A személyes felelősség - Ez 18:19-32

A személyes felelősség

Ez 18:19-32

n  Júda népe továbbra is félrevezető közmondásokat gyártott…

v  Ezúttal a fiak nyomorúságát az apák bűnének tulajdonították. Nem tudták elfogadni, hogy ők is lehetnek bűnösök, és a saját bűneik miatt bűnhődnek.

n  A másikat vádolni – ez a bűnös ember stratégiája, Édentől kezdve.

v  Az asszony a hibás, a kígyó a hibás… végső soron, Isten a hibás!

I. A személyes felelősség – teológiai szempontból

n A reformáció emlékünnepén ki kell térnünk a teológiai kérdésekre. Amikor Károly király és Luther egymással szemben álltak a wormsi birodalmi gyűlésen, akkor két gondolatvilág találkozott: Luther a Bibliára és a lelkiismeretére hivatkozott. Azt mondta, hogy amíg őt meg nem győzik a szentírásbeli bizonyságokkal, addig ő megmarad az Ige tanúsága mellett, mert lelkiismerete Isten Igéjének a foglya, és soha nem fog a lelkiismerete ellen cselekedni.

v  Károly erre válaszában a történelemre hivatkozott, hogy a Habsburgok mindig ragaszkodtak Rómához, mindig védték a római katolikus hitet. Mert ha egy testvér téved, az az egész keresztyénséggel szemben áll… De az „egész keresztyénség” Rómát jelentette, nem pedig a Bibliát.

n Itt látszik, hogy miről is volt szó a reformációban: a reformátorok szerint mindenki személyesen felelős Isten színe előtt, ezért csak Istenre szabad hallgatnia, úgy, ahogy a Bibliából hallható Isten szava. Ha az ember másképp cselekedne, akkor a saját lelkiismerete ellen tenne. A katolikus egyház viszont a tradícióra és az egyház tekintélyére hivatkozott.

n A saját személyes felelősségét hitte és vallotta, de amikor az egyház tagjairól volt szó, ott mégis megalkuvásra került sor.

v  Ez a megalkuvás a gyermekkeresztségben nyilvánult meg.

n  Azt hirdette, hogy az anyák is idegen hittel, a saját hitükkel vitték a gyermekeket Jézushoz. A négy barát is így vitte a bénát Jézushoz, leeresztve az ágyat Jézus lába elé, és Jézus látta a hitüket, megbocsátotta bűneit és meggyógyította! (Lk 5:17kk) Úgy gondolta, hogy a gyermekkeresztség mögött ott áll a gyülekezet hite és az elég.

v  Luther tehát összekapcsolta a keresztséget a hittel. A római katolikusok szétválasztották a sákramentumot a hittől.

v  De Luther és társai nem ismerték fel azt a veszélyt, hogy a hit és a keresztség igy hamarosan különválik egymástól! 

v  A gyermekkeresztség miatt az a veszély fenyegeti az embert, hogy mivel megvan keresztelve ezért már keresztyén is! Pedig ez nem így van.

n Valljuk, hogy csak az az Ábrahám gyermeke, akinek öntudatos hite van. Csak azok szabadulhatnak meg bűneiktől, akik Krisztusban hisznek, mert csak hit által lehet részesülni a kegyelemben. A kegyelmet nem a keresztség adja, hanem Jézus Krisztus.

v  A katolikus egyház úgy hiszi, hogy a sákramentumok kegyelmet közvetítenek. A szentek, a papság, stb. hasonlóképpen.

v  A sákramentumok kérdésében a protestáns egyházak meghagyták a gyermekkeresztséget, mert szerintük ez Isten kegyelmének pecsétje és jele, nem pedig az ember belső döntésének a kinyilvánítása. Ezért, elég, ha a szülő hisz, és ezzel a gyermek is a szövetség része lesz, és részesülhet a szövetség jeléből.

n Pedig a keresztséghez a Krisztus melletti öntudatos és világos döntésre van szükség, és az erről szóló vallástétel. A gyülekezet ennek alapján veheti fel a tagok sorába. 

v  Összetévesztették az ÓSz gyakorlatát az ÚSz gyakorlatával. Ott Izráel, a születés jogán része volt a szövetségnek, de az ÚSz-ben csak az újjászületés jogán lehet valaki részes a szövetségnek!

v  Pedig a helyes sorrend ez: igehirdetés, hit, keresztség (lásd: Mt 28:19; Mk 16:16. Lk 3:8. ApCsel 2:38).

n A tanítványság mindig megelőzi a keresztséget.

n  A személyes felelősséget világosan mutatja az, ahogyan a protestáns egyházak megkülönböztették a két sákramentumot: a keresztséget kiszolgáltatták a gyermeknek, de az úrvacsorát nem. Pedig mindkettő ugyanazt mutatja: Meghaltam, eltemettettem, feltámadtam Krisztussal, és – Krisztus az életem, mindnyájan egy kenyérből részesedünk.

v  A gyermek nem azért nem kaphat úrvacsorát, mert nem tudja megemészteni a bort, és megrágni a kenyeret, hanem azért, mert még nem hisz, nem tud vallást tenni megtéréséről, és nem tudja felfogni, hogy az úrvacsora mit is jelent.

n  Az anabaptisták és a mai baptisták ragaszkodnak az ember szabad akaratához! Mindenki maga dönti el, hogy örök sorsáról milyen döntést hoz.

v  A keresztség pedig nemcsak Isten kegyelmének pecsétje és jele, hanem az ember belső döntésének kinyilvánítása. Ezért, ezt meg kell, hogy előzze a megtérés és a hit, és az erről szóló bizonyságtétel. Mert az Isten ígérete feltételes: az ember döntésétől függ.

v  Nem(csak) a Krisztus engedelmességéről van szó, hanem főleg a mi engedelmességünkről.

