Imádság és futás - 1Kir 18:41-46

Imádság és futás

1Kir 18:41-46

I. Az imádság iskolája – 41-42. v.

Az ige nem említi, hogy Illés imádkozott volna, de a testhelyzete egyértelműen erre utal. Illés nagyon komolyan imádkozott! Példája most az imádságról ad nekünk az tanítást: az imádság iskolája ez.

Láthatjuk a próféta megalázkodását. A bátor Baál-romboló próféta (21-40. v.) itt Isten elé járul, könyörögve (42. v.). Az, aki eddig parancsolt, folyton felszólító módban beszélt, most alázatosan könyörög az Úr előtt, keresve az Úr jóakaratát. Az imádság a legmegalázóbb cselekedet.

Persze, Illés már megszokta ezt. A 17-18 részben ismételten le van nullázva az Úr nagy prófétája, és ki van szolgáltatva az imádságnak. Imádkozik életért (17:20-21), tüzért (18:36-37), esőért (18:42), később meg a haláláért (19:2), de ez utóbbit az Úr nem teljesíti, mert annál valami jobbról gondoskodott.

Az Akhábbal való párbeszédből kitűnik, hogy Illés bizonyos abban, hogy eső következik. Persze, sehol egy felhő sem látszott: már három éve, továbbra is forrón és szárazon sütött a nap… De Illés tudta, hogy mi következik. Illésnek nem volt hatalma egyet sem megvalósítani a csodák közül. Ő nem volt szuperman. Ő csak a tehetetlenségét tudta megvallani, és az Úr elé vinni imádságban…

És ezt megteheti bármelyik hívő ember! „Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Illyés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kérte, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megteremte az ő gyümölcsét.” (Jak 5:16b-18). Isten viszi véghez a csodát, de elvárja, hogy az Ő szolgái imádkozzanak érte. Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése… (Jak 5:16) „Szüntelen imádkozzatok!” (1Thessz 5:17)

Az imádság Isten ígéreteire támaszkodik. Illésnek van egy általános bizalma abban, hogy Isten esőt ad a föld színére. Ez az általános bizalom a Salamon imádságára támaszkodott, amit a templom felavatásakor mondott Salamon, amelyben megemlíti, hogy „Mikor berekesztetik az ég, és nem lesz eső, mert ellened vétkeztek; és imádkoznak e helyen, és vallást tesznek a te nevedről, és megtérnek az ő bűnökből, mert te szorongatod őket: Te hallgasd meg őket a mennyekből, és légy kegyelmes a te szolgáidnak és az Izráelnek, a te népednek vétke iránt, tanítsd meg őket a jó útra, amelyen járjanak; és adj esőt a te földedre, amelyet örökségül adtál a te népednek.” (1Kir 8:35-36)

Ez általános bizalom mellett viszont volt Istennek egy sajátos ígérete is. Ezzel keződik a 18. rész: „És történt sok idő múltán, a harmadik esztendőben, az Úrnak beszéde Illéshez, mondván: Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak, és esőt adok a föld színére.” (1Kir 18:1) Illés tudta, hogy az eső az Isten ígéreteinek a beteljesedése lesz. Úgy is mondhatjuk, hogy Illés imádsága az ígéret beteljesedését sürgette.

Ezt általánosítva elmondhatjuk, hogy Isten jónak látja, hogy az övéi imádkozzanak az ígéretek teljesüléséért, mindazért, ami Isten akaratával összhangban van. Persze, Isten ígéretei igazak és ámenek, de azok megvalósulása a szentek imádságától is függ! „Így szól az Úr Isten: Még arra nézve is kérni hagyom magamat Izráel házának, hogy cselekedjem ővelük: Megsokasítom őket, mint a nyájat, emberekkel…” (Ez 36:37-38) A nép megsokasodását Isten megígérte még Ábrahámnak, de itt mágsem hiába van említve, hogy „kérni hagyom magamat”. Isten örül annak, ha válaszolhat az imádságainkra úgy, hogy azzal valóra váltja ígéreteit.

Ezért szoktuk idézni istentiszteleteink végén a Biblia utolsó előtti igeversét, az ígéretet és az imádságot: „Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!” (Jel 22:20) Megvan az ígéret, hogy „teljes lesz a föld az Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják” (Ézs 11:9), mégis, az Úr Jézus arra tanított, hogy így imádkozzunk: „jöjjön el a Te országod” (Mt 6:11). Isten kijelenti az Ő akaratát, kihirdeti az Ő ígéreteteit. Viszont annak megvalósulásához eszközül használja a szentek imádságát. „Ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, a melyeket kértünk őtőle.” (1Jn 5:14-15) Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2:4). Isten akarata a megszentelődésünk (1Thessz 4:3). Legyünk hálásak, mert ez is Isten akarata (1Tim 5:18). „Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát.” (1Pt 2:15)

Mindez értéket ad és felmagasztalja az imádságainkat. Nagy megtiszteltetés az, hogy imáinkra Isten válaszul valóra váltja ígéreteit!

