Az ún. Kortárs Keresztyén Zene - 4. befejező rész
Az ún. Kortárs Keresztyén Zene
(4. befejező rész)
Mit tanít a Biblia az éneklésről, az istentiszteletről? Milyen kell legyen?
a. „Lélekben és igazságban.” (Jn 4,24)
Az imádat/dicsőítés nem arra való, hogy te jól érezd magad... (Habár szeretnénk, ha mindenki jól érezné magát az istentiszteleten.) Arra sem való, hogy tetsszen a lelkipásztor hangja és szép legyen a templom... Sajnos, sokan „kapni szeretnének valamit”, lehetőleg úgy, hogy azért ne kelljen semmit tenniük, „megnyugodva” és „feltöltekezve” menjenek haza. Mindez megtörténhet az istentiszteleten, de az imádatnak ez velejárója, nem pedig célja.
Az imádat „lélekben”, vagyis a testiességtől elhatárolva kell történjék, nem táncolva, ugrálva, tapsolva, kurjongatva, mantraszerű dicsőítéseket énekelve, hanem a Lélek erejében! Ugyanakkor „igazságban”, vagyis valódi hódolattal, nem hazudva Istennek az énekek és imádságok által, hanem igazat mondva és élve minden nap.
b. „Ékesen és jó renddel” (1Kor 14:40)
Az ordítozás, fetrengés, tánc és ehhez hasonló extrém megnyilvánulások nincsenek „rendben” és nem is „ékesek”... A manapság divatos ugrálós-tapsolós szórakoztató összejövetelek nem istentiszteletek. „Öltözzétek fel amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” A zűrzavar és felkorbácsolt érzelmek nem jó bizonyság (1Kor 14:23 ). „Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene. Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik.” (1Kor 14:33) Elítéljük a lélek nélküli prédikációkat is, a lelki erő nélküli üres formákat is! „Amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől. Mert ha valaki odamegy hozzátok, és más Jézust hirdet, nem akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, nem akit kaptatok, vagy más evangéliumot, nem amelyet elfogadtatok, azt szépen eltűritek.” (2Kor 11:3-4)
c. „Okos” istentisztelet (Róm 12:1-2)
Vagyis, legyen értelmes és meggondolt. (Róm 12:1-2) Ha nem értelmes az istentiszteletünk, akkor lehet „esztétikus”, "extatikus” vagy „profán”. Azonnal megmagyarázom mik ezek.
Az ún. „esztétikus istentiszteleten” minden lenyűgöző, szemet és érzékeket ingerlő: pompás ruhák, csilingelés, tömjénfüst, szép szobrok, megindító szentképek, misézés, szenteltvíz, stb. Ezzel nem Isten kerül a központba. Valósággal „szerelmesek” lesznek a hívek a templomba, a liturgiába, a kalotaszegi kézimunkákba – ami bálványimádás. (A tanítványokat is elbűvölte a jeruzsálemi templom szépsége – Lk 21,5-6.) Pedig Isten kézzel csinált templomokban nem lakik (ApCsel 17,24; 2Krón 6,18).
Az ún. „extatikus istentiszteleten” az „örvendezés” és „dicsőítés” leple alatt mesterséges, testi érzelmeket gerjesztenek. Pedig az énekek hangulata és ritmusa nem arra való, hogy az értelmet kikapcsolják, hanem hogy hatásosabbá tegyék a szöveget.
A „profán istentisztelet” nem sokkal különbözik egy társadalmi közösségi alkalomtól. A profán istentiszteleten hitetlen emberek színlelnek tömegesen istentiszteletet. Az ilyen hitehagyott istentiszteletre ha eljönnek az emberek, akkor ott a lelkész elmond egy beszédet (aminek kevés köze van a Bibliához), de abban nincs szent tisztelet, megilletődés, hódolat, imádat, dicsőítés, mindaz, ami a szent Istent megilletné. Csak képmutatás van és hagyománytisztelet (Mt 15,7-9). Hiányzik az igaz Isten ismerete és az egymással való szent közösség. Az emberek ahogy jöttek, úgy mennek el.
d. Nem „magunk-választotta” istentisztelet (Kol 2:23. Mk 7:7)
A mai énekírók nagy része a világot utánozza; a nemhívők tetszésére akar lenni; valamilyen óvodás-szintre csökkentené az énekek mondanivalóját; vagy illetlen szöveget használ. Pedig az istentisztelet is Isten parancsa szerint kell történjék: Ő sem nem divatos (hogy csak újmodern énekeket szeretne), sem nem nosztalgiás (hogy csak régi énekeket szeretne). Isten: Isten. Végtelen, időtlen és önmagában létező.
