A vetés és aratás törvénye - Gal 6:7-8

A vetés és aratás törvénye

Gal 6:7-8

„Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, az aratandja is.  Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.”

n Ez az ige az igehirdetők iránti bánásmódra vonatkozik, a tagok részéről, vagyis a lelkipásztorok anyagi támogatásáról. A 6. és 7. igevers között ilyen kapcsolat van: „Aki az Igéből taníttatik, közölje minden javát tanítójával. Ne tévelyegjetek; Isten nem csúfoltatik meg: mert amit vet az ember, azt fogja aratni is.”

n Vannak, akik bőkezűen hozzájárultak az igehirdetők fenntartásához, és ez, mint a jó magvetés, bőséges aratást fog hozni. Akik szűkösen adtak, azok keveset is keveset nyertek vissza.

v  A lelkimunkások értékeléséről az Igének határozott üzenete van. Az elmarasztaló megjegyzések sok keserűséget okozhatnak, a családjáról, a fizetéséről, szolgálatáról, összehasonlítgatások másokkal, - és a kritizálások idején való hallgatás…

n A kijelentés viszont szélesebb jelentéssel bír, és egy általános alapelvet rögzít: „Amit vet az ember, azt fogja aratni is”. A jelenlegi életünktől örökkévaló sorsunk függ. Lelki befektetéseink következménye az utolsó aratáskor, az ítéletkor nyilvánul majd meg.

n Szó van arról, hogy (1) Istennel nem lehet csúfolkodni: „Ne tévelyegjetek; Isten nem csúfoltatik meg”; (2) a vetés meghatározza az aratást: „Amit vet az ember, azt aratja is”; (3) a rossz vetés rossz aratást von maga után: „Aki vet a testnek, a testből arat veszedelmet”; (4) a jó vetés jó aratást eredményez: „Aki vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.

I. Istennel nem lehet csúfolkodni: „Ne tévelyegjetek; Isten nem csúfoltatik meg”

n Istennel való csúfolkodás az, amikor valaki úgy gondolja, hogy nem lesz ítélet, élhet, ahogy akar.

v  Hogy nem számít, milyen tisztességes vagy aljas jellemmel bír valaki, úgyis mindenki egy helyre jut… Istennel való csúfolkodás az, amikor valaki semmibe veszi az örökéletről szóló örömhírt.

n Az is csúfolkodás az Istennel, ha valaki úgy véli, hogy egy üres hitvallás, megtérés nélkül, elégséges az üdvösségre.

v  Ha valaki azt képzeli a formális imádság és emberileg elfogadható életvitel kielégíti Isten igényeit. Pedig Isten szentsége nem a bukott ember mércéit alkalmazza. Isten nem egy kicsit akar belőled, hanem a lelkedet, testedet, elmédet, erődet, egész életedet! A gazdag ifjú vallásossága nem elegendő Isten kielégítésére.

n Azok is csúfolkodnak Istennel, akik eljárnak az imaházba, rendszeresen adakoznak, és azt hiszik, ennyi minden, amit Isten kér tőlük.

v  A képmutató vallásosság csak súlyosbítja a bűnt. Isten nem fogadja el a szív-nélküli áldozatot, az üres szövegedet, énekben vagy imádságban. Isten nem elégszik meg külső vallási formaságokkal és szertartásokkal.

n Ha úgy gondolja valaki, hogy a halála óráján elégséges lesz Istenhez fordulni, az Istennel való csúfolkodást jelent. Istennel nem szabad játszani. Ő nem csúfoltatik meg.