II. Az imádság titka – 43-45a. v.

Az Illés imádságában és a kapott válaszban egy titkot találunk: az imádság titkát. Egy feszültség található a beszámolóban. Mikor Illés a szolgát elküldi, hogy nézzen a tenger felé, az visszajön, és azt mondja, hogy nincsen abszolút semmi… Hogyhogy nincs semmi? Hát eredj vissza hétszer! És hetedik alkalommal jelenti, hogy egy tenyérnyi kis felhő emelkedik fel a tengerből (43-44. v.). Erre Illés üzeni, hogy a király siessen, mert megkéslelheti az eső!

Kármel hegyen az imádságra azonnali válaszként jött a tűz (38. v.). Itt azonban nincs azonnali válasz. Illésnek újra meg újra le kell borulnia és imádkoznia kell. Hétszer is meg kell ismételnie ugyanazt a kérést! Sőt, a 19:4-ben az Úr egyerűen elutasítja Illés kérését. Vajon miért van ez így? A válasz: nem tudjuk. Isten útjai ilyenek. Együtt kell élnünk ezzel a titokkal. Isten úgy látja jónak, hogy az ő szolgái ki legyenek kiszolgáltatva az Ő kegyelmének. Illés pedig jól érzi magát ott, az Isten kegyelmében. Elég neki az Ő kegyelme (2Kor 12:9).

„Monda pedig nékik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni” (Lk 18:1). „Az imádságban állhatatosak legyetek, vígyázván abban háláadással” (Kol 4:2). A kitartó imádság Isten elvárása az Ő szolgái felé.

Az eső életet jelentett a földnek, népnek, állatoknak, eledelt az éhezőknek, füvet az állatoknak. A szárazság a bűn következménye volt (5Móz 11:16-17. 28:23-24. 3Móz 26:19-20). Az eső pedig Isten helyreállító áldását jelzi. A tűz rendkívüli bizonyítéka volt Istennek, az eső pedig a mindennpi, rutinszerű bizonyítéka. Mindkettőre szükség van, és mindkettőt Isten adja (Zsolt 65:9-13).

III. Illés futása: hihetetlen kegyelem – 45b-46. v.

A 45. vers második felétől mintha egy külön epizód következne. Először szembe van állítva a király és a próféta: a király eszik és iszik, míg a próféta imádkozik (42. v.), majd Akháb szekérre ül és elvágtat Jezréel felé, míg Illés próféta gyalog fut, és még Akháb előtt odaérkezik (45b-46. v.).

Nem csak arról van szó, hogy a király a szekérrel valamilyen szerpentinen kellett alászálljon  a hegyről, míg a próféta gyalogosan vehette az utat toronyiránt. Mégcsak arról sem, hogy Illés jó fizikai erőben volt, hogy így tudott futni. Hanem inkább arról van szó, hogy „volt az Úr keze Illésen, és felövezve az ő derekát, még Akháb előtt futott el Jezréel felé.” (46. v.) Ez a 27 km futás így vált lehetővé.

Mit kapott Akháb ebben a részben? Isten létezésének bizonyítékát (1-40. v.), Isten áldásának helyreállását (41-45a), és Isten meghívásának kiterjesztését (45b-46. v.). Felvetődik a kérdés, hogy mit jelent az Illés futása Akháb előtt? Mert ha az Úr keze volt Illésen, akkor bizonyára üzenni akart valamit ezzel a furcsa versenyfutással, és ez az üzenet mindenekelőtt Akhábnak szólt. A két személyt most tisztségük alapján kell látnunk. A királyról és a prófétáról van szó. Isten egy ajánlatot, egy elvárást, egy döntést tárt Akháb elé.

Illés Akháb előtt fut, mint egy szolga. A próféta nem ellensége a királynak. Ők ketten együtt kell munkálkodjanak. Ahelyett, hogy ellenséget látna Illésben, tekintheti őt szolgájának és társának abban a reformban, amit véghez kell vinni. Az, hogy Illés előtte fut, azt is mutatja, hogy a királynak követnie kell. Ez lenne a megfelelő rend az országban: a király követi a prófétát. A prófétai ige mutatja az utat a királynak, amit követhet. Épp ez az elvárása Istennek Akháb felé: nem működhet autokratikus módon, hanem alá kell vetnie magát az isteni kijelentésnek. A királyi hatalomnak keresnie kell a prófétai útmutatást! Akhábnak döntenie kell. Nemcsak a kétfelé sántikáló népnek kell választania (21. 39. v.), hanem a királynak is. A királyt, aki a bálványoltárt felállította (16:31-34), aki engedte, hogy felesége lemészárolja az Úr prófétáit (18:4), aki lerombolta az Úr oltárait (19:10. 14.), aki haragot táplált az Úr szolgái ellen (18:10. 17), Isten most meghívja a megtérésre. Micsoda hihetetlen kegyelem! A kegyelem mindig ilyen. Erre a kegyelemre kell Akhábnak válaszolnia minél hamarabb. Mert nemsokára az ördög hálószobájában lesz. Sajnos, ahogy a következő részekből kitűnik, Akháb elutasította a felkínált kegyelmet.

