Részestársak a szenvedésben és a vigasztalásban - 2Kor 1:3-11

Részestársak a szenvedésben és a vigasztalásban

2Kor 1:3-11

³ Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene,  ⁴ aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.  ⁵ Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.  ⁶ Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. ⁷ A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is. ⁸ Mert nem akarjuk, testvéreim, hogy ne tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk.  ⁹ Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat;  ¹⁰ aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, ¹¹ mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.

Pál apostol a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkáról beszél ebben az igeszakaszban. Nem mondja el ugyan részletesen, csak utal rá, milyen nehéz helyzetben volt, milyen sötét mélységeken kellett keresztülmennie. Valamilyen nagy-nagy nyomorúságról beszél, ami Ázsiában történt vele. Igen komoly megpróbáltatás lehetett, mert azt mondja róla, hogy „felette igen, erőnk felett megterheltettünk”, úgy, hogy „életünk felől is kétségben voltunk”. Talán az Efézusban történtekre utal, amelyről a korábbi levelében azt írja, hogy „veszélyeztetjük magunkat minden pillanatban… naponként halál révén állok… Ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a fenevadakkal, mi a hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak?” (1Kor 15:30-32)

De éppen ott, annak a nagy nyomorúságnak közepette kapta felülről a vigasztalást! Amilyen bőségesen kijutott neki a szenvedésből, ugyanolyan bőséggel jutott a vigasztalásból is. Mivel megtapasztalta, mit jelent a szenvedések között is megvigasztalódni, (áldott legyen a vigasztalás Istene!), ezért tudja most a korinthusi gyülekezetet is vigasztalni ugyanazzal a vigasztalással, amellyel Isten megvigasztalja őt.

Pál apostol ebben az igeszakaszban kifejti, hogy milyen haszonnal jár az, ha nehéz időkön megyünk keresztül, és az Úr megvigasztal bennünket. Három következményét említi ennek: (1) „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket” – 4. v., (2) „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” – 9. v., és (3) „hogy sokan sokféleképpen mondjanak... hálaadást” – 11. v.

I. Mások vigasztalása – 3-6. v.

A szenvedésben és vigasztalásban való részvétel mindenekelőtt arra jó, hogy másokat is képesek legyünk megvigasztalni: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket” – 4. v.,

Ha az emberek tudomást szereznek arról, hogy te is hasonló nyomorúságban voltál, és vigasztalásban részesültél, akkor ez által hitelessé válik a bizonyságtételed. Ha az emberek tudni fogják, hogy min mentél keresztül, akkor jobban odafigyelnek arra, amit mondasz nekik. Ha azt mondhatd, „én már átmentem ezen”, akkor emiatt az emberek tisztelni fognak, és felnéznek rád. A tapasztalat a bizonyságtétel egyik legértékesebb része, és Isten használni akarja ezt az eszközt, hogy szavaidnak érvényt szerezzen. Isten kegyelmesen megadta neked a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeken átvezetett, és tudnod kell, hogy a körülötted lévőknek is épp azokra a válaszokra van szükségük. Ne ellenkezz tehát, ha Isten szenvedést enged meg az életedben, mert ezzel, amivel országa építésében egy magasztosabb célja lehet. Azt akarja, hogy tapasztalatból beszélj, amikor másokat vigasztalni fogsz. Olyan megvigasztalódott szívű emberek kellenek, akik másoknak is hitelesen tudnak vigasztalást nyújtani.

Ilyen nagyméretű kedvetlenség, letörtség, fásultság, szomorúság, depresszió talán nem volt soha. Ez egy általános tünete ennek a beteg kornak. Ma már nemcsak akkor jelentkezik, ha valaki lelki megrázkódtatáson ment keresztül és amiatt búskomor lesz. A lehangoltság, szomorúság, elesettség, és az egyre gyakoribb öngyilkossági késztetések állandósultak sokak életében. A gyógyszerek a testi kondíción talán javítani tudnak, de új életkedvre nem tudnak deríteni. Az elcsüggedt embernek valódi vigasztalódásra van szüksége. Egy olyan friss, tiszta forrásra van szüksége, amelyből minden nap újra meríthet, és nekibátorodhat a napi munkának és a küzdelemnek, és kiábrándult, megkeseredett lelke vigasztalást nyer.

Ezt a vigasztalást csakis a minden vigasztalásnak Istene adhatja meg. És csak az adhatja tovább hitelesen, vagyis az képes másokat is vigasztalni, aki maga is részesült már belőle. Az életünk szenvedései és megpróbáltatásai között megtapasztalt vigasztalás egy biztosíték arra, hogy meg tudunk vigasztalni hasonló nyomorúságba esteket.