II. A vetés meghatározza az aratást: „Amit vet az ember, azt aratja is.”

n Ezt igazolja a természet is: amit az ember elvet, bizonyosan azt fogja aratni egy napon. Hiába vár búzatermést valaki, ha konkolyt vetett a földjébe.

v  a földműves felszántja a földet;

v  elveti a magot;

v  gyomlálja, gondozza a vetést;

v  learatja, miután beérett, kévékbe rakja, keresztekbe;

v  kicsépeli a magot;

v  lisztté őrli a magot…

n De a lusta ember hiába várja az aratást: ha aludt, amikor dolgoznia kellett volna. Ki mint vet, úgy arat.

v  A bűnben élő embernek még a szervezete is megbetegszik. A szerencsejátékos anyagilag tönkremegy. A részeges májára előbb-utóbb hatni fog a méreg, amit fogyaszt.

v  A gonosz és irigykedő embert megöli a saját rosszindulata. Fél egyedül maradni mert bántja a lelkiismerete.

n Isten megítéli a cselekedeteket, a szavakat, még a gondolatokat is!

v  Az aratás többek között az utolsó ítélet jelképe: „¹⁴ És láttam, és íme, volt egy fehér felhő; és a felhőn ült valaki, hasonló az embernek Fiához, a fején arany korona, és a kezében éles sarló. ¹⁵ És más angyal jött ki a templomból, nagy szóval kiáltva annak, aki a felhőn ült: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt. ¹⁶ Bocsátotta azért, aki a felhőn ült az ő sarlóját a földre; és learattatott a föld.” (Jel 14:14-16)

v  „¹² Akinek szóró lapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3:12)

n A folytamat lehet, hogy kegyetlennek tűnik, de a végcélja a bő termés, 30-60-100 annyi, annak megtisztítása, a tiszta gabona.

III. A rossz vetés rossz aratást von maga után: „Aki vet a testnek, a testből arat veszedelmet”

n Először is, számít a vetőmag. Amíg nem történt újjászületés, csak vad, testi magot tudsz vetni ebben az életben.

v  Krisztus „az ő gabonáját csűrbe takarítja; a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel”

n Számít annak a magnak a gondozása: növekedtél-e? Gyümölcsözöl-e?

v  „A test” alatt romlott emberi természetünket kell érteni, amelynek bűnei az 5:19-ben van felsorolva. „A test cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, amiképpen ezelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek.”

n Ezeket a bűnüket négy kategóriába sorolhatjuk:

v  (1) Az érzékiség bűnei: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság és bujálkodás.

v  (2) A bálványimádás bűnei: a bálványimádás és varázslás. Ez a második parancsnak a megrontását jelenti: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben, a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed iziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.”  Ebbe beletartozik az imádatban való meghajlás is egy oltár vagy feszület előtt, vagy szentképek és ereklyék előtt… De bálványunk lehet saját magunk, vagy szeretteink bálványozása is, a halottkultusz, spiritualizmus, és horoszkóp – ezek nem fogják „örökölni Isten országát”.

v  (3) Az indulatosság bűnei: „ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok”, mindaz, ami nincs összhangban a krisztusi szeretettel. A veszekedő lelkület, a gyűlölet és irigység, a rágalmazás, mások befeketítése – vetés a testnek.

v  (4) A mértéktelenség bűnei: „részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók”. Aki így vet, „a testből arat veszedelmet”, romlottságot és halált!

n Egy napon Isten így szól: arasd! arasd! És aratnod kell, amit vetettél! „Amit vet az ember, azt aratja is.”

IV. A jó vetés jó aratást eredményez: „Aki vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.

n Elképzelem, hogy valaki azt kérdezi: mi ez? Cselekedetek általi üdvösséget hirdetnek itt? Nemde arról beszél az evangélium, hogy az üdvösség teljesen kegyelemből van, a Jézusban való hit által?

v  De igen. Azonban mégis igaz, hogy a jó vetés jó aratást hoz. „aki vet a Léleknek, a lélekből arat örök életet.”

n A testnek való vetés a régi bukott természet szerinti élet.

n A léleknek való vetés a megtért és megigazult, újjászületett ember élete.

v  „Léleknek vetni” azt jelenti, hogy más erők működnek benned. Aki a Léleknek vet, az Isten Lelke által van vezetve és irányítva, a megszentelődés útján.

n A Lélek ingyen adatik mindazoknak, akik keresik az Ő segítségét: „mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik!”

n A Léleknek való vetés más módon történik. Gal 5:22 bemutatja a Lélek gyümölcsét: „szeretet, öröm, békesség, türelem, szelídség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség”.

n „Aki vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.” – „Aki hisz a Fiúban, örök élete van.”