II. A személyes felelősség – gyakorlati szempontból

n   Az ősöket hibáztatták.

n  Ez a másokat hibáztató, magadat kimagyarázó magatartás Édentől kezdve megvan.

v   Az asszony a hibás, a kígyó a hibás, Isten a hibás…

n  Kit hibáztatsz? A genetikát? Neveltetésed/családod? A kormányt? Az iskolát? Az anyagiakat? Istent?

v  A lényeges kérdés: hogyan részesülhetünk kegyelemben?

v  Szüleink által? Nem. A sákramentumok által? Nem. Közvetítők (papok, szentek) által? Nem. Csak személyes döntés, megtérés és hit által részesülhetsz kegyelemben!

n  Az Ige világos: mindenki önmagáért felel. A szülők bűne miatt nem szenvednek a fiak. De a szülők kegyessége miatt nem üdvözülhetnek a fiak!

v  Izráel esetében: Manasse vagy Ámon a hibás? Vagy Sédékiás? Ez 18:2. Mindenki önmagáért felel!

n  De ne mondj le senkiről könnyen! A bűnösök is megtérhetnek!

v  Isten vissza tudja fordítani még azt az ítéletet is, amit már kihirdetett.

v  Lásd: Ninive. Lásd: Jósafát.

Hálát adva - Hith. 272.

A szilágyperecseni szimfonikus gyermekzenekar szolgál a zilahi vasárnapi iskolai zenenapon, 2013. november 16-án.

A hit hangjai 272. (*BGyÉ 51)

Hálát adva áldja Istent,

Áldja Istent, mi él.

Róla zeng minden,

Mennyben és itt lent,

Zengve az Ő szent Nevét.

Az Úrhoz, az Úrhoz száll hála, dicséret,

Mert Ő teremtő nagy Úr.

Minden teremtmény adjon ma hálát,

Méltó erre az Úr!

2. Hálát adva áldja Krisztust,

Mind, ki vallja Nevét!

Hirdeti híven,

Szóban és tettben

Végtelen szeretetét.

Mert eljött, hogy megváltson szent vére árán,

Értünk halt ártatlanul.

Minden megváltott adjon ma hálát,

Méltó erre az Úr!

3. Hálát adni hív a Lélek,

Szítja lelkem tüzét,

Általa élek,

Nem köt a vétek,

Rajtam az áldott pecsét!

Ő betölti életem újult erővel:

Mennyei szele ha fúj,

Ujjong a szívem, zengi a hálát,

Méltó erre az Úr!

A haszontalan szőlőtő - Ez 15:1-8

A haszontalan szőlőtő

Ez 15:1-8

n „Én vagyok az igazi szőlőtő” - mondta az Úr Jézus. Ez a kijelentése immár a hetedik az „Én vagyok” kezdetű mondásai közül. Az Atya munkáját is azonosítja: Ő a szőlőműves, majd a tanítványok helyzetét határozza meg: „ti vagytok a szőlővesszők”. Ennek a tanításnak fényében kell vizsgálnunk Ezékiel üzenetét, hogy megérthessük, miért jött az ítélet Izraelre.

v A Biblia gyakran használja ezt a hasonlatot, amit Ezékielnél találunk: Isten népe olyan, mint egy szőlő, az Úr szőlője. Az Ószövetség gyakran negatív értelemben említi e hasonlatot: a nemes plánta, a megművelt, gondozott szőlő megromlott, terméketlenné vált, haszontalanná lett, és megérett az ítéletre. Következik, hogy Isten elpusztítsa, kivágja, vadak martalékává engedje...

n A kivágott venyige két vége már megpörkölődött... Izrael országa is, Júda országa is ellenségtől ostromoltatik, északról és délről ellenség támad. Míg ép volt, akkor is gyümölcstelen volt, haszontalan, hiába foglalta a helyet. Most jön a jogos ítélet, a gyümölcstelenség következményeként.

n A szőlővessző, a venyige sorsáról szólnak ezek az igék, arról, hogy a szőlővessző rendeltetése a gyümölcstermés, aztán arról, hogy a gyümölcstelenség nem maradhat következmények nélkül, végül arról is, hogy a következményekben az Úr neve mindenképpen megdicsőül.

I. A szőlővessző rendeltetése a gyümölcstermés

n Kezdjük azzal az igazsággal, hogy a szőlővessző rendeltetése a gyümölcstermés.

n A példázatoknak értelmezési szabályai szerint nem az apró részletek túlhangsúlyozásában kell keresnünk az üzenetet, hanem az általános mondanivalóban. Ez a példázat pedig a gyümölcsözésről szól. Azt tanítja, hogy Isten arra teremtett minket, hogy gyümölcsöt teremjünk. Ez akkor valósul meg, ha meg van a személyes kapcsolatunk, közösségünk a „szőlőtővel”, Istennel. Úgy, ahogy a venyige nem teremhet gyümölcsöt, csak ha a szőlőtőkén marad, mi sem teremhetünk gyümölcsöt, csak ha Benne maradunk.

v János apostol nagyon szereti ezt a kifejezést, úgy az evangéliumban, mint a levelekben, hogy „maradjatok Őbenne!”, vagyis Jézus Krisztusban. „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” - mondja Jézus, vagyis csak akkor ér célba életünk, ha Vele élő közösségben vagyunk. Nélküle haszontalan, értelmetlen, hiábavaló minden erőlködésünk. Az élet is értelmét veszti, ha nincs Jézusban elrejtve.