Barnabás ilyen volt, ezért „Vigasztalás fiának” nevezték (ApCsel 4:36-37).

II. Részesülés Krisztus szenvedéseiben – 7. v.

A 7. igevers a szenvedésben való részestársakról beszél: „amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” Ez a részesedés nemcsak egymás szenvedéseire utal, hanem főképp a Krisztus szenvedéseire. Annak idején Cirénei Simon kényszerítették arra, hogy vigye Jézus kresztjét (Mk 15:21). De ez Krisztus követőinek mindenkori feladata: hordozhatják Jézus keresztjét és részesülhetnek az Ő szenvedéseiben. Aki ezt nem hajlandó megtenni, az nem is lehet az Ő követője (Mk 8:34). Az Úr Jézust ma is megfeszítik, megostorozzák, gúnyolják, csúfolják, leköpik, megvetik, és megtagadják, Amikor a Benne hívőkkel ezt teszik, akkor mindazt Jézussal teszik. És amikor vállaljuk a szenvedést, a megvetést, a csúfolást, vagy éppen a halált Őérette, akkor ezt maga Jézus vállalja bennünk. Részestársai vagyunk a szenvedésben.

Pál apostol így ír erről: „hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához” (Fil 3:10). Péter apostol pedig azt írja: „szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely a megpróbáltatás végett támadt közöttetek, mintha valami rémületes dolog történne veletek... Amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az Ő dicsősége megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha a Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek lelke, amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” (1Pt 4,12-15). János apostol arról tesz bizonyságot, hogy Ő is részestársa a Krisztus szenvedéseinek, amikor Páthmosz szigetére volt száműzve „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért” (Jel 1:9). Róm 8:17-ben pedig az apostol kijelenti, hogy ha Isten gyermekei vagyunk, akkor örökösök is, örökösei Istennek, örökös társai pedig Krisztusnak, „ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8:17).

Ha Krisztussal együtt megfeszíttettünk, hordozhatjuk a Krisztus gyalázatát. „Menjünk ki tehát Őhozzá, a táboron kívül, az Ő gyalázatát hordozva” (Zsid 13:13).

III. Istenben való bizalom – 8-10. v.

A második célja a szenvedésben és vigasztalásban való részvételnek az Istenben való bizalom: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben” – 9. v.

Bármi is legyen az, ami rávesz minket arra, hogy Istenhez forduljunk, és egyre jobban csak rá támaszkodjunk, az bizonyára hasznos. Így teszi Isten hasznossá a szenvedéseinket is.

A csalódott és elkeseredett embernek épp az a baja, hogy nem lát egyebet maga előtt, mint a csalódását, a reményeinek szertefoszlását. Kétségbeesésében arra van szüksége, hogy valaki túlmutasson a láthatókon, és ne meredjen rá egykedvűen csupán a saját bajaira. Ezt a túlmutatást csak azt tudja hitelesen tenni, aki maga is átélte azt, hogy Isten túlmutatott a saját bajain, és megvigasztalta őt.

A szenvedésben hajlandóak vagyunk csakis magunkkal foglalkozni, és a magunk eszére támaszkodni. Épp ebből akar az Úr kiemelni. „Hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben” (9. v.). A bölcs így tanít: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útjaidban megismered Őt; akkor Ő igazgatja a te útjaidat. Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint; féld az Urat, és távozzál el a gonosztól. Egészség lesz ez a te testednek, és megújulás a te csontjaidnak.” (Péld 3:5-8)

A nyomorúság oda vezethet, hogy csakugyan egyedül az Úrban bízunk. Ha valamilyen veszteség ért, ha a halál árnyékának völgyébe jutottunk, ha valami elrabolta lelki nyugalmunkat, akkor az Úrhoz tudunk fordulni, és fel tudjuk fedezni, hogy Ő képes megvigasztalni minket. A megvigasztalódás pedig épp azért történik, hogy még erősebben bízzuk reá magunkat és ne magunkban bizakodjunk.

A Pál apostol tövise is (2Kor 12:7-10) bizonyára azt a célt szolgálta, hogy még jobban bízzon Istenben. A három zsidó ifjú, miután kiszabadult a tüzes kemencéből, bizonyára még inkább bíztak Abban, aki őket kiszabadította, sőt, nemcsak ők, hanem mások is, akik ennek tanúi voltak (Dán 3:17-18. 28-30. Ugyanígy, Dániel bizalma az Úrban megerősödött, miután kiszabadult az oroszlánok verméből (Dán 6:23).

IV. A hálaadás sokasodása - 11. v.

Harmadszor, a szenvedésben és vigasztalásban való részvétel célja az, „hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.” – 11. v.

