelki élet sorvad az emberek között. Amikor az emberek egyre kevesebbet állnak az őrhelyükre, kihal az imádkozás a személyes és közösségi életünkből, olyankor a hívő ember hitből él. Olyankor a hívő ember, ha senki más nem teszi is, de ő vigyázz és keresi Istent, és imádkozik és sóhajt.

n Habakukkal együtt mondja: Hab 3:2 – „Uram, hallám, amit hirdettél, és megrettenék! Uram! Évek közepette keltsd életre a te munkádat, évek közepette jelentsd meg azt! Haragban emlékezzél meg kegyelmességről!”

n Az igaz ember hite által él, ami azt jelenti, hogy ez a magatartás ellentétes a felfuvalkodott, büszke magatartással.

v  A hívő ember egy alázatos ember. Nincs benne büszkeség és nem felfuvalkodott. Szent Ágostontól mikor kérdezték, hogy ő mit tenne a keresztyén hitvallomás első gyakorlati alkalmazásai közé, azt mondta: alázat, alázat, és alázat.

v  Nem létezik olyan, hogy büszke hívő. A hívő ember olyan, mint a legkisebb virág, amelyik elsőnek jelenik meg tavasszal, és engedi, hogy a nap sugarai rá ragyogjanak, de még így is ott áll csendben és jó illatot árasztva a nagyobb virágok között. Jak 4:6 – Isten a kevélyeknek ellene áll, de az alázatosoknak kegyelmet ad.

v  A hívő ember egy igaz ember. Az igaz ember pedig hitből él. Hívőnek lenni és igaznak lenni, egy és ugyanazt jelenti. A hívő igaz saját magával szemben, igaz másokkal szemben, és igaz Istennel szemben is.

v  A hívő ember egy bizalomteljes ember. Nem gyanakvó. Ő hitből él. Hogy milyen ez a hit, azt a Zsid 11 leírja pontosan: „a hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Mert ezzel szereztek jó bizonyságot a régebbiek.”

n Ebből a meghatározásból, négy dolgot figyelünk meg a keresztyén hit jellemvonásai közül.

v  Azok a dolgok, amik felé a hitünk tekint, azok láthatatlanok. A nem látott dolgokról való meggyőződés. Mert nem azokra nézünk, amik láthatóak, hanem amik láthatatlanok. Hozzunk olyan döntést az év elején, hogy nem a láthatókért fogunk küzdeni, hanem a láthatatlan lelki kincsekért. Mert csak akkor hívhatjuk magunkat hívőknek, ha ezt tesszük.

v  Azok a dolgok, amik felé a hitünk tekint, azok nagyon remélt dolgok. A reménylett dolgok valósága. Ha láthatatlan, akkor reméljük, hogy egy napon látható lesz. Hisszük ezt? Reméljük ezt igazán? Hogy egy nap a szentek társaságában leszünk, az áldott Úr Jézus jelenlétében, az örökkévaló és szerető Atya jelenlétében. Reméljük ezt igazán? Ezt a reménységet táplálni kell magunkban!

v  Hitünk a láthatatlan dolgokat láthatóvá teheti már itt ezen a földön. Igaz életet a hívő ember csak úgy élhet, ha hit által magunkévá tesszük a láthatatlan, lelki áldásokat. Hit által élhet az ember egy igaz életet.

n Ezért mondja Habakkuk, hogy az igaz ember hitből él. Látnia kell azt, aki láthatatlan!

Visszaadni az Úrnak - 1Móz 22:1-2. 1Sám 1:26-28

Visszaadni az Úrnak

1Móz 22:1-2. 1Sám 1:26-28

És történt ezeknek utána, az Isten megkísértette Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felelt: Ímhol vagyok. ² És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égőáldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondok néked.