n Gyümölcs helyett inkább eredményről szoktunk beszélni. Eredményt adhat egy gép, egy gyár... Gyümölcsöt viszont csak olyan valami teremhet, ami él. Itt pedig gyümölcsről van szó! Bennünk nincs élet, csak ha Őbenne vagyunk. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek!” „Akié a Fiú, azé az élet! Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Senki sem teremhet gyümölcsöt, ha nincs benne élet. Mit ér az élet, az örökélet bizonyossága nélkül? Az élettelen, megszáradt, megpörkölődött venyige, ami se épületfának, se bútorfának nem jó, még faszeget sem lehet belőle csinálni, nem jó semmire, csak a tűzre. Az Úr házához rendszeresen kellett fát vinni az áldozatokhoz, de venyigét nem lehetett vinni: az még oda sem volt jó. Talán abban az időben itt-ott lehetett látni, ahogy elégetik a venyigét a szőlőhegy szélén. Összegyűjtötték, tűzre vetették, elégették... Egyébre úgysem jó. Ilyen az az ember, akinek Isten szemével nézve gyümölcstelen az élete. Lehet nagyon eredményes, de mégis gyümölcstelen.

n Összegezve: a venyige egyedül arra teremtetett, hogy gyümölcsözzön, és ez akkor lehetséges, ha megvan a közösség, a kapcsolat a szőlőtővel. De ott a szőlőtőn maga a mennyei Szőlőműves metszőkésével körbejár, megtisztítja a termő vesszőket, hogy több gyümölcsöt teremjenek. Hogyan történik ez? Egy-két vagy három évre előre tekintve, tervezve, a szőlőműves metszi a szőlőt: ez a rügy teremni fog... a másik két év múlva fog teremni... a harmadik talán majd később! A többit irgalmatlanul (vagy éppen irgalomból!) lemetszi! A szőlőtőnek tíz, húsz vagy több sebéből is folyik, csorog a nedv... Talán fáj neki... Senkinek sem esik jól, mikor a „metszőkést” használja a Mester. De ahhoz, hogy termés legyen, metszeni kell.

v „Ti vagytok a szőlővesszők, az én Atyám a szőlőműves” - mondja az Úr Jézus. Kezében van az olló, ami gyümölcsöt nem terem, levágja, ami gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ha kiveszem életem gondoskodó kezéből, a terméketlen vadhajtások megfojtják a maradék életet és azzal a termést is.

n Gyümölcsöt vár tehát az szőlő Ura: várja, hogy valakit Krisztushoz vezess. „Emeljétek fel a szemeiteket és lássátok meg a tájékokat, hogy fehérek az aratásra. És aki arat, jutalmat nyer és az örök életre gyümölcsöt gyűjt.” (Jn 4,35-36) Az Úr várja, hogy áldozatot hozz országa ügyéért, hogy gondod legyen a szegényekre. Pál apostol a macedóniai és akhájai adakozást úgy viszi Jeruzsálembe, mint azok gyümölcsét. (Róm 15,28)

v A Római levél 6. részében arról szól az ige, hogy: „minekutána felszabadultatok a bűn alól, szolgáivá lettetek az Istennek: megvan a gyümölcsötök a megszenteltetésre, a vége pedig, örök élet. Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig, az örök élet...” A megszentelődés és a szent életben való növekedés és megerősödés is gyümölcs. Minden lépés a lelkiélet terén, gyümölcs. A Lélek gyümölcse az! „Szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség és mértékletesség”. (Gal 5,22)

n Íme, ez a mi rendeltetésünk. De így van-e ez nálunk? Vagy inkább az érvényes reánk, mint a terméketlen fügefára: „három éve járok már ehhez a fához gyümölcsöt keresni, és nincs rajta... Azért vágd ki őt.” Jaj annak a venyigének, amelyet levágnak...

II. A gyümölcstelenség nem maradhat következmények nélkül

n Ugyanis, figyeljük meg, a gyümölcstelenség nem maradhat következmények nélkül: annyi befektetés, annyi munka után Isten jogosan várja el a termést! Mi az, amit meg nem tett az Ő szőlőjével? Mi az, ami kimaradt? Mit tehetett volna még a gazda, amit nem tett meg? Nem mondhatunk semmit. Minden elvégeztetett.

n Ha ennek ellenére terméketlenek maradtunk, ennek az lesz a következménye, hogy Isten tűzre veti a venyigét! Főleg ha már megpörkölődött fenn is, lenn is, mire lenne még jó? Hiszen addig sem volt jó semmire! Izrael haszontalan szőlővesszőit Babilon kemencéje várja...

v „Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad, és egybegyűjtik ezeket, a tűzre vetik, és megégnek. Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz néktek”. (Jn 15,6-7) Itt van a nagy feltétel: Ha!

n Van-e életed Krisztustól? Egyszer megszülettél erre a világra, de megszülettél-e Isten országa számára is? Van-e élő kapcsolatod Jézus Krisztussal? Akkor megvan a feltétel a gyümölcsözésre.

n Ha nem így van, akkor ez nem maradhat következmények nélkül: ítélet következik minden gyümölcstelen venyigére! Isten neve nem fog megszégyenülni: mások fognak gyümölcsöt teremni az Ő dicsőségére, a gyümölcstelen vessző pedig az ítéletben dicsőíti meg az Úr nevét.