Istennek nem tetszett a Kain áldozata, mert nem tetszett az, ami Kainban volt (1Móz 4:3-5).
Nádáb és Abihú meghaltak, mert idegen tüzet vittek az Úr elé (3Móz 10).
Uzza meghalt, mert illetéktelen módon bánt a szent dolgokkal (hozzáért a frigyládához, és nem volt lévita - 2Sám 6:7).
Mark Driscoll hat bibliai alapelvet állapított meg arra nézve, hogy milyen kell legyen a közös éneklés/istentisztelet: (http://theresurgence.com/2011/03/06/6-biblical-principles-for-corporate-worship).
1. Legyen Isten-központú. Vagyis, az éneklés nem arra való, hogy magunkat szórakoztassuk. Nem magunkat imádjuk, hanem Istent. A közös éneklés az imádathoz tartozik. Ennek fokmérője az Isten beszéde iránti tisztelet és engedelmesség: aki féli az Istent, annak az Isten beszéde szent (5Móz 28:58; 31:12; Zsolt 138:2; Ézs 66:2; Jn 14:23).
2. Legyen érthető. Ennek mondanivalója legyen világos: nem tartalmatlan hangulatkeltő, hatásvadászó zaj. Legyen Krisztus személye és evangéliuma a központban.
3. Legyen „seeker-sensible” (barátkozó-érzékeny). Az istentiszteleten, ahol nem-hívők vannak jelen, legyünk tekintettel arra, hogy az énekek mondanivalója az ő számukra is legyen érthető.
4. Legyen önzetlen. Nem egyéni, hanem közös imádatról van szó. Senki se gondoljon magáról többet, mint amennyit kell. Jellemezze a törekvés a szentségre. Ez Isten elvárása minden gyermekétől, különösen azoktól, akik a szolgálatot végzik. A szentség követelménye a magánélet, a családi élet, a szakmai élet és a gyülekezeti élet minden területére kiterjed.
5. Legyen rendezett. A hatáskereső előadók, ritmus-zavarodott zenészek, botfülű énekesek, zúgó hangfalak, szervezetlenségre utaló hosszas csend nem kevésbé elítélendő, mint a magyarázat nélküli nyilvános nyelvekenszólás vagy ún. prófétálás. Isten nem a zűrzavarnak Istene.
6. Legyen evangélizáló jellegű. Ez arra vonatkozik, hogy az éneklés alkalmazkodik a hallgatók kultúrájához, és számukra is üzenetet kell továbbítson.
Az újszövetségi gyülekezet istentiszteletéhez hozzátartozik 1) a prédikálás (2Tim 4:2), 2) az ÚSz-i jelképek, a bemerítés és az úrvacsora (Mt 28:19. 1Kor 11:17-23), 3) az imádság (1Tim 2:1), 4) Igeolvasás (1Tim 4:13), 5) adakozás (2Kor 8-9) és 6) éneklés (Kol 3:16).
Charles Wesley a következőket javasolta: http://www.gbgm-umc.org/holcombumc/singing.htm
Tanuld meg a dallamot! Énekeld úgy, ahogyan le van írva!
Énekeld az összes versszakot!
Énekelj teljes szívvel-lélekkel!
Énekelj szerényen, harsogás nélkül!
Énekelj ritmus szerint: ne fuss előre, ne maradj le!
Énekelj lelki módon, Istennek tetszően!
Főképp: gondolkodj az ének értelmén! Az istentisztelet és éneklés sohasem lehet alantas ösztönöket gerjesztő dolog, hanem ami felemel, megerősít, megvigaszta és, gyógyítja a lelket.Formálja az életet. Istenről és Istennek szól. Nemcsak a közönség hallja, hanem Isten angyalai is. Isten előtt nagyon kedvesek az egyszerű parasztbácsik és nénik egyszerű énekei, akik tiszta szívből énekelnek. A kisgyermekek csengő hangjai azért kedvesek, mert őszinték.
„Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel. Mert a mi Istenünk megemésztő tűz.” (Zsid 12,28-29) „Mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1Kor 10,31/b)
10 megjegyzés:
Ma kaptam a Christianity Today-től egy idevágó cikket, angolul. Akit érdekel elolvashatja: http://www.christianitytoday.com/ct/2011/june/culturalmedium.html?start=1
Ámen!
Milyen volt régen a Keresztény Kortárs Zene, milyen most és milyen kellene, hogy legyen?
A stílus azt jelenti, hogy a zenét egy jól meghatározott szabályrendszer szerint alkotják. Amikor megváltozik a szabályrendszer, akkor megváltozik a stílus is.
Több stíluskorszakban a világi és keresztény zenei stílus ugyanaz volt. Az újabb stíluskorszakokban a helyzet megváltozott, mert az illető korszakokban egymás mellett, párhuzamosan, több különböző stílus van / volt jelen.
Egy stíluson belül beszélhetünk világi zenéről és keresztény zenéről (ugyanolyan szabályrendszer szerint vannak alkotva). Azt, hogy a zene keresztény vagy világi, a zenemű címétől és a zenéhez kapcsolódó szövegtől függ.
A zenében kifejeződő esztétikai kategóriák is (a széptől számos átmeneten keresztül a csúnyáig) hasonlóak.
De nem minden stílus alkalmas arra, hogy a keresztény érzésvilágot, szellemiséget ábrázolja, vagy a hallgatóban kimunkálja. Az a zene, melynek a szövege keresztény ugyan, de zenéje azzal ellentétes, hazug zene. És mivel a zene rövidebb úton jut el a hallgatóhoz (az agyat megkerülve) mint a hozzá tartozó szöveg, a zene destruktív hatása érvényesül.
A gyülekezeteinkben éneklendő / előadandó zeneműveket egy nagy ajánló lista kéne tartalmazza (esetleg lehet egy nem ajánlott énekek listája is). Persze, a lista betartása önkéntes, de ha valaki bizonytalan a zeneművek alkalmassága felől, azok számára jól jönne.
Az a kifejezés, hogy kortárs zene egy tartalmában korról-korra változó zenét jelent. Megvolt a nagyapám, az apám, az én, a gyermekem KKZ-je, és mindeniké más volt.
Kb. 10 év, amíg a jelenlegi kortárs zenét leváltja a következő. De ez nem baj. Ez olyan, mint amikor a kortárs zene a Hit Hangjai mellékletében jelenik meg, de a következő kiadásra az már bekerül a kötetbe, a mellékletben pedig újabbak jelennek meg.
Keresztény zene naponta születik és számos csatornán keresztül érkezik el hozzánk nagyon hamar. De ezek közül csak egy részük üti meg a fentebb felállított mércét. Csak ezeket vegyük át és énekeljük gyülekezeti alkalmainkon.
A mai fiatalok miért nem éneklik a klasszikus énekeket és mit kéne tenni, hogy ismerjék, szeressék és énekelejék azokat?
A vasárnapi iskolában a középső csoporttól kezdve már tanítani kellene a kiválogatott klasszikus énekeket is. Jó lenne, ha konkrét ajánlás lenne az énekek tekintetében is. Az a felnőtt, aki ezeket az énekeket már a vasiban megtanulta, egész életében szívesen fogja énekelni.
Ugyanígy az ifin is így kéne eljárni: klasszikus + KKZ. A Vocea Evangheliei adásaiban bemutatnak hetente egy-egy klasszikus éneket és annak szerzőit, és azokat a körülményeket, melyek hatására megszülettek ezek az énekek. Ne feledkezzünk meg elődeinkről, akik ránk hagyták hitük jeleit ezekben az énekekben! Mindig használjuk vegyesen a régit is és az újat is!