²⁶ Ő pedig monda: Ó, Uram! Él a te lelked, Uram, hogy én vagyok az az asszony, aki itt állott melletted, és könyörgött az Úrnak. ²⁷ Ezért a fiúért könyörögtem, és az Úr megadta kérésemet, a melyet tőle kértem. ²⁸ Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére az Úrnak legyen szentelve! És imádkoztak ott az Úrhoz.

n Abban az időben, a gyermekeket három évesen választották el. Ennyi ideje lehetett Annának tanítani őt. De ennyi elég is volt! Amikor eljött az esztendőnkénti áldozás idejének, ő nem megy fel férjével, mert a gyermek még nem volt elválasztva. De ígéretet tett, ahogy a gyermek el lesz választva, felmegy az Úr elé, és bemutatja őt az Úrnak, és visszaadja őt az Úrnak, hogy az Úr előtt maradjon, és szolgáljon Neki mindörökké. Ígéretét be is tartotta. Szavatartó volt. Tartsuk be ígéreteinket, amit az Úrnak teszünk!        

n Férje nem akadályozta meg Annát ebben a döntésben. Együtt döntötték ezt el!

n A gyermek bemutatásakor mi is hálát adunk az Úrnak, hogy megajándékozott e gyermekkel, de ugyanakkor, ezzel kimutatjátok, hogy visszaadjátok őt az Úrnak.

n Visszaadni egy gyermeket az Úrnak, nem kis dolog. Miért is tennénk ezt?

n Van úgy, hogy azért, mert megterhelődik a szülő a gyermek miatt, és kívánná, hogy bárcsak az Úr visszavenné, amit adott… Talán sok szülővel előfordul, hogy néha azt szeretné tenni a gyermekével, mint valamilyen vásárolt termékkel, amit az üzletből hazahozott: amikor otthon kibontotta, nem az volt benne, amit elképzelt! Ugyanígy, van olyan szülő, aki visszavinné Isten üzletébe a gyermeket: itt a gyermek, kérem vissza a pénzemet!...

n De nem ilyen visszaadásról van szó. Gondolom, ti nem is gondoltatok ilyenre.

n Hanna a harmadik gyermek a családban… Három leány: ez az igazi! (Tapasztalatból beszélek!)

n Egy fiatal házaspár a harmadik gyermekük születésekor azt mondták: amikor megházasodtunk, volt három elméletünk is arra nézve, hogyan kell nevelnünk a gyermeket. Most van 3 gyermekünk, és nem maradt egy elméletünk se!

n Ugyanez a házaspár mesélte, hogy az egyik kisfia jött az édesanyához, és megkérdezte: anyu, mit szeretnél kapni születésnapodra? Mire az édesanya: szeretnék három szófogadó gyermeket látni! - Mire a kisfiú: de akkor már hatan leszünk!

n Bemutatjuk a gyermeket az Úrnak = visszaadjuk Neki.

n Ezzel elismerjük, hogy

v a gyermek Isten ajándéka. Mindenekelőtt Istenhez tartozik.

v Istennek terve van a gyermeketekre nézve. Az a jó terv!

v Együttmunkálkodók vagytok az Istennel a gyermeketek nevelésében.

n Hozzátok gyermeketeket az oltárra, mint Ábrahám tette!

n József és Mária felhozták gyermeküket bemutatni az Úrnak (Lk 2:22).

n Ábrahámnak nehéz lehetett gyermekét visszaadni az Úrnak (1Móz 22:1-13).

v szerette, egyetlenje volt, csodagyermek volt.

v feltette fiat a farakás tetejére, odakötözte, felemelte a kezét, hogy levágja… Nagyon nehéz lehetett. Hááát, nem tudom, hogy én megtettem volna-e ezt… még akkor se, ha Isten kéri…

n De egyébként mégis meg kell tennem! Ti is meg kell tegyétek!

n Ez a legjobb, amit gyermeketekkel tehettek: visszaadni az Úrnak.

n Ha Ábrahám nem tette volna meg, az ígéreteket nem kaphatta volna meg. Ismeretlen maradt volna.

n De mert Ábrahám engedelmeskedett, Izsákot visszakapta (kölcsön), Izsák gazdag lett, Krisztus ősapja lett, és áldást jelentett sokmillió embernek.

n El lehet játszani Isten tervét a gyermek számára!

n Mit jelent visszaadni gyermeketeket az Úrnak?