III. A következményekben Isten neve mindenképpen megdicsőül

n Igen a következményekben Isten neve mindenképpen megdicsőül: akár a gyümölcstermésben, akár az ítéletben.

n Először a gyümölcstermésben: „Abban dicsőíttetik meg az én mennyei Atyám, ha sok gyümölcsöt teremtek”. Mert a gyümölcs Isten munkája, ezt Ő cselekszi bennünk, ez Isten dicsőségére van. Pál plántál, Apollós öntöz, de Isten adja a növekedést! (1Kor 3,6) A venyige önmagában semmi, csak a szőlőtővel közösségben teremhet gyümölcsöt, és ez Isten dicsőségére van.

v Ha egy ember megtér, az Isten műve, bárkit használt eszközül. Ha valaki újra odaszánja magát, új életet kezd, ez Isten csodálatos műve, csoda! Az Úré legyen e dicsőség!

n De ha a gyümölcsözésben nem, akkor az ítéletben dicsőül meg az Ő neve. Ott majd megtudják, hogy Ő az Úr, aki dicsőségét másnak nem adja. Egyiptom és Babilon, velük együtt Izrael meglátja majd, hogy egyedül Istené lehet a dicsőség.

n Imádkozzunk: Uram, segíts megismernem rendeltetésemet, célomat a földön! Kérlek, tisztíts meg engem, metszőkésed hadd vágjon mélyen belém, ha szükséges, csak tégy termővé engem! Akkor is, ha fáj, tisztíts meg, és minden gyümölcse életemnek legyen a Te dicsőségedre!

Istent kereső bálványimádók - Ez 14:1-11

Istent kereső bálványimádók

Ez 14:1-11

Spurgeonról van feljegyezve, hogy mikor a szószék lépcsőin ment felfele, magában gyakran így imádkozott: „Hiszek Szentlélekben, hiszek a Szentlélekben”!... Nekem is a Szentlélek erejére, munkájára van szükségem, hogy hirdethessem Istennek teljes akaratát.

Ilyen kemény üzenetnél, mint a mostani, nem elég a mi erőnk... ha nem hinném, hogy Isten ezt is meg tudja értetni velünk, eredményessé és hasznossá teheti, akkor nem fognék neki prédikálni.

Jaj, nehogy leperegjen rólunk, és érzéketlenek maradjunk az Úr szavára! Jusson el az élő és ható ige oda, ahova kell, változtassa meg azt, amit kell. Ehhez csakugyan Isten ereje szükséges, a Szentlélek ereje... Én hiszek Szentlélekben!

A kérdés most így szól felénk: mi hogyan járulunk Isten elé? Hogyan jövünk megkérdezni az Urat? A vasárnapra azt mondjuk: ünnepnap. Felvesszük az ünnepi ruhát, eljövünk az Úr házába, ünnepi ebédet készítünk, és aznap ünnepi módra cselekszünk mindent. Azonban nemcsak vasárnap kell az Úrnak szolgálni! Hogyan állunk a hétköznapokkal? Már a múlt vasárnap vizsgáltuk, hogy vajon nincs-e álkegyesség a szívünkben: egy vasárnapi kegyességünk, valamilyen álarcunk, amit hétköznapokra levetünk, és mást mutatunk be... Majd, következő vasárnap újra feltesszük, hadd lássák milyen istenfélők vagyunk, milyen imádkozók, milyen kegyesek, milyen hívők... De ugyanez hétköznap, otthon, a konyhában, a szobában, a munkahelyen, vagy utcán másképp mutatkozik meg?! Hogyan állunk mi ezzel a kérdéssel?

Istent kereső bálványimádókról szól az ige, akik Isten színe elé járultak, hogy Őt megkérdezzék, az Ő akaratát tudakozzák, de képmutatással, hazugsággal, önigazolással, nem igaz szívvel jöttek Isten elé.

Nekünk is keresnünk kell az Urat - mondja Ézsaiás 55?6-7: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van”. Ezt idézni szinte kívülről tudjuk már. De tudjuk-e a folytatást is? „Hagyja el a bűnös az ő útjait, bűnös férfiú gondolatait, és akkor könyörül rajta az Úr”. Hagyja el a bűnt, változtassa meg az életét! Jöjjön keresni az Urat, amíg közel van, és amíg megtalálható, de megváltozott élettel! Az Úr megkeresésével egy időben változás is kell történjék az életében, másként nem jöhet az Úrral találkozni, nem válaszol néki az Úr.

Izrael vezetői úgy vannak itt nevezve, hogy „Izrael vénei”, „elöljárói”, - leültek Ezékiel próféta elé. Először a képmutató vallásosságot látjuk, amit az Úr leleplez. Később, miután felfedte képmutatásukat, megmondja a megoldást is. Ezekről beszél hozzánk az ige.

I. A képmutató vallásosság

„Bálványaikkal a szívükben, vétkeik botránkozását orcáik elé állították.” Az új fordítás azt mondja „Bálványaikat szívükbe fogadták és azon jár az eszük, ami bűnbe viszi őket. Jönnek, hogy engem megkérdezzenek. Hát engedjem, hogy megkérdezzenek? - ezt mondja az Úr”. Íme, van, amikor ilyen képmutatással jön az ember Isten színe elé, és csodálkozik, hogy az Úr nem válaszol.