Azokból a fiatalokból, akik nem bírják az öregeket (az énekeikkel együtt) válnak idővel azok az öregek, akik nem bírják majd az akkori fiatalokat (az énekeikkel együtt). Mindez elkerülhető azonban egy kis empátiával és egy kis képzelőerővel.
http://www.goodnews.hu/product_info.php/keresztyen-elet-bolyki-laszlo-milyen-zenet-szeret-isten-p-474
"Énekeljetek neki új éneket, lantoljatok lelkesen, harsogón" Zsolt. 33:3
Nagyon örülök, amikor énekelek az Úrnak, a gyülekezettel együtt. Annak kevésbé, hogy az éneklés nagyon sokszor nem az Ő nevében történik. Végignézek a gyülekezeten, és az emberek alig mondogatják az éneket, unatkoznak. Talán nem szeretnek énekelni? Új éneket főleg... csak a régit, az emlékeket. Mikor énelekünk újat? Erre vágyok, és nagyon sokan. Hogy az Ő jelenlétében érthetően dicsőítsük, imádjuk Istent énekben is, rendezetten (és az "énekeljünk valamit, mert beszélgetnek az emberek", énekeljünk, mert lejárt az imaóra, mert várunk valakit, mert most épp töltsük ki az időt ének nem rendezettséget jelent, hanem azt, hogy itt az ideje új szívvel énekelni, tiszta szívvel, rendezett kapcsolatban Istennel és emberekkel), hogy a közösségben folyamatos megújulás legyen, az éneklés által is.
Szeretettel.
Kedves Borzási testvér és olvasók!
Nagyon megmozgatott a tárgyalt téma, sokat gondolkodtam és gondolkodom ezen a kérdésen és szeretnék néhány dolgot leírni röviden, építő szándékkal. Nem véglegesek ezek a gondolatok bennem, sőt, remélem, hogy tovább fognak formálódni. Így nyitott vagyok arra, hogy véleményeitek által tovább csiszoljam látásomat.
1. Nagyon fontos számomra az énekben történő dicsőítés kérdése. Nem a legfontosabb területe keresztyén életemnek, de egy olyan terület, amiben, úgy érzem - gyülekezeteinkben átélt tapasztalataim alapján és Istennel való kapcsolatomra nézve - sokat kell még tanítson engem/ minket Istenünk.
2. Én is jól ismerem a “Hit hangjai vs. dicsőítő énekek” féle vitát, ami egy pontig természetes, de egy pont után romboló. Látunk fiatalt, aki húzza az orrát a régebbi énekekre, de látunk olyan idős testvért is, aki a legkisebb hajlandóságot sem mutatja az újabb énekek iránt. Ezt a vitát lehetetlen jól lezárni, mert alapvetően egy nagy adag önzés vezérli, ami arról szól, hogy mi jó nekem. Azt tartom jónak, ami az általam kialakított kritériumoknak megfelel és ami beleillik az én elvárásaim és elképzeléseim alkotta világba. Ha az egészséges dicsőítést keressük gyülekezeteinkben, akkor elsősorban arról kellene beszéljünk, hogy minek is kell történnie a dicsőítésünk alatt (Kiről szól az? Kinek kell az “jó” legyen? Komolyan vesszük-e az, hogy Isten azt tényleg hallgatja? Milyen kísértésekkel jár az őszinte dicsőítés? Mivel tud a Sátán gyakran becsapni? Mit kezdjek a preferenciáimmal istentiszteleti éneklés alatt?). Ehhez képest az énekelt énekek újszerűsége másodlagos.
3. Ha megtaláltuk az egyensúlyt a lényegben és enyhült az önzésünk, akkor már úgy gondolom nem gond azt elfogadni, hogy egy személyhez bizonyos stílusú énekek közelebb állnak, mint mások. Őszinte Isten iránti közeledését és dicséretét egyikkel könnyebben, jobban ki tudja fejezni, mint másikkal. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyeseket nem hajlandó énekelni. Sőt. Szívesen énekli azokat is, mert tudja, hogy a dicsőítés nem arról szól, hogy ő mit kap, hanem arról, hogy Isten mit „kap” belőle.
4. Nem bénító kritikaként, hanem abban a reményben, hogy Isten frissességet fog hozni ezen a területen, merem azt mondani, hogy gyülekezeteinkben az éneklés sokszor erőtlen, személytelen, kötelességízű vagy éppen liturgikus. Nagyon sokszor csak eszköz szerepe van (perselyezés, felfrissülés, kellemetlen csend elkerülése, szolgálatok közti váltás) és nem cél szerepe. Mark Dever szerint, aki a 9 Marks of a Healthy Church szerzője, az istentiszteleti dicsőítés nem eszköz, sőt, nem is csupán felkészülés valamire, ami történni fog, hanem a gyülekezet egyik fő céljának megvalósítása. Mi sokszor legjobb esetben felkészülésnek látjuk az ige meghallgatására. Gyakran semmit mondó arcokkal, elmélázva énekeljük a nagy igazságokat, a komoly vallomásokat Istenünk iránt. Az érzelmek nem másodlagosak, hanem sokszor teljesen hiányoznak.