I. Ez szeretetetek bizonyítéka

n Kifejezitek, hogy Istent még gyermeketeknél is jobban szeretitek.

v Mt 10:37-38 – „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogy nem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogy nem engemet, nem méltó én hozzám; És aki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám.”

n Isten most és itt azt mondja nektek: hozd ide nekem a gyermeked, tedd az oltárra, és hagyd ott!

n Az Urat jobban kell szeressétek, mint ezt a gyermeket! Igaz-e ez? Gyermekeink a legféltettebb, legértékesebb tulajdona a szülőnek, de soha nem szabad engedni, hogy a gyermek átvegye Isten helyét. Ti azt kell mondjátok: szeretlek gyermekem, annyira, hogy a legjobbat akarom neked. Ha ez azt jelenti, hogy visszaadlak Istennek, legyen, ha azt, hogy meg kell néha fenyítselek, vesszőzzelek, legyen, bármit, ami javadra válik, én meg kell tegyek!

II. Ez a tulajdonjog tisztázása

n Kié a gyermek?

n Visszaadva Istennek kijelented, hogy a gyermek Isten ajándéka, és nem hozzád tartozik, hanem Istenhez, aki kölcsönadta neked. Isten azt tehet vele, amit akar. Az övé.

v Zsolt 127:3 – „Íme, az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom.”

n Vigyázz, hogyan kezeled Isten tulajdonát!

n Isten nem az államot hatalmazta fel a gyermek nevelésére. Nem a napköziket, óvodákat és iskolákat hatalmazta fel a gyermekek nevelésére, hanem az apukákat és anyukákat!

n Amikor visszaadod gyermekedet,

III. Ezzel elkötelezed magad, hogy Isten akarata szerint fogod felnevelni.

v Ef 6:4 – „Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.”

n A gyermekbemutatás nemcsak egy szertartás, hanem egy elkötelezés Isten útjai iránt: tanítani, nevelni, példát adni, imaházba hozni, szeretni, imádkozni, otthont teremteni számára, eltávoztatva a világiasságot. A szertartás semmit sem ér, ha nem kötelezed el magad Isten mellett!

v Józs 24:14-15 – „Azért hát féljétek az Urat, és szolgáljatok néki tökéletességgel és hűséggel; és hányjátok el az isteneket, akiknek szolgáltak a ti atyáitok túl a folyóvízen és Egyiptomban, és szolgáljatok az Úrnak. Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak: válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok; akár azokat az isteneket, akiknek a ti atyáitok szolgáltak, a míg túl voltak a folyóvízen, akár az Emoreusok isteneit, akiknek földjén lakoztok: én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk.”

IV. Ezzel igényt formálhatsz Isten ígéreteire (és tervére)

n Izsák így örökölte az ígéreteket.

v 1Móz 22:15-18 – „És kiáltott az Úrnak Angyala Ábrahámnak másodszor is az égből. És monda: Én magamra esküszöm, azt mondja az Úr: mivelhogy e dolgot cselekedted, és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek: Hogy megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ô ellenségeinek kapuját. És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.”

v Péld 22:6 – „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.”

n Ezt jelenti tehát a gyermeket visszaadni, bemutatni Istennek: szeretni Istent, vallani, hogy a gyermek Istené, elkötelezettség a gyermek Istenfélelemre való nevelése mellett és az engedelmességre. Ezekért fogunk imádkozni!

Hadd zengjen énekünk!

Hadd zengjen énekünk!

- énekel a szilágyperecseni baptista énekkar.

„Szabadíts meg!” - Mt 6,13/b

„Szabadíts meg!”