Ez szorosan összefügg azzal, ahogyan mások vigasztalásában segédkezünk. Isten azért vigasztal meg bennünket, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni másokat ugyanazzal a vigasztalással, amit Tőle kaptunk. Az Istentől kapott vigasztalását nem lehet fölhalmozni a lélekben, ahogyan a pénzt fölhalmozzák a páncélszekrényben. Nem lehet megtartani magunknak, tovább kell adni! Ez nem privát ügye a hívőnek, hanem a hatalmas Isten ügye.

Emlékezz vissza, milyen volt az életed, mielőtt az Úr kiemelt volna! A zsoltáros így tesz bizonyságot: „És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.” (Zsolt 40:3) Amikor erre emlékezel, felemeled a hangod, és dicsőíteni kezded az Istent azért, amit érted tett! Végtére is, hol lennél nélküle? Nem is jó belegondolni, igaz?

Igen ám, de amikor egyik kezeddel átveszed a vigasztalást és hálát adsz érte, ugyanakkor a másikkal tovább adod azt azoknak, akiknek szintén vigasztalásra van szükségük, és így ők is hálásak lesznek. Ha ezt teszed, akkor egyre növekedni és sokasodni fog a hálaadás Isten felé. „Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére.” (2Kor 4:15)

A hálaadás Isten akarata: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.” (1Thessz 5:18)

Az új parancsolat - Jn 13:34-35

Az új parancsolat

Jn 13:34-35

„³⁴ Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. ³⁵ Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”

Mindenkinek kell a szeretet. Ami van az kevés. Nem szeret igazán, s talán mi sem szeretünk senkit igazán, csak önmagunkat. Mert önmagunkat nem nehéz szeretni. Ez nem kér erőfeszítést, áldozatot, nem okoz szenvedést, ez nagyon könnyű.

De az a másik szeretet, az igazi, amelyet nem lehet kifejezni úgy, hogy „szeretlek, mert...”, sem folytatni nem lehet úgy, hogy „szeretlek amíg...” -, ez a fentről való szeretet, - ez hiányzik.

Hiányzik a házastársak között, testvérek között, munkatársak között, felebarátok között, ellenségek között.

Kár, hogy nem lehet venni pénzért. Pénzért vehetsz szép ruhákat, szép virágcsokrot, irtó nagy koszorút, méregdrága ajándékot, de szeretetet nem.  Fizethetsz gondozót, takarítót, szakácsot, munkatársat, de szeretetüket nem vásárolhatod meg. Ezért hiányzik.

Nem éretlen, romantizáló, idealizáló önző szeretet kell. Nem olyan, amilyen szeretettel szeretjük a házakat, ruhákat, autókat, kedvenc frizurákat... A „teljes szeretet” (1Jn 4:18), „soha el nem fogy”.  Szeretni nem csak szép szó. Nem csak sajnálat. Az a szeretet, amely szolgál, és na kiszolgáltat, amely ad, a legdrágábbat adja, és nem követel. Az önző szeretetnek le vannak törve a karjai, minta milói Vénusznak. Az igazi szeretet érez sohasem mondja, hogy „nem érdekel”.

I. A szeretet tárgya (Kit?)

n Kiket kell szeretnünk? – Mindenekelőtt az Urat. De azután ellenségeinket, felebarátunkat, testvéreinket és házatársunkat is.

v  Azokkal kell kezdenünk, akikkel az Úr Jézus kezdi.

n 1. Szeretnünk kell ellenségeinket

v  Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet - így értelmezték az írástudók.

v  Az Úr Jézus viszont azt parancsolja, hogy szered ellenségedet is (Mt 5:43-45)! Ez azt jelenti, hogy (1) = imádkozz értük! (2) = Jót tegyél velük! (3) = Áldjad őket!

v  “⁴³ Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. ⁴⁴ Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket; ⁴⁵ Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mt 5:43-45)

Az ellenség szeretése egy isteni tulajdonság: „hogy a magasságos Isten fiai legyetek”!

v  Nem jelenti azt, hogy ez által üdvösséged lesz, vagy hogy ez által keresztyénné leszel… Nem ontológiai szempontból, hanem mintegy funkcionális kategóriaként leszel Isten gyermeke!

v  Mert a fiú azt teszi, amit az apja. Ha azt teszed, amit Isten tesz, hasonlítani fogsz Hozzá. (Jn 8:44. Mt 5:9).

v  Kis ellenségeket (akik nem bírnak elviselni). Ilyenkor nem mész át az utca túloldalára, nem foglalkozol egyébbel, tüntetően, hogy az imaházban valakit nem kedvelsz…

v  Üldöző ellenségeket – akik sértegetnek, bántanak, nehéz napokat okoznak neked. Megölnek.