Ábrahám hitpróbája - 1Móz 22:1-14

Ábrahám hitpróbája

1Móz 22:1-14

n Ezt az eseményt Ábrahám legnagyobb hitélményeként tartják számon. Ez hitéletének a csúcsa. Jellemző módon, erre a csúcsra éppen egy rettenetes megpróbáltatás során jutott el. Nem a nyugalomban, az ígéret beteljesedésekor, amikor Isten áldása körülvette, amikor jól ment minden, – hanem akkor, amikor Isten a legnagyobb áldozatot kívánta tőle!

n Így kezdődik: „És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Áb­rahámot!” (1. v.) Fontos megfigyelni, hogy „ezeknek utána”, miknek utána? Ábrahám élete nem mondható nyugalmas, zavartalan, sima és napfényes életnek! Sok küzdelem, külső és belső nehézségek, megpróbáltatások színezték eddig is. Mióta elindult, sok bajon, nehézségen kellett átmennie.

n El kellett szakadnia régi hazájától.

n Ott kellett hagynia otthonát, rokonságát és elindulni egy teljesen ismeretlen jövendő felé, azt sem tudván, hol fog majd kikötni.

n Megérkezve egy teljesen idegen, pogány környezetbe, egy rettentő éhín­ség elől továbbmenekül Egyiptomba. Ott bajba jut. Feleségét elszakítják tőle, majd megszégyenülten, pirulva, mint egy erkölcsi hajótörött tér vissza a csak ígéretben bírt földre.

n Újabb harcok, küzdelmek következnek, saját szívével és pogány fejedelmekkel, saját feleségével és Hágártól született fiával.

n Soha nincs meg­állás, mindig újabb akadályok tornyosulnak, melyekkel meg kell küzdenie.

n Egyetlen egyszer sem olvassuk róla, hogy panaszkodott volna, hogy a kedvét veszítette volna, hogy megbánta volna, hogy Istennek adta át sorsa irányítását.

n Isten gyereket ígér neki, – de ő már 80 éves, felesége meddő…

n Végül 100 éves korára beteljesedett a régen várt ígéret, megszületett Izsák.

n Aztán Izmáelt kellett elker­getnie a háztól.

n Nem derűs öregkor következik, hanem: „És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, a melyet mondandók néked.” (22:1-2) Mindezek után egy minden eddigit föl­ülmúló, nagy megpróbáltatás következik!

n Nem azért íratta meg Isten Szentlelke a Bibliában, hogy elcsodálkozzunk raj­ta: Ó, de borzasztó, Ó, de csodálatos hite van ennek az embernek, hogy ezt mind kibírta és végigharcolta. Milyen kitűnő ember lehetett! Hanem azért, hogy meg­mutassa nekünk, ilyen az a keskeny út, amelyikről Isten azt mondja, hogy ez az örök életre vezet.

n Ilyen az a bizonyos keskeny út, amelyről Jézus azt mondja, hogy az életre visz!

n Ez a sok baj és küzdelem a bizonysága annak, hogy mennyire kézbe vette Isten, formálja, alakítja, törődik vele, különös mértékben gondja van rá!

n Hát így bánik Isten az Ő legkedvesebb gyermekeivel? Igen így!

n Ne legyünk túl érzékenyek, ne sokalljuk a terheket!

n Csen­des alázattal mondjuk, amit Ábrahám: ímhol vagyok Uram!

n Mennél előbbre halad valaki a hit útján, annál súlyosabb próbáknak van kitéve!

n Az öregkatona is többet bír el, mint az újonc.

n A legdrágábbat kéri: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el … és áldozd meg …” (2.)