Mt 6:13/b

Az Úrtól tanult imádság utolsó kérése két részből áll. Az első része a kísértéseinkkel foglalkozott, a második része kiegészíti és tovább viszi az előbbi témát, és a gonosztól való szabadulást kéri. „Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” A két kérés ellentétbe van állítva. Az első még a bűnbeesés előtt hangzik, de a másik már utána. Az első a gonosz munkájának körülményeitől kér felmentést, annak lehetőségét akarja elvágni, míg a második már a gonosz hatalma alól vágyik a szabadulásra, a bűn rabságától kíván megmenekülni.

Külön kell tehát vennünk a „szabadíts meg a gonosztól” kérést, mivel ez egy lépéssel többet kér, mint a „ne vígy minket kísértésbe.” Most azt az induktív módszert kívánom követni, amit épp a Miatyánk utolsó kérésével kapcsolatban ajánlanak egyik homiletikai tankönyvben.

Az első kérdés, amit fel kell tennünk, az, hogy szükségünk van-e szabadításra? Továbbá, tudnunk kell, hogy részesültek-e szabadulásban valakik a múltban vagy a jelenben? Végül, azt is tudnunk kell, hogy most hogyan szabadulhatunk meg a gonosztól?

I.

Kezdjük tehát azzal a kérdéssel, hogy szükségünk van-e szabadításra? Kell-e nekünk imádkoznunk egyáltalán ez utolsó kérést a Miatyánkból, vagy kihagyhatjuk azt? Komolyan gondoltad-e már legalább egyszer ezt az imádságot, és benne ezt a kérést? „Szabadíts meg a gonosztól!” - nem tűnik ez divatjamúlt, ósdi kifejezésnek? Csakugyan úgy hiszed, hogy a gonosz hatalmat vett rajtad, és szabadulnod kell?

Mintha az lenne látható sokak életéből akik ezt az imádságot mondják, hogy kérik a szabadítást, de nem kívánják azt most, azonnal vagy teljesen. „Szabadíts meg, de ne olyan nagyon, ne olyan kimondottan, vagy úgy, ahogy én gondoltam és főleg akkor, amikor én erre kész leszek...” Ez az, amit érezni lehet sokak imádságából, amikor az Úrtól tanult imádság utolsó kérését mondják.

Mire is gondolunk akkor, amikor a gonoszt említjük? Talán a betegségre, a szenvedésre, a félelemre, a teherviselésre, mások rosszindulatára vagy egyébre, amelyektől szabadulni szeretnénk? Vagy a népszerűtlenségtől, a nehézségektől, a harcoktól, esetleg fegyelemtől akarunk szabadulni? Van-e valaki, aki most ezt a kérést mondva, nem látja maga előtt annak valódi jelentését, azt a nagy szükséget, amiért ezt kérni kell? Ha körülnézünk, mindenütt láthatjuk az emberi gyengeséget és nyomorúságot. Láthatjuk a gonosz elterjedését. Még nem is számoltuk össze az összes terheket, az összes panaszokat, az összes jajokat, hogy annak értemében kérjük: szabadíts meg a gonosztól.

Kell-e nekünk szabadítás? A Bibliában több, mint 400-szor van említve a szabadulás szó. Van-e valami, amiből szeretnél szabadulni most? A harmadik világ nyomorultjai ez alatt azt értik, hogy a politikai és gazdasági rabságból kell szabadulniuk. Valahogy úgy, mint ahogy Izrael népe megszabadult Egyiptomból.

Van-e szükség szabadulásra, olyan szabadulásra, amilyenről az Úr Jézus beszél?