v  Másféle embereket.

n 2. Szeretnünk kell felebarátjainkat

v  Erről szól a második legnagyobb parancsolat. Az irgalmaz samaritánus története (Lk 10:29-37).

n 3. Szeretnünk kell testvéreinket

v  Gal 6:10 – „míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel.”

v  1Thessz 3:12 – „Titeket pedig gyarapítson az Úr és tegyen bőségesekké az egymás iránt és mindenki iránt való szeretetben.”

v  Zsid 13:1 – „Az atyafiúi szeretet maradjon meg.”

v  2Pt 1:7 – „A kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet.”

n 4. Szeretnünk kell házastársunkat

v  Ezt az Ige a legsúlyosabb szavakkal parancsolja.

v  Ef 5:25 – „Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat.”

v  Mindkettőnek szól, mert az engedelmesség is a szeretet kifejezője. „Meglássa, hogy félje a férjét” – Ef 5:32.

II. A szeretet mércéje (Hogyan?)

n  „Új parancsolat” – miért? Hiszen ez meg volt parancsolva az Ószövetségben is.

v  Azért új, mert más a mérce. Eddig a mérce az volt, „mint magadat”. Most a mérce az, „amint én szerettelek”.

v  Erről beszél az apostol Ef 5:25-ben: „miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért.”

n  A szeretetben vannak fokozatok. Ebben a sorban ez a legnagyobb fokozat.

v  Jn 15:12 – „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket.”

n  Hogyan szeretett Isten? Hogyan szeretett az Úr Jézus?

v  Az Ő szeretete tökéletes, a Szentháromságon belül. Megmutatkozik a gondviselésben (Mt 5:45), szabadító munkájában (Ez 33:11)

n  A szeretet abban mutatkozik meg, hogy megtartjuk az Úr parancsolatait.

v  Júd 21 – „Tartsátok meg magatokat Isten szeretetében!”

v  Jn 15:10 – „Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben!” 

v  2Móz 19:6 – „De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és parancsolataimat megtartják.”

v  Jn 14:15 – „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.”

v  Jn 14:21 – „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem.”

n A szeretet fokozatait mutatja a kifejezés is.

v  avgaph, filew, eroj, – Csak három? Agapé, fileó és erosz? Nem. Van még storgh – sztorgé (tárgyak vagy állatok szeretését), van „önszeretetet” – de a Biblia sehol sem parancsolja (vagy tanácsolja) önmagunk szeretését… Nem mondható, hogy „ötféle szeretet van”…

v  Nem lehet így becsomagolni a szeretetet, különböző kifejezésekbe: Lásd: Démás „agapé” szeretettel szerette a jelenvaló világot (2Tim 4:10), Amnon agapé-val szerette Támárt (2Sám 13:1-LXX)… Ha például a leves szeretését szeretnénk kifejezni, akkor azt az erósz szóval tennénk. Ez az ún. kívánság-szeretet – ami nemcsak a szexualitásra vonatkozik. Ez nincs benne a Bibliában.

n A fileó – rokonszenv-szeretet, ami adok-kapok alapon működik.

v  Innen ered a filantrópia, filozófia…

n Aztán van az agapé – a független szeretet.

v  Ami nem a másik emberből indul ki, hanem belülről fakad, és független attól, hogy a szeretet tárgya milyen. Isten ilyen szeretettel szeretett minket. Az agapé asztalközösség és életközösség – Jel 3:20.

n Az 1Kor 13 az Isten szeretetéről szól. Soha el nem múlik. A Szeretet Piramisa/Kolosszusa a kereszt. Az Isten szeretet.

v  A szeretet mindennél többet tehet.

v  Összeköti a távolságokat.

v  Lerontja a társadalmi osztályok falait.

v  Áthidalja az ellenségek érveit, kibékíti a feleket. Egyesíti a szemben álló pártokat.

v  Megbocsátja és elfelejti a múltat.

v  Tud engedelmeskedni.

v  Félreteszi a kifogásokat. 

v  Oda tudja adni az utolsó falatot. 

v  Megtanít héberül ragozni a személyes névmásokat: első személy, ő; második személy, te; harmadik személy, én.

v  „Türelmes, jóságos, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül (illetlenül, bántóan), nem keresi a maga hasznát, nem háborodik fel, nem rója fel a rosszat, nem örül a hamisságnak, együtt örül az igazsággal, mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.” A szeretet mindennél többet tehet.