n „Most már tudom, hogy istenfélő vagy és nem ked­vezel a te fiadnak, a te egyetlenednek én érettem!” (12. vers) A szívét tette próbára az Úr.

n A legmegtisztelőbb helyzet, ha maga az Úr próbál meg. Másféle próba is van: a Sátán is megpróbálhat valakit, a külső körülmények is eredményezhetnek próbákat, bűneink, engedetlenségünk sokféle következménye is nehéz próbák elé állíthatnak…

n Ilyen próbák alatt derül ki, mennyi bizal­matlanság, önzés, kishitűség, félelem, képmutatás van bent a szívünk fenekén.

n A Példabeszédek könyvében mondja Isten „Adjad fiam a te szívedet nékem!” (23:26) Tehát nem azt mondja, hogy add nekem a fejedet, az érzelmedet, a tehetségedet, a pénzedet, hanem a szívedet. Az a teljes odaadás, amikor a szívét adja valaki az Úrnak.

n „Mindenem az Úrnak adom…” Hith. „Vedd a … te egyetlenegyedet, akit szeretsz … és áldozd meg…” (22:2)

n Isten a bizonyságát kéri annak, hogy igaz-e a szeretetünk Őiránta. Tudjuk-e Őt szeretni akkor is, amikor áldozatot kér, és nemcsak akkor, amikor ad?

n Tedd föl az oltárra akit vagy amit szeretsz: az otthonodat, vagy a gyermekedet, vagy a boldogságodat, a dé­delgetett reménységedet, az egész szívedet. Ő maga, megmarad számodra a legfőbb Valóságnak.

n Ábrahám most is engedelmeskedett. Bizonyára nem könnyű szívvel és mo­solyogva.

n Sohasem próbál az Úr senkit erején felül. Lépés­ről lépésre adja meg mindig a szükséges erőt hozzá. „Boldog ember az, a ki a kísértésekben kitart.” (Jak 1:12).

n Mi már tudjuk, hogy volt egy másik hegy, a Golgota, ahová Atya és Fiú együtt mentek, nagy fájdalmas, véres áldozatot bemutatni a bűnért! Ott is a Fiú vitte azt a fát, amire azután felszögezték! Mit érezhetett az Atya?

n Az Atya hagyta! Nem oldozta le, maga adta saját Fiát a halálba! „A ki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta!” (Róma 8:32) Feláldozta Egyszülött Fiát a Golgotán. Értünk!   (J.S. után szabadon)

Ábrahám és Lót - 1Móz 13:1-18

Ábrahám és Lót - 1Móz 13:1-18 (Bibliaóra)

A közbenjáró szolgálat - 1Móz 18:17-33

A közbenjáró szolgálat

1Móz 18:17-33

n Ez feltétele annak, hogy Isten megjelentse az Ő titkait. Ez Ábrahám istenfélelmének bizonyítéka. Ez feltétele az ígéretek beteljesülésének. „Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utána...”

n Az Ábrahámnak adott ígéretek akkor lesznek birtokba véve, ha Ábrahám gyakorolni fogja családfői tekintélyét.

v Vagyis, Ábrahám nem lesz engedékeny apa/szülő, nem lesz papucsférj és papucsapa.

n  A „megparancsolja” ugyanaz, ahogyan Isten megparancsolta Ádámnak vagy Nóénak, hogy mit tegyen vagy ne tegyen. Mikor Mózest a fáraóhoz küldte, megparancsolta, hogy mit mondjanak.

v De ebben az igében leginkább az Ábrahám közbenjáró szolgálata tűnik ki. Ábrahám közbenjár Lótért és Sodomáért.

v Miben áll ez a szolgálat? Mi jellemzi ezt? Hiszen mi is közbenjárók kell legyünk!