Több ige beszél arról, hogy az Úr nem válaszol az ilyen kérdésre. Az első Saulra vonatkozik, 1Sám 28-ból: „Sámuel pedig monda Saulnak - miután Saul az endori varázslóasszonnyal előidéztette Sámuelt a halottak közül -: Miért háborgattál, hogy felidéztettél engem? És felele Saul: Igen nagy szorultságban vagyok. A filiszteusok hadakoznak ellenem. Isten pedig eltávozott tőlem és nem felel már nékem sem próféták által, sem álomlátás által. Azért hívtalak téged, hogy megmondjad, mit kelljen cselekednem? És monda Sámuel: ugyan miért kérdezel engemet, ha az Úr eltávozott tőled és ellenségeddé lőn?” Azért nem válaszolt Saulnak az Isten, mert elhagyta Őt, szíve már nem volt őszinte Isten iránt. Ezt bizonyítja az is, hogy egy halottidézőhöz ment tanácsért...

Azt mondja a zsidókhoz írt levél 1. része: „miután szólott hajdan az Isten sok rendben és sokféleképpen a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk az Ő Fia által...” Aki Isten legnagyobb kijelentésére, Jézus Krisztusra nem hallgat, az hiába veszi a Bibliát, hogy önmagát igazolja vele, hogy alátámassza saját hitetlenségét, hazugságát, képmutatását bálványimádását... Isten nem fog válaszolni neki. Feldúlt lélekkel, bálványimádó szívvel hiába forgatja az ember a Bibliát, hiába fordul Istenhez, amíg nem lesz őszinte önmagához és embertársaihoz, Isten nem fog válaszolni neki.

A gazdag ember, aki a pokolban nyitotta fel szemeit, meglátta Ábrahámot távol, arra kérte őt, hogy küldje el Lázárt, hogy életben maradt öt testvére nehogy ugyanolyan sorsra jusson, mint ő. Szóljon hozzájuk Isten Lázár által! Ábrahám azt válaszolta, hogy nem lehet, mert van Mózesük és prófétájuk, ha azokra nem hallgatnak, Lázárra sem fognak hallgatni. Nincs más kijelentés számukra, mint amit Mózes és a próféták átadtak! Isten nem válaszol azoknak, akik Mózest és a prófétákat elutasítják.

Ezékiel idejében a nép vénei megkérdezték az Urat, de bálványaikat már a szívükbe fogadták. Nem csak szobájukban és szentélyükben volt ott a bálvány, hanem szívükbe fogadták már! Így járulni Isten elé, így imádkozni, könyörögni Hozzá, így keresni az Urat, hamis istentisztelet, hamis kegyesség!

Ézsaiás 58. részében így szól az Úr: „Kiálts teljes torokkal! Ne kíméld! Mint trombita, emeld fel hangodat és hirdesd népemnek bűneit és Jákób házának vétkeit. Holott ők engem minden nap keresnek és tudni kívánják útjaimat, mint oly nép, amely igazságot cselekedett és Isten törvényét el nem hagyta. Kérik tőlem az igazságnak ítéleteit, és Istennek elközelgését kívánják. Miért böjtölünk, és Te nem nézed, gyötörjük lelkünket, és Te nem tudod. Íme böjtölésetek napján kedvteléseteket űzitek, minden robotosaitokat szorongatjátok. Íme perrel és versengéssel böjtöltök, és sújtotok a gazságnak öklével. Nem úgy böjtöltök mostan, hogy meghallassék szavatok a magasságban! Hát ilyen a böjt, amelyet én kedvelek, és olyan a nap, amelyen az ember a lelkét gyötri?” Ez az üzenet is olyan embereknek szólt, akik képmutató vallásoskodással keresték az Urat. Talán imádkozva, talán hosszan böjtölve, talán áldozatot hozva, de szívükben bálványtisztelettel mentek a prófétához, mint Izrael vénei, Isten megkérdezésére... Isten azonban belelát a szívbe és látja, hogy hol van a baj.

Isten nem szereti az ilyen vallásosságot! Olyan emberek ezek, akik önigazolást kerestek. Ezékiel próféta támassza alá az ő előre elkészített véleményeiket, az Úrtól kapott üzenettel. Ugyanis Jeruzsálemből jöttek, a pusztulás előtt álló városból, ahol Jeremiás azt hirdette, hogy a város a káldeusok kezébe adatik, leromboltatik, és a maradék nép elvitetik Babilonba. Ezt nem hitték a nép vezetői. Hamar Ezékielhez szaladtak, lássuk csak Ezékiel mit mond? Gondolták magukban: Jeremiás ítéletet hirdet, de vajon Ezékiel alátámasztja-e? „Vajon cselekedni fog-e Isten minden Ő csodái szerint, hogy elhagyjon minket?” Az nem lehet! Ezékiel biztos minket fog igazolni! De jön az Úr és azt mondja: ne igazold őket! Hazugok, és bálvány van a szívükben! Nem járnak igaz úton!

Az Úr Jézushoz is közeledtek hasonló lelkületű emberek, kísértő kérdésekkel: „Szabad-e férfiúnak elbocsátani feleségét? Szabad-e a császárnak adót fizetni?” Az Úr megválaszolt nekik, de nem úgy, ahogy gondolták: felfedte bűnös jellemüket. Isten az ilyen kérdésekre nem a kegyességük szerint, hanem bűneik, bálványimádásuk szerint válaszol. „Én, az Úr felelek meg annak énmagam által, bálványaiknak sokasága miatt.” Isten bűneik szerint fogja kimondani az ítéletet.