III. A szeretet célja (Miért?)

n Az emberek az évszázadok folyamán sokféle jelképet használtak, hogy megmutassák vele kereszténységüket.

v  Jelvényt hordtak a kabátjuk hajtókáján,

v  Láncot akasztottak a nyakukba,

v  Sőt, voltak, akik jellegzetes módon nyírták a hajukat…

v  Önmagában nincs semmi rossz ezekben, ha valaki úgy érzi, hogy ezt így kell tennie…

n De van egy sokkal jobb jel, az Úr Jézus által parancsolt ismertetőjel, egy egyetemes jel, amelyről könnyen fel lehet ismerni a hívőket. Ez a jel a szeretet.

n Persze, anélkül is lehet valaki keresztyén, hogy nem látszik rajta ez a jel – de így a világ nem ismeri fel rólunk, hogy Krisztushoz tartozunk.

v  35. v. – „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok”

n  És azt sem fogja elhinni, hogy Jézust az Atya küldte a világba:

v  Jn 17:21-ben így szól az Úr Jézus: „amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17:21)

n  A házastársak egymás iránti szeretete valójában bizonyságtétel Jézus Krisztus szeretetéről: úgy szerette Krisztus az egyházat.

v  Minden házasságnak ilyen célja is van: Krisztusról szóló bizonyságtétel.

n  Egyszer majd elmúlik a gyermekkor,

v  elmúlik az ifjúság,

v  elszáll az élet,

v  odalesz az egészség,

v  az erő,

v  a tehetség,

v  a bölcsesség. Elmúlik minden, de a szeretet megmarad.

n  Egykor majd hited beteljesedik,

v  a reménylett dolgok körülvesznek,

v  a nem látott dolgokat színről színre szemléled. Akkor véget ér a hit és értelmét veszti a remény.

v  De a szeretet az megmarad. A szeretetre még a mennyországban is szükség lesz.

n  A szeretet soha el nem fogy. Olyan hosszú, olyan tartós, olyan erős, olyan bővelkedő. A sír és a halál sem győzi le. Sok vizek nem olthatják ki. A tökéletesség kötele, a Szentlélek gyümölcse.

v  Ó, Istenünk, taníts meg minket szeretni! „Szűkölködünk nagy mértékben, szereteted nélkül!”

Az ítélet árnyéka Júda házán - 1Kir 14:21-31

Az ítélet árnyéka Júda házán

1Kir 14:21-31

²¹Roboám pedig, a Salamon fia Júdában uralkodott: Negyvenegy esztendős volt Roboám, mikor uralkodni kezdett, és tizenhét esztendeig uralkodott Jeruzsálemben, abban a városban, amelyet az Úr választott volt [magának] az Izráelnek minden nemzetségei közül, hogy ott helyeztesse az ő nevét; és az ő anyjának Naama volt a neve, aki az Ammon nemzetségéből való volt.

²²Júda is gonoszul cselekedett az Úr szemei előtt, és sokkal nagyobb haragra indították őt az ő vétkeikkel, amelyekkel vétkeztek, mint atyáik azokkal, amelyeket ők cselekedtek volt. ²³Mert ők is építettek maguknak magaslatokat, és faragott képeket és Aserákat minden magas halmon, és minden zöldellő fa alatt. ²⁴És voltak férfi paráznák is az országban, és cselekedtek a pogányok minden utálatos vétkei szerint, akiket az Úr kiűzött volt az Izráel fiai előtt.

²⁵És történt Roboám király ötödik esztendejében, feljött Sisák, az Egyiptombeli király Jeruzsálem ellen. ²⁶És elvitte az Úr házának kincseit, és a király házának kincseit, és mindent, ami csak elvihető volt; elvitte mind az arany pajzsokat is, amelyeket Salamon csináltatott, ²⁷Amelyek helyett Roboám király azután rézpajzsokat csináltatott, és adta azokat a testőrök fejedelmeinek kezébe, akik a király házának kapuállói voltak. ²⁸És valahányszor a király bement az Úr házába, bevitték azokat a testőrök, és ismét visszahozták a testőrök házába. ²⁹Roboámnak pedig több dolgai és minden cselekedetei, nemde nem meg vannak-e írva a Júda királyainak krónika-könyvében? ³⁰És folyton hadakozás volt Roboám és Jeroboám között.

³¹És elaludt Roboám az ő atyáival, és eltemettetett az ő atyáival a Dávid városában; és az ő anyjának Naama volt a neve, az Ammoniták nemzetségéből való; és Abija, az ő fia, lett a király ő helyette.