Legyünk az imádság emberei! Legyünk olyan szolgái Istennek, akik által Isten valóra válthatja ígéreteit! És ne tegyük hiábavalóvá az Isten kegyelmét!

„De az Úr Józseffel volt” - 1Móz 39:1-6. 21-23.

„De az Úr Józseffel volt”

1Móz 39:1-6. (19-) 21-23.

n  Magára hagyott ember volt, akiről testvérei lemondtak. „De” az Úr… Sokan nem voltak Józseffel, hanem inkább ellene. Pótifár, a pohárnok… Otthon az apja kedvence volt – itt rabszolgából fogoly lesz.

v  Egyszer fenn, egyszer lenn…

v  Ézs 43:2 – „Mikor vizen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged.”

n  „Hol Isten, ott szükség nincsen.”

I. Ezért küldetése van

n  Isten védelmét élvezi.

n  Nem pusztíthatták el, amíg küldetését be nem fejezi.

n  Senki sem bírhatott vele, amíg az Úr vele volt.

v  Testvérei, Pótifárné, rabszolgasors, börtönsors.

n  Lásd: Illés. Péter. Pál.

II. Ezért áldást közvetít

n  Bárhol jár, áldássá lesz.

n  Rabszolgapiacról egy idegen házba… bálványok közé… kiszolgáltatásban…

v  Dolgozik. Végzi a munkáját, teljesítve kötelességét.

v  Felfigyelnek rá.

v  Ugyanez megismétlődik a börtönben is.

n  Isten tette őt áldássá!

v  Észrevették rajta, hogy adatott neki valami, ami többé teszi másnál.

III. Ezért felülről való bölcsessége van

n  Isten vezeti. Kijelentéseket kap. Titkokat tud meg. Álmokat magyaráz. Nem ő, hanem Isten!

v  Akiben Isten Lelke van, az ilyen: 1Kor 2:9-10 – „⁹ Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek. ¹⁰ Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.”

v  Mt 11:25-26 – „Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. ²⁶ Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.”

v  Jak 2:17-18 – „¹⁷ A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató. ¹⁸ Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, akik békességen munkálkodnak.”

IV. Ezért kibírja a próbákat

n  Teherbíró. Nem roppan bele.

n  Tud várni – anélkül, hogy ideges lett volna.

v  Nem aggódik – nem képzeli el a veszélyt.

v  Zsolt 56: 3 (4) – „Mikor félnem kellene is, én bízom te benned.”

n  Nem kellett nyugtatókat szednie. Nem félt. HA félt is, bízott. Isten vele volt.

v  Az Istennek békessége ez, amely minden értelmet felülhalad – Fil 4:8.

v  Próbák mellett a kísértéseket is kibírja: Pótifárné csábítását… Ő Isten ellen nem akar vétkezni.

n  Vállalni tudja az igazságtalan szenvedést is.

V. Ezért meg tud bocsátani

n  „De az Úr vele volt!” – Sokan voltak ellene, és azoknak meg kellett bocsátania.

v  Nem bosszút forralt! Pedig nemcsak testvérei ellen, de Potifárné elleni intézkedhetett volna, miután hatalomra került.

v  Mindehhez is Isten adta az erőt.

Befejezés:

n  Fil 2:15-16 – „¹⁵ Hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon, ¹⁶ Életnek beszédét tartván elébük...”

Szenteltessék meg a Te neved! - Mt 6:9b

„Szenteltessék meg a Te neved!”

Mt 6:9b

Az Úrtól tanult imádság bevezető mondatából megérthettük azt, hogy Jézus Krisztus felhatalmazott bennünket arra, hogy Atyánknak szólítsuk Istent. A három nagy dolog, amit a bevezetés tartalmazott az volt, hogy Isten Atya, mégpedig a mi Atyánk, Aki egészen más, mint mi vagyunk, mivel Ő a mennyekben van. Ezek után megérkeztünk az első kéréshez, melynél most időzni fogunk: „Szenteltessék meg a Te neved!”