I. A közbenjáró első kézből hallja meg a híreket

n  Isten megjelenti Ábrahámnak az Ő titkait: nemcsak a jövő áldásait, hanem Sodoma közelgő ítéletét.

v Isten mindig közli barátaival az Ő titkait. De a titkokat nem közli gyermekeivel, hanem csak néhány kiválasztott kevéssel.

n  Igénkben Isten úgy dönt, hogy Ábrahámmal közölni fogja terveit Sodomára nézve, és ezzel kis ablakot nyit, amelyen bele láthatunk Isten gondolataiba. 

n Zsolt 25:14 – „Közösségben van az Úr (bizodalmas) az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket.”

n Ám 3:7 – „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az Ő szolgáinak, a prófétáknak.”

n Némelyeket Isten felhasznál arra, hogy általuk megtörténjenek a dolgok. Másoknak megadatik, hogy lássák és értsék, hogy mi történik. Mások azt kérdezik: mi történt?

II. A közbenjáró odaáll a törésre Isten és ember közé
1Móz 18:22 – „Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala.”

n Ez 22:30-31 – „És keresék közülök valakit, aki falat falazna, és állana a törésen én előmbe az országért, hogy el ne pusztítsam azt; de senkit nem találék. Ennekokáért kiontám haragomat reájok, megemésztém őket búsulásom tüzével, útjokat fejükhöz verém, azt mondja az Úr Isten.”

III. A közbenjáró ott áll Isten és ember között az ítélet után is

n 1Móz 18:22 - “Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala.”

n Az angyalok már elindultak Sodoma felé. A kilátástalan és reménytelen helyzetben is meg kell maradnunk imádságban az Úr előtt.

IV. A közbenjáró ismeri Isten természetét

n Isten nem fogja elpusztítani az igazat a gonosszal – 23. 25. v.

V. A közbenjáró ismeri Isten túláradó szeretetét

n 50-ről alább enged, 45, 40, 30, 20, 10… Ábrahám nagy alkudozó volt.

VI. A közbenjáró ismeri Isten türelmének határát – 33. v.

n 33. v. – „És elméne az Úr, minekutánna elvégezte Ábrahámmal való beszélgetését; Ábrahám pedig megtére az ő helyére.”

Merjünk hinni Istenben! - 1Kir 17:17-24

Merjünk hinni Istenben!

1Kir 17:17-24

I. Az özvegy nyomorúsága– 17-18. v.

¹⁷ És történt ezek után, hogy megbetegedett a ház gazdasszonyának fia, és az ő betegsége felette nagy volt, annyira, hogy már a lélegzete is elállott.

 ¹⁸ Monda azért Illésnek: Mit vétettem ellened Istennek embere? Azért jöttél hozzám, hogy eszembe juttassad álnokságomat, és megöljed az én fiamat?

n Annak, amit Illés az özvegyasszony mond, éle van, mert ismerjük, hogy mi előzi ezt meg. Ne mondjuk, hogy ez egy külön történet, és nincs köze az előbbiekhez, mert azzal kezdődik, hogy „és történt ezek után”…

n Azt sem lehet mondani, hogy ez egy későbbi szerkesztő betoldása, mert Illés imájában ez van: „nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, akinél én lakom”… Vagyis: ugyanarról az özvegyről van szó, mint az előbbiekben!

n Ennek ellenére, vannak, akik azt állítják, hogy a 21. vers Illés eredeti imája, amelyben nincs szó az özvegyről, és a 20. v. csak szerkesztői hozzáadás… A valóság az, hogy bármelyik naiv olvasó könnyen felfedezi, hogy folytonosságról van szó, és ugyanazon özvegy e történet főszereplője, mint akiről az előbbiekben szó van.

n Ha az egész részt vesszük, láthatjuk, hogy három történet van benne: előbb a Kérith patakhoz küldi Illést az Úr, aki engedelmeskedik, csodát él át, majd krízis következik. A 8. verstől újra utasítja Illést az Úr, hogy menjen Sareptába. Illés engedelmeskedik, vizet kér egy özvegytől, aki elmondja, hogy milyen krízisben van. Ezt követően az Úr szava kijelenti, hogy mi fog történni, az özvegy engedelmeskedik, átélik a csodát. De utána ebben a történetben olvasunk a krízisről, amely szerintem abból állott, hogy a gyermek meghalt. (Vagy legalábbis egy mély kómába esett.)