Eddig az északi országrésszel, Izráellel foglalkozott a Királyok első könyve, amelyben főleg Jeroboám bűnös uralkodását, bálványimádását kellett bemutatni. Egy idő után, szinte fárasztóvá vált olvasni és hallani, hogy mennyi gonoszság, bűn, istentelenség férhetett abba bele, a Jeroboám istentelenségébe.  

De úgy van ez, mint ahogy a rádióban vagy televízióban hallható futballmérkőzések közvetítésénél szokott lenni, egy-egy unalmas beszámolónál a moderátor hirtelen átkapcsol egy másik közvetítésre, egy másik városból, hátha az valami érdekesebbet tud mondani. Így változik itt is a színtér, Izárelből Júdába, hátha ott jobb dolgokról hallhatunk. Kiderül azonban hamarosan, hogy ott csak más dolgok történnek, de azok sem jobbak.

A következő három király: Roboám, Abija és Asa teológiai szemszögből van bemutatva. A Krónikák könyve a királyok krónikája, ahol pozitívabban tüntetik fel az eseményeket. A Királyok könyve viszont a próféták szemszögéből, vagyis Isten szemszögéből mutatja be, sokkal reálisabban azt, ami történt. Ilyen szemszögből láthatjuk Roboám királyt is.

Tizenhét évig uralkodott Roboám, és 41 éves volt amikor uralkodását elkezdte. Erre az uralkodásra azonban már rávetült az ítélet árnyéka.

Egyféle programbeszéd az, amit elébünk tár a bibliai író. Korábban Jeroboámról és Izráelről hirdette a 15-16. versben, hogy „megveri az Úr Izráelt, mint ahogyan a nád a vízben ide s tova hányattatik, és elszakasztja az Izráelt erről a jó földről, amelyet adott az ő atyáiknak és szétszórja a folyóvízen túl, mivelhogy Aserákat csináltak maguknak hogy az Urat ingereljék, és kézbe adja az Izráelt a Jeroboám bűneiért, aki maga is vétkezett és az Izráelt bűnbe ejtette.” Most ugyanilyen programbeszéd található itt Júdáról, a 22. verstől: „Júda is gonoszul cselekedett az Úr szemei előtt, sokkal nagyobb haragra indították Őt az ő vétkeikkel mint az ő atyáik azokkal amelyeket ők cselekedtek, mert ők is építettek maguknak faragott szobrokat, Aserákat és a férfi paráznák is ott voltak és gonoszabbul cselekedtek mint az a nép akiket az Úr kiűzött Kánaán földéről, Izráel előtt”. Márpedig aki a kánaániták bűnébe esik, a kánaániták paráznaságát és bálványimádását folytatja, az előbb vagy utóbb a kánaániták sorsára jut! Úgyhogy az ítéletnek ugyanazon árnyéka vetődik rá Roboám uralkodására is.

Ennek a kijelentett ítéletnek legalább három oka van megnevezve az igében. Az első Roboám származása, pontosabban édesanyja, amely az elbeszélés keretét adja. A második a bálványimádás elterjedése, a harmadik pedig a képmutatás, amely a Sisák hadjáratát követően mutatkozott meg.

I. Roboám édesanyja – 21. 31. v.

Először, figyeljük meg a keretet: így szokták nevezni, amikor egy irodalmi műben ugyanazzal kezdenek és ugyanazzal fejezik be a történelemben. Ennek a híradásnak is van egy kerete, mégpedig a Roboám édesanyjának a megnevezése. Vannak bibliamagyarázók, akik úgy vélik, hogy a 31. versben található megismétlése ugyanannak az információnak, hogy Roboámnam Naamah, egy ammoni származású nő volt az édesanyja, egy hiábavaló ismétlés. Ám sokkal inkább gondolhatjuk azt, hogy ez szándékos. Egyáltalán nem elírásról van szó, nem véletlenül került ismétlésre, hanem nyomatékosítani szeretné, hogy Roboám kitől származik: „s az ő anyjának Naamah volt a neve, az ammoniták nemzetségéből való.”

Ezzel bizonyára azt akarja közölni velünk a szent író, hogy nem várhatunk semmi jót, egy olyan embertől, akinek az édesanyja ammonita volt. Az ilyentől csak további Aserákat, Baálokat, faragott képeket, magaslatokat, meg férfi paráznákat várhatunk csak, mindenféle istentelenséget és fajtalanságot. Mert ugyebár az alma nem esik messze a fájától, és erre Roboám is bizonyíték, akinek az édesanyja ammonita volt.

Mekkora felelősségük van az édesanyáknak!