Az Úrtól tanult imádság Istennel kezdődik és Vele végződik. Közte két csoportba sorolhatjuk a kéréseket: a Te-kérések és a Mi-kérések csoportjába. A Te-kérésekben Isten neve, országa és akarata a lényeg, melyek azzal zárulnak, hogy „mint a mennyben, úgy a földön is.” E záró mondat vonatkoztatható mindhárom kérésre. Vagyis: szenteltessék meg a Te neved, mint a mennyben, úgy a földön is! Jöjjön el a Te országod, mint a mennyben, úgy a földön is! Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!

Az első három kérés után következik a mi kenyerünk, a mi bűneink, a mi kísértéseink és a mi rabságunk, melyek Isten iránti dicsőítéssel és magasztalással zárulnak. A legfontosabb kérések azonban az elején vannak, melyek között a legelső Isten nevének megszentelését kéri. Látnunk kell, Isten nevét, aminek meg kell szenteltetnie, másodszor, tudnunk kell mit jelent megszentelni azt, és harmadszor, hogy e megszenteltetés hogyan történik.

I. Kezdjük tehát Isten nevével, aminek meg kell szenteltetnie.

Valahol már említettem, hogy az Ószövetségben a név magát a személyt jelentette, és sok esetben tükrözte is annak a személynek jellemét. Amikor tehát Isten nevének megszenteléséről szólunk, akkor tudnunk kell, hogy ez Isten személyének megszentelését jelenti.

Mózes megkérdezte az Urat, mi az Ő neve, hogy elmondhassa az izraelitáknak ki küldte őt hozzájuk. Az a név, amit akkor Isten Mózesnek mondott, az Ő természetére utalt. Az Úr neve, a Jahve, a lenni igéből származik. Isten Az, Aki Van, Aki ott van. Ő a Vagyok, az állandó létező, az örök jelenlévő, Aki cselekszik, Aki Úr. Ennek az Úrnak kell megszenteltetnie általunk. Mózesnek később így szólt: ”Eredj mond meg Izrael fiainak, hogy én vagyok az Úr, - vagyis Jahve. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint a Mindenható Isten - vagyis Él Sáddáj - de az én Úr - vagyis Jahve nevemen - nem voltam előttük ismeretes.” (2Móz 6,2-3). Mintha azt mondta volna: kijelentem nektek magam, és így valamivel többet tudhattok meg rólam, mint amennyit Ábrahám, Izsák vagy Jákob megtudhatott. Én vagyok a Vagyok.

János evangéliuma 17. részében Jézus így imádkozik: „Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt... Megjelentettem a Te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál...” Amikor Jézus arról beszél, hogy megjelentette Isten nevét az embereknek, ezzel azt mondta, hogy kijelentette nekünk magát Istent, az Atyát, mivel Isten neve Isten személyét jelenti, Neki kell megszenteltetnie általunk.

Volt, amikor a tanítványainak azt mondta az Úr, hogy bármit kérnek az Ő nevében, megadja azt az Ő mennyei Atyja. (Jn 14,13) Miért? Azért, mert Jézus nevében kérni valamit azt jelenti, mintha maga Jézus kérné azt az Atyától. Ha egy kisgyermekkel üzenetet küldenél valakinek, melyben a nevedben kérnél valamit, akkor valójában nem az a fontos, hogy az üzenetet ki adja át, hanem az, hogy kinek a nevében van a kérés! Mert a neved mögött ott áll a személyed, tekintélyed, hatalmad, te magad, aki a kérést küldöd. Így jelenti Isten neve Őt magát, amikor az ároni áldásban azt mondja, hogy tegyék az Ő nevét Izrael fiaira, hogy megáldhassa őket. (4Móz 6,27)

Nos, ennek fényében kell értenünk ez első kérést is az Úrtól tanult imádságból: Szenteltessék meg a Te neved - vagyis szenteltessék meg maga Isten, az Ő személye. Dicsőíteni Isten nevét azt jelenti, dicsőíteni magát Istent. Ez nagy dolog. Az Úrtól tanult imádság első kérésében Isten mélységesen nagy, alapvetően fontos üdvtervéről van szó. Isten olyan népet kívánt készíteni magának, melyben Isten neve megszenteltetik, amely mértékletesen, igazán és szentül él a jelenvaló világon. (Tit 2,12)

II. Lássuk továbbá, mit jelent megszentelni Isten nevét.

Ehhez fel kell tárnunk először azokat a dolgokat, ahogyan szentségtelenné teszik Isten nevét. Vannak akik megszentségtelenítik Isten nevét, aztán vannak, akik semmit sem tesznek, sem nem gyalázzák őt, de sem nem szentelik meg Őt. És vannak, akik komolyan gondolják az Úrtól tanult imádság első kérését, és megszentelik Isten nevét.