n Még Isten engedelmes szolgái életében is vannak akadályok, amelyek veszélyeztetik Isten munkáját: kiapad a patak (7. v.), vagy épp az eszköz tehetetlen (10b-12), vagy halál támadja meg az életet, amelyet eddig sikerült életben tartani (17-18. v.)

n Gondviselés után (15-16. v.) hirtelen veszteség jön (17-18. v.).

n Minden reggel ment a vékához és volt benne liszt, a korsóhoz, és volt benne olaj… „Hűséged végtelen, hűséged végtelen, / Mindennap új áldás árad reám, / Hiányom pótolod hatalmas kézzel, / Hűséged végtelen, Uram, hozzám!” (Hith. 296)

n Aztán hirtelen megbetegszik a gyermeke, és meghal. Mi történt? Nem érti Istent. Hogyan történhetett ez meg? Hát nem lehet megbízni Isten szavában? „Monda azért Illésnek: Mit vétettem ellened Istennek embere? Azért jöttél hozzám, hogy eszembe juttassad álnokságomat, és megöljed az én fiamat?” – 18. v.

n Egyrészt, nincs semmi probléma: Isten ad és elvesz (Jób 1:21) - teljes joga van hozzá.

n Igen ám, de itt elhangzott Isten ígérete – 14. v. Mindeddig ott volt Isten gondviselése – 15-16. v. Valamit mégsem lehet megérteni: Isten fenntartja az életet, hogy azután elvegye azt? Csak azért táplál, hogy azután nagyobb legyen a gyász?

n Az özvegy azt feltételezi, hogy Illés csak bűnösségét jött felfedni, és a gyermek halála jogos büntetés a bűnössége miatt. Még voltak mások is, akik így gondolkoztak – Jn 9:3. Jób barátai.

n Úgy véljük, mi irgalmasabbak lettünk volna Istennél. Miért kell egy friss hívőt ilyen próbával sújtani? Miért nem várt Isten, amíg hite megerősödött volna?... Nem tudjuk a választ. De ahogy történetét olvassuk, megállapítjuk, hogy mi is jártunk „Sareptában”… Ilyesmi velünk is megtörtént már. És nem tudtuk a választ akkor sem. Voltunk próbában, amikor tele voltunk kérdésekkel, és úgy véltük, hogy bűneink büntetése ért utol bennünket. A Biblia nem titkolózik, nem vezet félre. Az Úr keze áldhat, de ugyanúgy büntethet is.

II. Illés imádsága – 19-22. v.

¹⁹ És monda néki: Add ide a te fiadat. És ő elvette azt az ő kebeléről, és felvitte a felházba, a melyben ő lakott, és az ő ágyára fektette.

 ²⁰ Akkor kiáltott az Úrhoz, és monda: Én Uram, Istenem, nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, akinél én lakom, hogy az ő fiát megölöd?

 ²¹ És ráborult háromszor a gyermekre, és felkiáltott az Úrhoz, mondván: Én Uram, Istenem, térítsd vissza e gyermek lelkét ő belé!

 ²² És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért a gyermekbe a lélek, és megéledt.

n Két imádsága van Illésnek feljegyezve: 20 és 21. v. Mindegyik azzal kezdődik, hogy „Én Uram, Istenem…” (Jáhve Eloháj).

n De a két ima nem egyforma: az elsőben panaszkodik, vádol, mégpedig az özvegy szavaival: „nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, akinél én lakom, hogy az ő fiát megölöd?” (20. v.). Átveszi az özvegy szavait, magáévá teszi és azokkal a szavakkal imádkozik Istenhez, közbenjárva az özvegyért. Sőt, átveszi az élettelen fiút is, és felviszi az ágyára: „¹⁹ És monda néki: Add ide a te fiadat. És ő elvette azt az ő kebeléről, és felvitte a felházba, a melyben ő lakott, és az ő ágyára fektette.” (19. v.) Mindez azt mutatja, hogy magáévá tette az özvegy nyomorúságát.