Persze, Salamon is felelős volt ezért, mert kiderül innen, hogy ő nemcsak a Fáraó leányát vette feleségül, hanem azelőtt már egy ammonitával is házasságot kötött.  Roboám ugyanis 41 éves volt, amikor uralkodni kezdett, ami azt jelenti, hogy még Salamon uralkodása előtt egy évvel megszületett. Hiába volt rokonság Salamon és a fáraó között, hiába vett feleséget az ammonitáktól is, amelyekkel bűnbe ejtette Izráelt, mindez nem áldást meg békességet hozott a Roboám házára, hanem ez hozza el a veszedelmet. Roboámot már megtámadta a következő fáraó, ez a Sisák - aki talán Sosenk lehetett, a XXII. dinasztia alapítója (de van más vélemény is).

Ez az Istentől való elhajlás nem történt azonnal, hanem csak úgy lassacskán. Először a Salamon házában kezdődött, aki élete végén elfordult az Úrtól, aztán folytatódott a fia életében, aki teljesen elfordult az Úrtól. „És gonoszabbul cselekedett, mint az ő atyái, és azon népek minden utálatos vétkei szerint, akiket az Úr kiűzött előlük.” A jebuzeusok, a girgazeusok, az ammonitok, moábiták mindenféle istenségeiről van szó, akikről később olvasunk, hogy Jósiás király ezektől tisztította meg a templomot, Júdát és Izráelt.

Cselekedeteinknek nagy hatása van. Nemcsak önmagunkért vagyunk felelősek, hanem egyfajta környezetet teremtünk és terjesztünk magunk körül mindazzal, amit cselekszünk. Vagy a szentség árad belőlünk, vagy annak ellenkezője. Ez már a megjelenésünkből, az öltözetünkből, tekintetünkből, viselkedésünkből leolvasható, anélkül hogy egy szót szólnánk. Szó nélkül is rá lehet érezni arra, ha valaki szent életet él. Az így teremtett környezet aztán hatással van gyermekeinkre, unokáinkra, másokra. A Salamon házassága kihatott fiára, és fiának, Roboámnak istentelensége veszedelembe sodorta Júdát. Ahogyan a Jeroboám elfordulása az Úrtól jelezte az ítélet közeledtét Izráel számára, ugyanúgy a Roboám elfordulása meghatározta az ítélet közeledtét, a déli országrész számára.

II. A bálványimádás elterjedése – 22-24. v.

A második ok, a bálványimádás elterjedése. A 22-24-ben le van írva, hogy mi történt az országban. Szó van magaslatokról, akik nem kötelezően mind dombra épültek, hanem készítettek ilyen magaslatokat zöldellő fa alá is. Megtöltötték vele az országot.

Jeremiás könyvében ezt találjuk: „És felépítették a Tófet magaslatait, amely a Ben-Hinnom völgyében van, hogy megégessék fiaikat és leányaikat tűzben, amit nem parancsoltam, és ami gondolatomban sem volt. Azért íme, eljönnek a napok, azt mondja az Úr, amikor nem beszélnek többé a Tófetről, sem a Ben-Hinnom völgyéről, hanem az öldöklés völgyéről; [és] temetkezni fognak Tófetben, és hely sem lesz elég.” (Jer 7:31-32) Mint ahogy ez be is következett: nincs hely a temetkezésre abban a völgyben.

A völgyekben épített bálványhelyek kőből faragott szobrok, vagy fából készült istenségek voltak, amelyek az ellentétei voltak az úgynevezett magaslatoknak, oszlopoknak. Az egyik a hímnemű istenséget, a másik a nőnemű istenséget jelképezte. Baált és Astoretet vagy Astarótot. Ez az istenpáros volt a kánaániak istensége.

A férfi paráznák jelenléte arra utal, hogy a termékenység imádatával kapcsolatosan erkölcstelenséggel fertőzték meg az Izráelt.

Itt már nemcsak Roboámról van szó: mindezeket már nemcsak Roboám cselekedte. Ő volt mindenekelőtt a felelős, akinek édesanyja egy ammonita volt, de a 22. igevers azzal kezdődik, hogy „Júda is gonoszul cselekedett”. Ezt már Júda cselekedte, az egész nép. Ezért már nemcsak Roboám a felelős. Miután bűnbe ejtették őket, az egész nép a pogányok útjára tért, ugyanúgy, mint az északi országrészben. Elfordultak az Úrtól.

Aki a kánaániták vallását gyakorolja, az a kánaániták sorsára jut – ezért az ítélet mindezek miatt hamar bekövetkezik. Ez a történet előrevetíti a déli országrész pusztulását.

Mindez azért van megörökítve, hogy mi ne járjunk ilyen úton, hanem tanuljunk az ő bukásukból. „Mindezek pedig példaképen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, a kikhez az időknek vége elérkezett.” (1Kor 10:11)

Sőt, Isten még azt is megpróbálja, hogy Roboámot jobb belátásra kényszerítse, és vele együtt az országot is jobb belátásra térítse.