Isten nevének megszentségtelenítése között mindenekelőtt a szóhasználatunkat kell említenünk. Sokszor Isten nevének kiejtésével szentségtelenítjük és gyalázzuk azt. Ugyanis manapság nagyon hamar kiejtik, könnyelműen ajkukra veszik Isten nevét. Szeretném, ha mindannyian, akik az Úrtól tanult imádságot imádkozzuk, leszoknánk erről. Ne mondjuk úton-útfélen azt, hogy „jaj Istenem!” Csodálkozásunkat se fejezzük ki Isten nevének említésével. Az ilyen kifejezéseknek semmi helyük nincs. Ezzel megszentségtelenítjük Isten nevét, éppen úgy, mintha átok vagy szitok mondásakor használnánk azt. Az is Isten nevének gyalázata, ha jelzőként, minősítésként használják azt. Sajnos, olyanok is vannak, akik mágiában, jóslásban, egyéb okkult dolgokban használják szentségtelenül Isten nevét. Ti közöttetek ilyen ne legyen - mondja az igéje. (5Móz 13,5) Legtöbbször azonban azzal tesszük közönségessé, szentségtelenné Isten nevét, hogy nem törődünk vele, nem vesszük figyelembe, nem tiszteljük kellőképpen. Ezt teszik legtöbben. Ők azok, akik tisztességes életet élnek,  nyelvükre is vigyáznak, szépen beszélnek, nem káromkodnak, nem gyalázzák Őt, - de nem is szentelik meg Isten nevét, egyáltalán nem törődnek vele. Az ilyenek a Miatyánkot első kérésénél el fognak akadni, melyben épp azt kérjük, hogy „szenteltessék meg a Te neved”.

Régtől fogva az volt Isten terve az emberrel, hogy szent legyen, melyben az Ő neve megszenteltetik. A szentség, mint fogalom, jelen volt a pogány népeknél is. Azt jelentette, hogy más, különböző. Például, a nap, mivel különbözik a többi égitestektől, sokak számára szent volt. Hasonlóképpen, egy folyó vagy hegy, jelenség vagy tárgy, mivel különbözött a többiektől, szentnek tekintették. A szentség erkölcsi jelentését a Biblia vezette be. Már az Ószövetségben, a szentség nemcsak különbözőséget, nemcsak másságot jelentett, hanem erkölcsi tisztaságot is, tökéletességet, bűnnélküliséget. Ez az, amire az Úrtól tanult imádság első kérése utal: megszentelni Isten nevét úgy lehet, ha szakítunk a bűnnel, és lelki, erkölcsi tisztaságban szolgálunk az Úrnak. „Szenteltessék meg a Te neved” - vagyis beszédemben, cselekedeteimben, indulataimban, gondolataimban, mindenemben olyan szent életet élek, hogy az tülközi Isten szentségét. Az Ő neve megszenteltetik a mennyben: ugyanúgy kell megszenteltetnie itt a földön is, népének szent magaviselete által.

III. Végül látnunk kell azt, is, hogy mindez hogyan történik.

Isten az, aki végzi ezt a munkát, aki megszentel minket, ahogy az Ő neve megszenteltessék általunk.

A műveltető igeforma, hogy „szenteltessék meg”, arra utal, hogy a szentelést nem mi magunk végezzük, hanem általunk valaki más. A műveltetés alanya a Bibliában gyakran maga Isten. Az aki Isten nevének megszentelését végzi bennünk vagy általunk, az maga Isten. Ez úgy van, mint amikor a gyermekek játszanak a tükörrel a napfényben. A tűző nap fényét a tükörrel oda fordítják, hogy valakinek a kezére, vagy arcára világítson. Nem a tükörben van a világosság, a fény: az csak visszaveri, tükrözi a fényt. Éppen így, nem mibennünk van a szentség. Vagy ha van, az is Istentől árad belénk, Tőle ered. Isten neve úgy szenteltetik meg, ha tőle szentséget kapunk és megfelelő szögben, viszonyban állunk Vele szemben, hogy sugározhassuk a Tőle kapott szentséget mások felé. Jézus Krisztus mondta: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16), vagyis, hogy Isten neve legyen megszentelve, legyen dicsőítve általatok. Máshelyen viszont épp az ellenkezőjét mondja rólunk az ige, azt, hogy „miattunk káromoltatik az Ő neve a pogányok között.” (Róm 2,24) Isten neve tehát vagy megszenteltetik, vagy megszentségteleníttetik általunk, az által amit teszünk, vagy az által akik vagyunk.