5. Én azért nem likeolnám a blogbejegyzés megközelítését, mert úgy gondolom, amennyiben tényleg fontos nekünk a közösségi éneklés kérdése, akkor nem a Keresztyén Kortárs Zenével kellene ilyen kritikusan “leszámoljunk”, hanem a gyülekezeteinkben történő énekléssel. Elsősorban nézzünk szembe helyzetünkkel és vállaljuk gyengeségeinket. Legyünk kritikusabbak önmagunkkal, mint olyan dolgokkal kapcsolatosan, amelyekbe sokszor nincs elegendő belelátásunk. Hiszem, hogy áldást jelent az ilyen önvizsgálat. Persze ezt alázatosan, őszintén és építő szándékkal tegyük, azért, hogy majd ez ösztönözzön minket a változásra.
6. Nem volt pontosan definiálva a KKZ, de én attól félek, hogy nagyon sokan olyan énekeket legyintenek le és olyan énekekre értik a blogbejegyzésben előforduló erős kritikát, amiket Isten fiatalabb testvéreik életében áldásként használ fel. Ez nagyon szomorú lenne.
7. Az érzelmek kérdéséről. Anélkül, hogy különösebben ismerném őket, nem gondolom azt, hogy azzal, hogy az integritymusic.com azt célozza meg, hogy: „segíteni az embereknek, hogy Isten jelenlétének megnyilvánulását megtapasztalják”, levonhatjuk azt a következtetést, hogy “Vagyis, itt minden az érzelmekről szól!”. Röviden megnéztem a weboldalt és meghallgattam néhány dalt és ezek sem azt erősítették meg, hogy számukra az érzelem az úr. Isten megnyilvánuló jelenléte nemcsak érzelmeket hoz, hanem megújítja az elmét és a szívet. Nagyszerű áldás lehet ez számunkra.
8. Én nem tartom közösségeink erősségének azt, ahogy bánunk az érzelmeinkkel Istendicsőítés közben. Amint írtam, sokszor az érzelmek teljesen hiányoznak. Mi ebből a végletből kritizáljuk azokat, akik túlhangsúlyozzák az érzelmeket, ahelyett, hogy keresnénk a helyes középutat, az egyensúlyt. Biztonságos az a véglet, amiben mi vagyunk (mert nem sérti a „rendet”, és kontroll alatt lehet tartani), de van vele néhány gond: nem jó bizonyságtétel és nem természetes. Sokszor egyenesen azt üzeni, hogy nem gondoljuk komolyan azt, amit mondunk. Pedig lehet, hogy komolyan gondoljuk, csak nagyon óvatosan csomagoljuk azt. Úgy hiszem, Atyánk örül annak, ha az istentiszteleten jelen vannak érzelmeink, a dicsőítésben pedig különösen. A érzelmek szigorú kordába tartásával azt látom, hogy maga a dicsőítésünk és az Istenhez való közeledésünk sérül. Úgy gondolom, hogy az újszövetségi gyülekezetben a testvérek bátran, szabadon és örömmel énekeltek és sokkal több érzelem volt abban, mint a mi éneklésünkben. És ez nem azért volt, mert az érzelmeknek túl nagy hangsúlyt adtak, hanem azért, mert ilyen az őszinte és természetes dicsőítés.
9. Istent dicsérjük, mély és komoly vallomásokat mondunk Neki, elkötelezettségünket, ráutaltságunkat és ragaszkodásunkat fejezzük ki. Hogy ne lenne ebben nagy szerepe az érzelmeknek? Nem ezek uralkodnak, de lényeges szerepük van. Az érzelmek nem önmaguktól jönnek, az igében található nagyszerű igazságok ébresztik azokat. Ezeket fogalmazza meg az ének, vagy az előtte elhangzó ige vagy buzdítás, majd ezekre rácsodálkozok, és ahogy dicsérem az Istent, gerjedezik a szívem és azt az örömöt élem át, amit az a lélek érez, aki hazatalál. Igazságok. Isten jelenléte. Érzelmek. Nem rangsorolnám őket, szép harmóniában kell legyenek. Csak annyit szeretnék összegezni mindebből, hogy fontos lenne tanuló és Istenre vágyó szívvel keresni azt, amit másképp kell felfogjunk és gyakoroljunk az énekléseinkben (az érzelmeket illetően) és nem gondolom, hogy erősségként kellene arra gondolnunk, ami a jelenlegi helyzet.