Isten nagyon jól ismeri a mi jellemünket, azt is, ami a szívünkben van. Amikor otthon imádkozunk, Bibliát olvasunk, vagy énekelünk, szolgálunk, adakozunk, mikor a társunkkal beszélünk, szeretetünket mutatjuk, amikor alázatoskodunk, mindent jól lát az Úr, és nézi a szívünket. A szívünk szerint megállapítja, hogy igazi, vagy nem igazi az amit teszünk.

Jeroboám Ahija prófétához küldte feleségét, hogy beteg gyermekének jövője felől érdeklődjön. De másnak tette magát, nem akarta, hogy felismerjék. A prófétát és Istent azonban nem lehetett becsapni. „Jöjj be, Jeroboám felesége; miért tetteted magadat másnak? Én te hozzád kemény követséggel küldettem” - mondja neki Ahija. „Ezt mondja az Úr, Izraelnek Istene: ...íme én veszedelmet hozok a Jeroboám házára, és kiirtom Jeroboámnak még az ebét is...” (1Kir 14:6. 10.) Micsoda kemény beszéd! Nem ezt várta Jeroboám felesége. Azt várta, a gyermek meggyógyul, a trón örököse lesz! De Isten nem hagyja magát megcsúfoltatni. Isten nem kívánsága szerint válaszolt néki, hanem bűnei szerint, bálványainak sokasága szerint.

A farizeusok álkegyességét sem igazolta az Úr. „Jaj néktek képmutató farizeusok és írástudók!” - mondja Mt 23-ban. Ítéletet mond reájuk, pedig jó cselekedeteik elismerését várták! Azért, mert Isten nem szereti a képmutató, önigazoló és valójában Istent gyalázó vallásosságot!

Jaj, nem szeretném, ha a mi kegyességünk, istentiszteletünk mögött az önzésünk, szeretetlenségünk, bálványimádásunk húzódna meg! Isten belelát a szívbe, és tudja, hogy mit miért teszünk, és annak megfelelően igazol vagy elítél. Semmit sem lehet előle eltitkolni. Embereket megcsalhatunk, de Istent nem! Milyen a mi istentiszteletünk?

II. A megoldás

Mindezeket hallva, ha most felfedezünk önmagunkban valami ilyesmit, fel kell tennünk a kérdést: hol van a megoldás?

Milyen jó, hogy az ige épp erre válaszol. Az Úr megmondja ezeknek az embereknek is mit kell cselekedniük: „Ez okáért mondjad Izrael házának: Ezt mondja az Úr Isten: Térjetek meg, és forduljatok el bálványaitoktól, és minden utálatosságtoktól fordítsátok el orcátokat.” Ha megállapítottuk a diagnózist, most következik a gyógyszer.

„Térjetek meg” - mondja. A megtérés kétrészes: forduljatok el a ti bálványaitoktól, és forduljatok oda Istenhez! Fordítsatok hátat a réginek, a múltnak, az istentelenségnek, a bálványimádásnak, és szánjátok oda magatokat Istennek! Ismerjétek fel, valljátok meg, hagyjátok el, forduljatok el bűneitektől! Ez az első lépés. Aztán fordulj oda, szánd oda, add oda magad Istennek. Ez a másik lépés.

„Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad” - mondja Jakab apostol. „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, szenteljétek meg szíveiteket, ti kétszínűek. Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.” (Jak 4,6-10) Íme, itt van a megoldás. Önvizsgálatot tartani, elhagyni a bűnt, vállalni a bűnbánatot, szakítani a bűnnel és odafordulni Istenhez! Ezt kellett volna tegyék Ezékiel látogatói is. Ez az, amit nekünk tennünk kell most!

Mit kíván az Úr? Mikeás próféta válaszol: „Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeresd az irgalmasságot, alázatosan járj a te Isteneddel.” (Mik 6,8) Először: igazságot cselekedjél, vagyis igaz legyen az imádságod, a szereteted, a szolgálatod, az áldozatod, minden tevékenységed. Aztán: szeresd az irgalmasságot, vagyis gondolj arra, hogy Isten kegyelmes volt hozzád, a szerint bánj te is embertársaiddal! Végül: alázatosan járj az Úr előtt. Másképp nem várhatod el, hogy Isten válaszoljon imádságodra!

„Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van”. Tanuljuk meg e felhívás folytatását is: „Hagyja el a bűnös az ő útját, bűnös férfiú gondolatait, és akkor könyörül rajta az Úr.” (Ézs 55,6-7)

Vegyük komolyan e mostani felhívást! Ha Isten Igéje elítélt minket, akkor alázattal álljunk az Úr elé: „Könyörülj rajtam Uram, hogy most megtérhessek, elfordulhassak bálványaimtól, odafordulhassak Tehozzád! Odaszánom magam néked, hogy a Te színed előtt élhessek és szolgálhassak minden nap igazi istentisztelettel, igazi odaszánással.”

Két közmondás cáfolata - Ez 12:21-28

Két közmondás cáfolata

Ez 12:21-28

A Kébár folyó melletti hallgatóság, akiknek Ezékiel prédikál, nem sokkal különbözött a mai igehallgatóktól. Úgy tűnik, ezek az emberek olyanok voltak, mint mi vagyunk. Ahogy Istennek Igéje mellőzve van ma, mellőzve volt akkor is. De ahogy hangzott Istennek beszéde akkor, hangzik ma is.