Gondoljunk most Mózesre, akinek Isten azt parancsolta, hogy szóljon a kősziklának, és víz fog fakadni belőle. Ehelyett, Mózes kiállt a nép elé, és azt mondta: „Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” Majd botjával kétszer is megsújtotta a sziklát! Valószínű azért, mert első ütésre nem történt semmi... Ezek után az Úr azt mondta Mózesnek, hogy ezért a bűnödért, nem mehetsz be az ígéret földjére. De mi volt Mózes bűne? Az, hogy nem szentelte meg, nem dicsőítette meg az Úr nevét Izrael fiai előtt. (4Móz 20,12) Önmagának tulajdonított valamit, ami nem volt az övé. Nem a botja, varázsszava vagy ereje fakasztotta a vizet, hanem Isten. Mózesnek eszközzé kellett volna válnia Isten nevének megszentelésében, tükörré, mely visszatükrözi a fényt. Ehelyett, elgyötörve egy lázadó, rakoncátlan néptől, félretéve közismert szelídségét, meggondolatlanul szólt, és nem Istennek, hanem önmagának adta a dicsőséget, ami miatt nem mehetett be Kánaánba.

Ha festményt árvereznek, valaki maga előtt tartja azt, hogy bemutassa a vevőknek. Neki sorban osztogatják a parancsokat, hogy forduljon jobbra, forduljon balra, előre is, hátra is, miközben önmaga eltűnik a kép háta mögött. Senki sem kíváncsi arra, hogy ő kicsoda. Hiszen mindenki a képet akarja látni! Így van ez a keresztyénekkel is: ha őket nézik, mindjárt a szerzőjére lesznek kíváncsiak. „Hogy dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!” Ha nem tudjuk a dicsőséget Istennek adni, akkor nem szenteltjük meg az Ő nevét, más szóval, eltulajdonítjuk azt, ami az Ő kizárólagos tulajdona.

Nádáb és Abihu esete után (3Móz 10,3) Mózes így szólt Áronnak: „Ez az, amit szólott az Úr: „Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem és az egész nép előtt megdicsőíttetnem.” Isten megengedte azoknak, akik őt Atyának szólíthatják, hogy közel valókká legyenek. „Ti, kik egykor távolvalók voltatok - mondja az ige - közel valókká lettetek a Krisztus vére által” (Ef 2,13).

Már ez első kérésben nyilvánvalóvá lesz, hogy amikor Istenért imádkozunk, akkor önmagunk ellen imádkozunk. Amikor azt mondom, hogy „szenteltessék meg a Te neved”, ezzel azt is mondom, hogy „Uram, nem nékünk, nem nékünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget” (Zsolt 115,1) Aki pedig önmagának akar dicsőséget szerezni, az nem gondolja komolyan az Úrtól tanult imádságot. Isten nevének megszentelése úgy történik, hogy én mind lejjebb és lejjebb szállok, mind kisebb leszek, miközben Ő növekszik és naggyá válik bennem. Mivel közel valóvá lettem, bennem kell megszenteltessék az Ő neve. „Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” (Jn 3,30)

Jézus parancsa szerint így kell imádkoznunk. Ő maga azt is elmondta, főpapi imádságában, hogy ez hogyan történik. Így imádkozott: „Szenteld meg őket a Te igazságoddal” és „Én őérettük odaszentelem magam, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban.” (Jn 17,17. 19.) Vagyis, Isten neve akkor szenteltetik meg általunk, ha mi is szentek vagyunk. Ha a tükör tiszta és megfelelő szögben áll a fényforrással, akkor tükrözheti vissza a fényt. „Szentek legyetek, mert én szent vagyok, ezt mondja az Úr!” (3Móz 11,44. 1Pt 1,16.) Hogyan lehetek szent? Úgy, ha Isten igéjét, igazságát szívünkben őrizzük, és Jézus áldozata, odaszentelése érvényes reánk személyesen. Ahhoz tehát, hogy az Ő nevét megszentelhessük környezetünkben és földi életünkben, szükséges, hogy átformáljon, és Krisztus arcképe kiábrázolódjék bennünk.

A vetés és aratás törvénye - Gal 6:7-8

A vetés és aratás törvénye

Gal 6:7-8

„Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, az aratandja is.  Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.”

n Ez az ige az igehirdetők iránti bánásmódra vonatkozik, a tagok részéről, vagyis a lelkipásztorok anyagi támogatásáról. A 6. és 7. igevers között ilyen kapcsolat van: „Aki az Igéből taníttatik, közölje minden javát tanítójával. Ne tévelyegjetek; Isten nem csúfoltatik meg: mert amit vet az ember, azt fogja aratni is.”

n Vannak, akik bőkezűen hozzájárultak az igehirdetők fenntartásához, és ez, mint a jó magvetés, bőséges aratást fog hozni. Akik szűkösen adtak, azok keveset is keveset nyertek vissza.