10. Az érzelmek összefüggésben állnak a testi megnyilvánulásokkal. Veszélyes terület ez, de hadd fogalmazzam meg azt, amire eddig eljutottam ebben a kérdésben. Úgy gondolom, a természetes és egészséges az, ha a testünk azt fejezni ki, ami a szívünkben és elménkben van. (Megjegyzem, ne gondolkozzunk nagy végletekben: rohangálás, kiabálás, stb.! Nem olyan megnyilvánulásokról beszélek itt, amik kimondottan zavaróak a közösségnek! Ezeket külön kell tárgyalni.) Ha valaki őszintén dicsőíti Istenét, szívében felemeli Nevét és belső lelkiállapotának a legtermészetesebb megnyilvánulása az lenne, ha kezét is felemelné, nyugodtan tegye meg. De ugyanakkor, ha valakiben bűnbánat van, akkor boruljon térdre és alázkodjon meg, vagy egyszerűen ne énekeljen és keresse Isten orcáját csendben. Hamis az a kép, hogy a testi megnyilvánulások csak az örömteli érzelmeket kell kifejezzék, ha lehet túlhajhászva azokat. A kulcsszó a szabadság, hitelesség és az őszinteség kellene legyen. Senki ne tegyen semmit, azért, mert úgy látta valahol vagy a Hillsong gyülekezetben éppen azt úgy csinálják, de ha valaki őszinte Isten iránti közeledését szeretné kifejezni kezének felemelésével vagy térdre borulással, legyen szabad erre. Mi pedig azon kellene dolgozzunk, hogy a közösségeinkben ne legyen olyan mentalitás, ami miatt az egyén nyomást érezzen és ne merjen őszinte és szabad lenni ilyen téren.
A természetes az lenne, ha testünk ilyen értelemben a szívünk „meghosszabbítása” lenne. A rend megbontásáról pedig csak annyit, hogy ha valaki őszintén felemeli a kezét, letérdel, becsukja szemét és mi azt mondjuk, hogy ezzel megbontotta a rendet, akkor úgy gondolom, hogy az nem az isteni rend, hanem sokkal inkább a mi komfortzónánk.
11. Az ismételgetésekkel sem gondolom, hogy annyira le kellene számolni (értelmetlenek és hipnotikus hatásuk van). Nem szeretnék ebbe nagyon belemenni, itt is vannak végletek, de van olyan is, amikor éppen amiatt értelmetlen az ismételgetés nekünk, mert nem állunk ott a dicsőítésünkben, ahol kellene. (Amikor feleségemet dicsérgetem, nem szokott panaszkodni, ha a dicsérő szavakat ismételgetem.) Azt viszont nem tartom korrektnek, hogy egyesek az újabb énekek jellemzésénél mindig az ismételgetéseket kritizálják. Úgy gondolom, a fiataloknak is lenne néhány legalább hasonlóan jogos kritikája a régebbi énekekkel kapcsolatosan.
12. Első olvasásra én sem tudtam, hogy mire is kellene értenünk a leírtakat, mivel nem volt meghatározva az, hogy mire vonatkozik a KKZ. Majd azt írta Borzási testvér, hogy „Maga az éneklés módja lehet kedves Isten előtt, vagy lehet utálatos. A módszert neveztem "KKZ”-nek, nem pedig az énekeket.”. Ezzel a mondattal nagyon egyetértek, mégis zavaró számomra az, hogy az Isten előtt utálatos éneklésről a kortárs zene esernyője alatt beszélgetünk csak. „A KKZ a Sátán új trójai falova: elhiteti az emberekkel, hogy nem is kell megtérjenek, dicsérhetik az Urat úgy, ahogy vannak .” Véleményem szerint a Hit Hangjai is lehet trójai faló, ha helytelenül éneklik. Ez az idézet mégsem azt sugallja, hogy csak kimondottan módszerről van szó.