n Szoktunk-e így imádkozni? Átérezzük-e mások baját ennyire, hogy magunkévá tegyük, és úgy imádkozzunk, mintha az a mi bajunk lenne? Vagy örülsz, hogy nem veled történt meg? Esetleg kárörvendés van benned? Nekünk nem válaszra van mindenekelőtt szükségünk, hanem a kegyelem királyi székére. Az pedig adott. Járulhatunk hozzá bizalommal!

n A másodikban imádságban Illés könyörög. Nincs varázs formulája, nincs természetfeletti ereje, csak imádsága van. Illés olyan ember volt, mint mi: „Illyés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kérte, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megteremte az ő gyümölcsét.” (Jak 5:17-18).

n „És ráborult háromszor a gyermekre, és felkiáltott az Úrhoz” – 21. v.

n Azután olvashatjuk a csodás szavakat: „²² És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért a gyermekbe a lélek, és megéledt.” (22. v.)

n A kétszeres imádság nagyon jellegzetes. Illés, a nagy próféta, nem egy vallásos varázsló. Nincs kezénél azonnali formula. Csak imádkozik. Az Úr lenullázta Illést egy gyenge emberré. Egy gyenge ember, de akinek nagy Istene van!

III. A gyermek feltámadása – 23-24. v.

²³ És felvévén Illés a gyermeket, alávitte őt a felházból a házba, és adta őt az ő anyjának, és monda Illés: Lássad, él a te fiad!

 ²⁴ És monda az asszony Illésnek: Most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy, és hogy az Úrnak beszéde a te ajkadon: igazság.

n Illés egy lélektelen testet vitt fel a szobájába (19. v.), és egy élő fiút hozott alá (23. v.). „Add ide a fiadat!” (19. v.) „Lásd, a te fiad él!” (23b. v.) Isten szava életet ad. Feltámaszt. „Él az Úr!” (1. 12. v.)

n Kitűnik, hogy Isten megbízhatósága volt kockára téve, mert Illés Istent képviselte. „Most tudtam meg…”

n Az özvegy átélte a gondviselést, minden nap, ahogy az Úr életben tartotta őket. De ahogy a fia meghalt, úgy tűnt, hogy az Úr sem különb a pogányok bálványainál: megbízhatatlan, szeszélyes, kiszámíthatatlan… Nem képes, vagy nem érdekelt abban, hogy megtartsa ígéreteit… Azonban megbizonyosodott arról, hogy az Úr hűséges. Szava igazság.

n Ez a sareptai teológia számunkra is ugyanúgy érvényes. A próbák után mindig kiderül, hogy Isten hűséges és megtartja a szavát.

n „Aki mannával etetett téged a pusztában, amit nem ismertek a te atyáid, hogy megsanyargasson és hogy megpróbáljon téged, és jól tegyen veled azután.” (5Móz 8:16)

n Istennek nem kell meghajolnia Mot előtt, mint Baálnak. Nincs olyan terület, még a halálban sem, ahol ne lenne hatalma. „Felettébb diadalmaskodunk Az által, aki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 8:37-39)

n Ez a szakasz nem olyan, mint a feltámadásról szóló híradások, a nyitott sírról, az emmausiakról, a galileai halfogásról… Inkább Mk 5:21-24. 35-43-hoz (Jairus leányához), Lk 7:11-17) (a naini ifjúhoz), Jn 11 (Lázárhoz) hasonlít. Ez is azt mutatja, hogy Jézus hatalma a halálra is kiterjed.

n Miközben Izráelben elutasítják az Úr szavát, egy sareptai pogány özvegy felismeri, hogy az igazság. Megbízható.

n Fia feltámadása prófécia volt az eljövendő nagy feltámadásról. Jönni fog az a dicsőséges nap!