v  A lelkimunkások értékeléséről az Igének határozott üzenete van. Az elmarasztaló megjegyzések sok keserűséget okozhatnak, a családjáról, a fizetéséről, szolgálatáról, összehasonlítgatások másokkal, - és a kritizálások idején való hallgatás…

n A kijelentés viszont szélesebb jelentéssel bír, és egy általános alapelvet rögzít: „Amit vet az ember, azt fogja aratni is”. A jelenlegi életünktől örökkévaló sorsunk függ. Lelki befektetéseink következménye az utolsó aratáskor, az ítéletkor nyilvánul majd meg.

n Szó van arról, hogy (1) Istennel nem lehet csúfolkodni: „Ne tévelyegjetek; Isten nem csúfoltatik meg”; (2) a vetés meghatározza az aratást: „Amit vet az ember, azt aratja is”; (3) a rossz vetés rossz aratást von maga után: „Aki vet a testnek, a testből arat veszedelmet”; (4) a jó vetés jó aratást eredményez: „Aki vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.

I. Istennel nem lehet csúfolkodni: „Ne tévelyegjetek; Isten nem csúfoltatik meg”

n Istennel való csúfolkodás az, amikor valaki úgy gondolja, hogy nem lesz ítélet, élhet, ahogy akar.

v  Hogy nem számít, milyen tisztességes vagy aljas jellemmel bír valaki, úgyis mindenki egy helyre jut… Istennel való csúfolkodás az, amikor valaki semmibe veszi az örökéletről szóló örömhírt.

n Az is csúfolkodás az Istennel, ha valaki úgy véli, hogy egy üres hitvallás, megtérés nélkül, elégséges az üdvösségre.

v  Ha valaki azt képzeli a formális imádság és emberileg elfogadható életvitel kielégíti Isten igényeit. Pedig Isten szentsége nem a bukott ember mércéit alkalmazza. Isten nem egy kicsit akar belőled, hanem a lelkedet, testedet, elmédet, erődet, egész életedet! A gazdag ifjú vallásossága nem elegendő Isten kielégítésére.

n Azok is csúfolkodnak Istennel, akik eljárnak az imaházba, rendszeresen adakoznak, és azt hiszik, ennyi minden, amit Isten kér tőlük.

v  A képmutató vallásosság csak súlyosbítja a bűnt. Isten nem fogadja el a szív-nélküli áldozatot, az üres szövegedet, énekben vagy imádságban. Isten nem elégszik meg külső vallási formaságokkal és szertartásokkal.

n Ha úgy gondolja valaki, hogy a halála óráján elégséges lesz Istenhez fordulni, az Istennel való csúfolkodást jelent. Istennel nem szabad játszani. Ő nem csúfoltatik meg.

II. A vetés meghatározza az aratást: „Amit vet az ember, azt aratja is.”

n Ezt igazolja a természet is: amit az ember elvet, bizonyosan azt fogja aratni egy napon. Hiába vár búzatermést valaki, ha konkolyt vetett a földjébe.

v  a földműves felszántja a földet;

v  elveti a magot;

v  gyomlálja, gondozza a vetést;

v  learatja, miután beérett, kévékbe rakja, keresztekbe;

v  kicsépeli a magot;

v  lisztté őrli a magot…

n De a lusta ember hiába várja az aratást: ha aludt, amikor dolgoznia kellett volna. Ki mint vet, úgy arat.

v  A bűnben élő embernek még a szervezete is megbetegszik. A szerencsejátékos anyagilag tönkremegy. A részeges májára előbb-utóbb hatni fog a méreg, amit fogyaszt.

v  A gonosz és irigykedő embert megöli a saját rosszindulata. Fél egyedül maradni mert bántja a lelkiismerete.

n Isten megítéli a cselekedeteket, a szavakat, még a gondolatokat is!

v  Az aratás többek között az utolsó ítélet jelképe: „¹⁴ És láttam, és íme, volt egy fehér felhő; és a felhőn ült valaki, hasonló az embernek Fiához, a fején arany korona, és a kezében éles sarló. ¹⁵ És más angyal jött ki a templomból, nagy szóval kiáltva annak, aki a felhőn ült: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt. ¹⁶ Bocsátotta azért, aki a felhőn ült az ő sarlóját a földre; és learattatott a föld.” (Jel 14:14-16)

v  „¹² Akinek szóró lapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3:12)

n A folytamat lehet, hogy kegyetlennek tűnik, de a végcélja a bő termés, 30-60-100 annyi, annak megtisztítása, a tiszta gabona.