13. Nagyon fontosnak tartom, hogy hozzuk Isten elé a személyes és közösségi éneklésünk állapotát. Mérjük fel őszintén és nyitottsággal a helyzetünket és ne elégedjük meg azzal, hogy jó az úgy, ahogy van. Legyen ez fontos nekünk, imáinkban és elmélkedéseinkben keressük Isten útmutatását ebben, kapjunk tanításokat erről vezetőinktől, és amit megértünk, azt ültessük gyakorlatba.
14. Hiszem azt, hogy sok áldás és kincs van még ezen a területen elrejtve, ami megtalálásra vár. Tudjuk jól, hogy sokszor nehéz a keresztyén élet. Sokat harcolunk, legtöbbet önmagunkkal. Ha Isten mellett akarunk maradni, szükségünk van erős törekvésre, kitartásra, önfegyelemre, önmegtagadásra, kereszthordozásra, bűnbánatra. Ezek komoly, sokszor egyáltalán nem kellemes és kényelmes, teljes lényünket igénybe vevő dolgok. Jó tudni, hogy ez Istendicsőítés! Bár sokszor az éneklésünket nevezzük csak dicsőítésnek, világos az igéből, hogy gondolatainkkal és cselekedeteinkkel is dicsőítenünk kell Istenünket. Sokkal nehezebb a kísértésben és harcban Istenhez kiáltani és tisztán megmaradni, mint a gyülekezetben énekelni. És mégis, milyen nagyszerű mód Isten dicsőítésére a küszködő ember Hozzá irányuló felkiáltása! Ezen nehéz és komoly területek mellett, mondhatjuk, hogy egy nagyszerű lehetőség az, amikor a közösségben dicsérhetjük Istent! Ott, ahol nagyobb biztonságban lehetünk, ahol a világi ingerek kevésbé vannak jelen, ahol a körülöttünk levőkkel együtt haladhatunk Isten fele. Egy áldás ez, egy nagyon jó lehetőség, amivel élni kellene.
15. Sokszor többet tudok meg egy ember házasságáról, ha néhány percig figyelem őt társa mellett, mint ha az az ember jellemezné kapcsolatukat. Ha valaki bejön a gyülekezetünkbe és figyeli azt, ahogy a tagok Istenüket dicsérik, nagyon sok mindent megtud róluk. Olyan jó lenne, ha legalább arra az egy következtetésre eljuthatna egy ilyen figyelő, hogy azoknak az embereknek nagyon fontos az, Akinek énekelnek. És emellett éneklésük nem egy személytelen, céltalan cselekedet, hanem úgy tűnik, komolyan hiszik azt, hogy szavaikat valaki tényleg hallgatja.
Nem tudom mennyire szoktál erre gondolni? Van hallgatóság akkor, amikor a gyülekezet énekel! Nem „csak úgy” énekelünk. Isten maga jelen van és figyel. Figyel a szavakra, de az indítékokra is. Milyen jó lenne, ha jól érezné magát, miközben minket hallgat.
16. Sok mindent lehetne még írni, de most megállok. Amúgy is, erről akkor jó gondolkodni, ha mellette tapasztalhatod is azt, amiről gondolkodsz. Dicsérjük az Istent, ültessük gyakorlatba azt, ami megértettünk és vonjuk le a helyes következtetéseket. Bátorítom magamat és mindenkit, hogy keressük tovább Isten elrejtett kincseit, engedjük, hogy Isten neveljen minket és, ahogy változunk, legyen dicséretünk egyre kedvesebb Neki, mi pedig tapasztaljuk meg Őt minél valóságosabban és a személyesebben az énekben történő dicsőítésünk alatt.
„Egy pillantásod, ha megtalál, az többet jelent minden szónál..
Egy villanás dicsőségedből és újjá lesz minden bennem.”
"Adj nekem, Uram, imádó szívet, ami csak Rólad szól..
Ne ródd fel nekem, hogy mássá tettem, ami csak Rólad szól."
Szerintem ez sokunknak érdekes lehet! Érdemes elolvasni!
http://www.vanmaselet.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=81&Itemid=96
Megjegyzés küldése