Kérdezd meg az összetört szíveket a romba dőlt otthonokból. Kérdezd meg a kocsmákban azokat, akik összetört álmaikat mámorba temetik. Kérdezd meg a kórházakban fekvő összetört testeket. Van-e valakinek szüksége szabadításra? Kérdezd meg a börtönökben élőket: kell-e szabadítás a gonosztól? Kérdezheted a munkahelyeden, a piacon, az iskolában. Kérdezheted a sokezer magyar alkoholistát. Kell-e valakinek szabadítás? Kérdezd meg a rohanókat, aztán azt a több, mint száz magyart, akik öngyilkosságot kíséreltek meg az elmúlt héten. Ők saját kezük által akartak megszabadulni. Kérdezd meg azokat, akiket eltemetett az élet, a családi gondok, a bajok, a terhek tengere. Azokat is, akik már nem is tudnak érthető hangon beszélni, csak feltekintenek az égre és suttogják: ó Isten, ó Isten, ó Isten... Kell-e valakinek szabadítás? Nézz szét: Lásd a pénz szerelmét, amely minden rossznak gyökere! Lásd az elvilágiasodás mindent elárasztó hullámát! Lásd ez az élvezet-őrült társadalmat! Mikor mindezt felmérted, azután kérdezd meg: van-e itt valakinek szüksége szabadítása? Azt hiszem azonnal rájössz arra, hogy ez nem kérdés. A szükség általános. A válasz egyértelmű: igen, sürgősen szükségünk van szabadításra. Szabadítás nélkül menthetetlenül elveszünk. Jézus Krisztus tehát nem hiába tanította tanítványait így imádkozni: „szabadíts meg a gonosztól”.

II.

A második kérdés az kell legyen, hogy részesült-e valaki szabadításban a mi időnkben? Vagy csak Gedeonék, Dánielék, Józsefék és mások szabadultak meg a bibliai időkből? Ma már nem szabadul meg senki?

Vannak, akik szabadító szemináriumokra invitálnak, ahol egy kevés hozzájárulással garantálják a szabadítást a démonoktól. Ma már szinte az őrültségig fokozódik az összpontosítás a démonokra, a megszállottságra, a horoszkópokra, az okkult dolgokra. Olyan is van, ahol az álmosság ördögét, a balkezesség ördögét, a kényelem és lustaság ördögét próbálják kiűzni. Démont látnak minden bokor mögött, ott is, ahol nincsenek bokrok. Sokan olyasmitől akarnak szabadulni, amit rosszindulattal sem lehet gonosznak nevezni. Nagyon sokan csupán kuriózumnak, valamilyen exotikumként fogják fel a szabadítást. De ilyen szabadításra nincs szükség.

Ez arra az emberre emlékeztet, aki anti-elefánt sípot hordozott a nyakában. Azt hajtogatta, hogy az a kicsi piros fütyölő igazi elefánt-biztos fütyölő. Megőriz attól, hogy az elefántok eltapossanak. Belefújt, hogy mindenki hallja. Némelyek az árára voltak kíváncsiak, mások csodálták. És voltak, akik megjegyezték, hogy ezer kilométer körzetben nem található egyetlen elefánt sem. Erre az volt a válasz, hogy íme, az anti-elefánt síp nagyon hatásosan működik.

„Szabadíts meg minket” - de milyen gonosztól?

Ifjak néha arról tesznek bizonyságot, hogy Isten megszabadította őket az italtól, a kábítószertől, az erkölcstelenségtől, az öngyilkosságtól vagy valamilyen más káros ördögi körből, a gonosztól. Mások arról tettek bizonyságot, hogy Isten megszabadította őket egy betegségből, akkor amikor az orvosok már lemondtak róla. Autó szerencsétlenségből, szélvihar pusztításaiból, a háború borzalmaiból vagy a fogságból is sokan megszabadultak. Olyanok is vannak, akik megszabadultak az üres vallásoskodástól, a pénz szerelmétől, a depressziótól, a képmutatástól, a csalás és hazugság dzsungeléből.