III. A képmutatás – 25-30. v.

Ez a próba Roboám és az ország számára a Sisák hadjáratát jelentette. Ez csak egy kis ízelítő abból az ítéletből, ami következni fog, ha így folytatják.

Isten hozta fel a fáraót Júda és Jeruzsálem ellen, mint ahogyan eszközül használta később az asszírokat vagy babilóniaiakat. Ezt a büntetést azért adta Isten, hátha megtér Roboám és az ő népe. Sajnos, nem így történt.

Eljött tehát Jeruzsálem ellen az Egyiptomi király, és elvitte az Úr házának kincseit és a király házának összes kincseit, mindent, ami csak elvihető volt. Külön fel van jegyezve, hogy elvitte az aranypajzsokat, amelyeket Salamon készített, és ki voltak függesztve a királyi palota falára.

Ézsaiás könyve beszél arról, hogy Istennek szokatlan munkája az ítélet (Ézs 28:21). Ezékiel könyvében azt mondja az Úr, hogy nem gyönyörködik a bűnös halálában, hanem hogy a bűnös inkább megtérjen és éljen. A 116. zsoltár meg arról beszél, hogy az Úr előtt kedves az Ő kegyeseinek halála. Tehát, az Úr követőinek halála kedves előtte, nem pedig a bűnösök halála. Az ítéletet nem örömmel hajtja végre az Isten, mert nem az ítéletben gyönyörködik, hanem az irgalmasságban (Ez 33:11. Mik 7:18).

Mégis, Isten végrehajtja szokatlan munkáját Roboám ellen, hátha megtér az ő gonosz útjáról. S ehelyett mi történik? A fáraó elvitte a kincseket, és ami elvihető volt az Úr házából és a király házából. Roboám az edényeket nem nagyon sajnálta, ami a templomban volt, de a pajzsokat, jaj, azokat úgy gondolta, hogy nem lehet nélkülözni! Készített helyettük rézpajzsokat, bronzból készült pajzsokat (27b. v.). A testőrök fejedelme aztán felsorakoztatta őket minden alkalommal, amikor a király az Úr házába ment… Díszes menet lehetett, azzal a sok pajzzsal! Bizonyára szépen kifényezték őket, hogy úgy nézzenek ki, mintha aranyból lennének.

Az egyik végzős teológus csoport egyik alkalommal misszió útról tértek haza, amikor megálltak egy parkolóban, és hozzájuk jött egy nagykalapos bácsi, felkínálva nekik egy nagy, sárga gyűrűt. A bácsi azt mondta nekik, hogy az nagyon sokat ér, mert az arany drága, de neki most nagy szüksége van a pénzre, és eladja értékének tizedrészéért – ha a fiúk megveszik… Bele volt ütve a vizsgálat pecsétje, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha hamis lenne. A fogához ütögette, megvillogtatta előttük - úgy nézett ki, mint az arany. Meg is vették, és a következő héten mégis úgy gondolták, hogy elviszik az ékszerészhez vizsgálatra. Ott azonban kiderült, hogy rézből van. Tiszta az aranytól…

Ilyenek voltak a Roboám pajzsai is. A dicsőség már elhalványult, de a játéknak folytatódnia kell. Az istentisztelet nincs többé a helyén: bálványokat imádnak, Baált, Astarótot, faragott képeket, magaslatokat építette, pogány módra. Nem kellett többé nekik az Úr. De a pajzsok, a díszek, a kép, a látszat – hát az számít, az maradjon meg! A hagyományunkat nem hagyjuk! Igaz, hogy nincs már semmi lényeg benne, de mutassuk úgy, mintha csakugyan lenne, mintha valódi lenne, úgy, mint a régi időkben! Milyen szomorú! „Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét.” (2Tim 3:5)

Istennek nem a látszatra van szüksége, mert Ő a szívet nézi. Ha Roboámnak a szíve nem igaz, és ha a népnek a szíve nem igaz Isten iránt, akkor mit sem érnek a rézpajzsok kifényesítve és felsorakoztatva! Hiábavaló mutatvány az, amikor a szív nem becsületes az Úr előtt! „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat.” (Mk 12:30)

Roboám negatív példája arra tanít minket, hogy az ítéletet azzal lehet elkerülni, ha az Úrhoz térünk, és csak Neki szolgálunk. Kérjünk az Úrtól tiszta szívet, odaszánt szívet, hűséges szívet, amely meghallja és cselekszi Isten akaratát.