Miről is van szó, ebben az Igében? Arról, hogy Ezékiel prédikált, prófétált, meghirdette Jeruzsálem pusztulását. Az előbbi versekből ezt olvassuk: „Szólj a föld népének: Ezt mondja az Úr Isten Jeruzsálem lakóiról, Izrael földjéről: kenyerüket félelemmel eszik és vizüket ájulással isszák, hogy pusztaságra vetkőzzék földje bőségéből minden lakói álnoksága miatt. És a lakott városok elpusztulnak s a föld pusztaság lesz és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr” (19-20. v.). Ebben az időben voltak már, akik a fogságba kerültek, akiket már elhurcoltak a babilóniaiak, de Jeruzsálemet még nem rombolták le. Ezékiel prófétál: ha meg nem tértek, ez fog következni, ez van benne Isten tervében, ez lesz a büntetés, ami ítéletként jön majd. Nos, ekkor megszólal Izrael népe, és azt mondja, hogy „a napok csak haladnak, haladnak, és semmivé lesz minden látás”. Még talán Ezékiel sem gondolja komolyan. Mai napra lefordítva: Ezékiel mind kiálthatott „Farkas, farkas!” – már nem ijedt meg senki, nem vette komolyan senki. Ő mind mondta, hirdette, felszólított, sírt, jeleket, különféle szimbólumokat mutatott be, prédikált és prófétált! És a reakció? „A napok csak haladnak - és semmivé lesz minden, amit mond” – vélték Ezékiel hallgatói. Nem igaz abból egy szó sem.

Mások pedig azt mondták: Lehet, hogy igaz; valószínű, hogy bekövetkezhet, de „a látás amelyet ez lát, sok napra való, és messze időkre prófétál ő”. Nem kell sietni. Nem olyan komoly a helyzet. Van idő. Ráérünk.

Két alapvető hiba van itt. Két szólásmondás, két közmondás van előttünk, ami mellett szeretnék megállni, hogy két alapvető bajra rávilágíthassak. Az egyik közmondás az Úr szerint a 22. versben van: „Embernek fia Micsoda közmondástok van nektek Izrael földjén hogy azt mondják: a napok csak haladnak, ám  semmivé lesz minden látás?” – Ez a nép hitetlenségét mutatja. A másik a 27. versben így szól: „A látás amelyet ez lát, sok napra való, és messze időkre prófétál ő”. – Itt a halogatás bűnéről van szó. Ez a másik baj. Vegyük ezt a két közmondást, úgy, ahogy az igében következnek.

I.

„A napok csak haladnak, ám semmivé lesz minden látás”. Az első a hitetlenség bűne.

Ezek az emberek elhallgatták a próféciákat, de nem vették komolyan. Jeremiás próféta könyvében, a 36. részben olvasunk ilyesmit: „Nem rettentek meg, sem ruhájukat nem szaggatták meg a király és valamennyi szolgája, akik hallják vala mind e szokat”. Pedig ez kellett volna, hogy legyen a természetes következménye annak, amit hallottak. Amikor kiáltott Ezékiel, beszélt ítéletről, pusztulásról, hogy „a városok pusztasággá lesznek”; „kenyerüket félelemmel eszik”, mert nem lesz; „vizüket ájulással isszák”, mert az is kifogy, – a nép között szólásmondás születik: a napok egyre telnek, és semmivé lesz minden látás.

Ma vajon hogy viszonyulnak az emberek Isten igéjéhez? Ha Isten a mi közmondásainkat, szólásmondásainkat említené itt, vajon mit sorolna fel? Azt mondaná: Némelyek azt mondják: „Ez a keresztyénség nagyon maradi már. A Jézusról szóló történet egy legenda. A pap prédikál, prédikál, de ő se veszi komolyan”.  Vajon milyen mondásra kellene utalnia Istennek, ami a mi szívünkből fakad, ami a hitetlenségünket mutatja?

Itt sem arról van szó, hogy nem hallgatták meg a prédikációt, bántalmazták volna Ezékielt, vagy nem tisztelték volna eléggé... Tisztelték ők Ezékielt, mint profétát, meg is hallgatták, amit mond, csak éppen nem hittek benne! Elhallgatták a prédikációt, de nem maradt semmi hatása, senki nem vette komolyan.

Arról van itt szó, Isten azt akarja mondani, hogy ezeknek az embereknek az imádsága lehet, hogy jó, de a közmondásuk rossz. Amit vasárnap csinálnak, az nagyon szép, nagyon jó, elfogadható, – de ami hétköznap történik, a köz-mondások, a köz-cselekedetek rosszak. Szokott az ember ilyen különbséget tenni: hogyan él vasárnap, és hogyan él hétköznap. Hogyan él akkor, ha az emberek látják, és hogyan él, ha nem látják. De Isten látja! Ha mi két mércével próbálunk mérni, erre Isten azt mondja, hogy ez hitetlenség, és képmutatás. Te magad sem veszed komolyan! Mert ha hiszed, hogy lesz ítélet, ha hiszed, hogy van Isten, ha hiszed, hogy a Biblia igaz, ha hiszed, hogy Jézus igazat mondott, akkor nem ilyen volna az életed!

A napok csak haladnak – ez valami. A prófécia pedig semmivé lesz – az semmi. A hitetlenséget bizonyítja az a felfogás, hogy amit megfog az ember a kezével, az valami, – amit nem lát, nem foghatja meg, az semmi. Némelyeknek ilyen mondásuk van: Itt a mennyország a földön! Mások pedig, amíg szájukkal Istenről, Bibliáról, mennyországról, hitről, örökéletről beszélnek, addig a gyakorlati életük azt mutatja, hogy ideragadtak a földhöz, nagyon is anyagiasak, fösvények, zsugoriak, pénzsóvárgók.