„Szabadíts meg!” De mindentől? Azonnal? Láttál-e már valakit, aki segített volna a bábnak, hogy megszabaduljon belőle a pillangó, mielőtt eljött volna annak az ideje? Megszabadítható-e a tojásból kibújó kiscsibe időnap előtt? Vagy a gyermek a négykézláb mászástól. Helyes-e ha megakarunk szabadulni minden mocsoktól - mosdás nélkül? Minden adósságtól - fegyelem nélkül? Minden veszélytől és csalódástól - tanulás nélkül? Minden betegségtől orvosság nélkül? Hallottál-e valakiről, aki megszabadult volna a haláltól, legalább néhány ezer évre?

Nyilvánvaló, hogy a szabadulás csak a gonoszra vonatkozik. Ne is próbálj másféle szabadulást kérni, mivel Jézus nem arra tanít.

A gonosztól való szabadulásnak hosszú története van. Nemcsak a felvilágosodásról, a reformációról, a forradalmakról kell beszélnünk, hanem arról a szabadulásról is, amit egyéneknek adott Isten. „Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” Isten lelke által sokan megszabadultak a gonosztól. Tisztátalan múltjuk, vádoló lelkiismeretük, szennyes szívük, rablánc alatt sorvadó életük egyszerre szabad lett és tiszta. Ő ma is teljes, azonnali és rendkívüli szabadítást képes nyújtani. Meg tud szabadítni, úgy, ahogy Bartimeus megszabadult vakságától. Ahogyan a három zsidó ifjú megszabadult Babilonban. Ahogyan Eszter idejében megszabadultak a halálra ítéltek, ahogy megszabadult Ezékiás betegségéből, Naámán leprájától, Jónás a hal gyomrából, és Elizeus Szennakherib seregétől. Ahogyan a tékozló fiú megszabadult, vagy az öldöklő Saulus, a megszállott Mária Magdolna, és sokan mások. Van szabadulás!

III.

Most már csak az kérdezném, hogy van-e valaki, aki komolyan gondolja ez utolsó kérést a Miatyánkból? Van-e valaki, aki meg akar szabadulni? Nem akármilyen hatalomtól, hanem a gonosztól.

Nem mondhatod minden tettedre, hogy az ördög késztetett reá, de ha úgy történt is, lett volna hatalmad ellenállni mielőtt leigázott volna. „Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” (1Pt ) „A bűn az ajtó előtt leselkedik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4, ) Nem álltál ellene, nem uralkodtál rajta, ezért most szabadításért kell könyörögnöd. Bátran kérheted ezt, hiszen maga Jézus biztat rá: „Ti azért így imádkozzatok: ...szabadíts meg a gonosztól!” Isten szabad népet akar magának. Jézus neve épp Szabadítót jelent: Ő azért jött, hogy megszabadítsa népét bűnéből. A prófécia szerint, melyet az Úr első prédikációjában idézett, azért jött, hogy „megszabadítsa a foglyokat... hogy szabadon bocsássa a megkínzottakat”. (Ézs 60,1-2.  Lk 4,18-19)

A történelem bizonyítja, hogy Isten meg tud szabadítani a gonosztól. Körülötted sokan bizonyságot tehetnek erről, mert átélték ezt. A Biblia mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15) „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (Róm 10,13) Kérheted tehát, Atyám, szabadíts meg a gonosztól! Az irigységtől, a szeretetlenségtől, a megbocsátani nem tudó lelkülettől, a közömbösségtől, a makacsságtól, büszkeségtől, önzéstől, ital-, dohány-, vagy egyéb szenvedélytől. A gonosztól.

Ha már átélted ezt a szabadítást, amit Isten adhat, akkor hálát adhatsz érte. Ha pedig most kel kérned, mert rájöttél, hogy a gonosz halamat vett rajtad, akkor bátran tedd rá ujjadat arra a bűnre, valld meg Isten előtt rabságodat, és kérd tiszta szívből: „Szabadíts meg a gonosztól!” Megtapasztalhatod, hogy Isten csakugyan meg tud szabadítani.