A helyzet az, hogy ha én nem tudom adni Istennek az egész életemet, önmagamat, mindenemet, teljesen, Istennek a rész nem kell. Félig odaadni magamat nem lehet. Két úrnak szolgálni nem lehet. A földi gondolkozás, az anyagiasság, testi életvitel a hitetlenségre vezethető vissza.

Naámánt lehetne említeni, aki meggyógyult, és egész kíséretével visszatért Elizeushoz. Ott bizonyságot tesz, hogy „most már tudom, hogy nincsen az egész földön Isten, csak Izraelben”. Viszont a beszédet úgy folytatja, hogy „ezért most vedd el kérlek ez ajándékot, amit hoztam”. Ehelyett azt kellett volna mondja, hogy, mivel nincs az egész földön más Isten, csak Izraelben, ezért, ennek az Istennek most átadom magam. Nemcsak a vagyonom egy részét, hanem magamat. Aztán azt kéri, hogy engedjék meg neki, hogy földet vigyen Izraelből, hogy Szíriában azon áldozhasson. De „ha én meghajlok a Rimmon templomában, azt bocsássa meg nekem az Úr”. Előre kéri a bocsánatot arra a bűnre, amit majd szándékszik elkövetni. Előre betervezi, hogy ő egy megalkuvó életet fog élni. Megfogja osztani magát: szolgál Istennek is, de meghajlik Rimmon templomában is, – de ez utóbbit bocsássa meg az Úr. „Én nem tudom magam egészen átadni. Én elmondom, hogy nincsen Isten csak Izraelben, de nem veszem ezt komolyan”.

 Komolyan vesszük-e mi a Bibliának üzenetét? Hisszük-e, hogy ami itt meg van írva, az igaz, tévedhetetlen, és be fog teljesedni? Vagy ezekhez hasonló szólásmondásaink vannak, amit nem lehet alátámasztani az Igével, nincs bibliai alapja? Izraelnél a hitetlenség volt az egyik alapvető hiba, mert Ezékiel prédikált, de ők ezt nem vették komolyan. Erre az Úr azt mondja: Nem hagyom tovább! Meg fogják látni, hogy beteljesedik minden igém! „Mert nem lesz többé hiábavaló látás és hízelgő jövendölgetés Izrael házának. Mert én szólok, az Úr, s amely szót szólok, meglesz, nem halad tovább, megcselekszem, ezt mondja az Úr Isten” (24-25. v.). Isten nem hagyhatja, hogy az Ő üzenetével csúfot űzzenek, vagy az hatástalanul semmivé legyen!

II.

A másik alapvető hiba, a második közmondás háttere, a 27. versben van: „A látás, amelyet ez lát, sok napra való, és messze időkre prófétál ő”.  Ez a halogatás bűne.

Vagyis: lehet, hogy igaz, de maaaajd!..., ki tudja milyen messze lesz az... Ez az ember igazat mond, de az messze időkre szól, nem érjük mi azt meg, nem fogjuk mi azt meglátni... Ráérünk. Elhitték, hogy Ezékiel látott valamit, és hogy az a látás igaz, csakhogy messze van. Nem kell most foglalkozni vele, mert nem mostanra szól. Úgy ahogy ma szoktak beszélni örökéletről, mennyországról, üdvösségről messze időkre szól: lehet, hogy igaz, lehet, hogy beteljesedik, de nem kell most azzal foglalkozni. Éljünk mind a két lábunkkal a földön

Ez a felfogás, hogy „ráérünk”, „van idő”, ez nem új keletű. A halogatás egy régi kísértés, egy régi bűn. Én nem tudhatom, hogy ki mióta halogatja a megtérését. Döntenie kellett volna már, és még mindig nem döntött. Szakítani kellett volna a bűneivel, és még nem szakított. Halogatja megtenni a lépést. De a halogatás nagyon veszélyes, mert megkeményít. Ha valaki halogatja a megtérést, az igének cselekvését, az üzenet komolyan vételét, akkor megkeményedhet a szíve. Utána cselekedne már, de nem tudja, szívébe nem fér bele az igemag, nem ver gyökeret már. „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket” - mondja a zsidókhoz írt levél 3. részének 15. verse. Ma „Nem halad tovább semmi én beszédem; amit szólok, az a szó meglészen, ezt mondja az Úr Isten” (28. v.).

Ne mondd azt, hogy „majd ha nyugdíjba megyek”, „majd ha ez vagy az bekövetkezik”, „majd ha több időm lesz”! Ne tervezd messzire! Itt a kellemetes idő! Ha valamit megértettél Isten igéjéből, Ő elvárja, hogy komolyan vedd és ültesd a gyakorlatba. Se hitetlenség, se halogatás ne gátoljon téged! A hitetlenség és a halogatás bűne miatt jött Izrael népére a veszedelem.

Nagyon szeretném, ha Isten igéje mindennapi kenyerünk lenne, és naponta úgy olvasnánk, mint Istennek beszédét, ami beteljesedik az utolsó pontig, az utolsó jótáig. Minden szót, minden ígéretet komolyan vehetsz, ráépítheted az életedet. Persze, hogy ez megváltoztatja a gondolkozásodat, másképp fogod látni a világot, a kapcsolataidat, a jövődet, – de épp ezt akarja az Úr, hogy „változz el a te elmédnek megújulása által”! Hogy „szakaszd el magad e gonosz nemzetségtől”, hogy „ne szabd magadat e világhoz”! Hogy végre komolyan vedd Isten Igéjét, „ne légy hitetlen, hanem hívő!” Hogy végre „ne csak hallgatója, hanem megtartója” legyél az igének!