III. A rossz vetés rossz aratást von maga után: „Aki vet a testnek, a testből arat veszedelmet”

n Először is, számít a vetőmag. Amíg nem történt újjászületés, csak vad, testi magot tudsz vetni ebben az életben.

v  Krisztus „az ő gabonáját csűrbe takarítja; a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel”

n Számít annak a magnak a gondozása: növekedtél-e? Gyümölcsözöl-e?

v  „A test” alatt romlott emberi természetünket kell érteni, amelynek bűnei az 5:19-ben van felsorolva. „A test cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, amiképpen ezelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek.”

n Ezeket a bűnüket négy kategóriába sorolhatjuk:

v  (1) Az érzékiség bűnei: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság és bujálkodás.

v  (2) A bálványimádás bűnei: a bálványimádás és varázslás. Ez a második parancsnak a megrontását jelenti: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben, a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed iziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.”  Ebbe beletartozik az imádatban való meghajlás is egy oltár vagy feszület előtt, vagy szentképek és ereklyék előtt… De bálványunk lehet saját magunk, vagy szeretteink bálványozása is, a halottkultusz, spiritualizmus, és horoszkóp – ezek nem fogják „örökölni Isten országát”.

v  (3) Az indulatosság bűnei: „ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok”, mindaz, ami nincs összhangban a krisztusi szeretettel. A veszekedő lelkület, a gyűlölet és irigység, a rágalmazás, mások befeketítése – vetés a testnek.

v  (4) A mértéktelenség bűnei: „részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók”. Aki így vet, „a testből arat veszedelmet”, romlottságot és halált!

n Egy napon Isten így szól: arasd! arasd! És aratnod kell, amit vetettél! „Amit vet az ember, azt aratja is.”

IV. A jó vetés jó aratást eredményez: „Aki vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.

n Elképzelem, hogy valaki azt kérdezi: mi ez? Cselekedetek általi üdvösséget hirdetnek itt? Nemde arról beszél az evangélium, hogy az üdvösség teljesen kegyelemből van, a Jézusban való hit által?

v  De igen. Azonban mégis igaz, hogy a jó vetés jó aratást hoz. „aki vet a Léleknek, a lélekből arat örök életet.”

n A testnek való vetés a régi bukott természet szerinti élet.

n A léleknek való vetés a megtért és megigazult, újjászületett ember élete.

v  „Léleknek vetni” azt jelenti, hogy más erők működnek benned. Aki a Léleknek vet, az Isten Lelke által van vezetve és irányítva, a megszentelődés útján.

n A Lélek ingyen adatik mindazoknak, akik keresik az Ő segítségét: „mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik!”

n A Léleknek való vetés más módon történik. Gal 5:22 bemutatja a Lélek gyümölcsét: „szeretet, öröm, békesség, türelem, szelídség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség”.

n „Aki vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.” – „Aki hisz a Fiúban, örök élete van.”

Ábrahám hitpróbája - 1Móz 22:1-14

Ábrahám hitpróbája

1Móz 22:1-14

n Ezt az eseményt Ábrahám legnagyobb hitélményeként tartják számon. Ez hitéletének a csúcsa. Jellemző módon, erre a csúcsra éppen egy rettenetes megpróbáltatás során jutott el. Nem a nyugalomban, az ígéret beteljesedésekor, amikor Isten áldása körülvette, amikor jól ment minden, – hanem akkor, amikor Isten a legnagyobb áldozatot kívánta tőle!

n Így kezdődik: „És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Áb­rahámot!” (1. v.) Fontos megfigyelni, hogy „ezeknek utána”, miknek utána? Ábrahám élete nem mondható nyugalmas, zavartalan, sima és napfényes életnek! Sok küzdelem, külső és belső nehézségek, megpróbáltatások színezték eddig is. Mióta elindult, sok bajon, nehézségen kellett átmennie.

n El kellett szakadnia régi hazájától.

n Ott kellett hagynia otthonát, rokonságát és elindulni egy teljesen ismeretlen jövendő felé, azt sem tudván, hol fog majd kikötni.

n Megérkezve egy teljesen idegen, pogány környezetbe, egy rettentő éhín­ség elől továbbmenekül Egyiptomba. Ott bajba jut. Feleségét elszakítják tőle, majd megszégyenülten, pirulva, mint egy erkölcsi hajótörött tér vissza a csak ígéretben bírt földre.

n Újabb harcok, küzdelmek következnek, saját szívével és pogány fejedelmekkel, saját feleségével és Hágártól született fiával.

n Soha nincs meg­állás, mindig újabb akadályok tornyosulnak, melyekkel meg kell küzdenie.

n Egyetlen egyszer sem olvassuk róla, hogy panaszkodott volna, hogy a kedvét veszítette volna, hogy megbánta volna, hogy Istennek adta át sorsa irányítását.

n Isten gyereket ígér neki, – de ő már 80 éves, felesége meddő…

n Végül 100 éves korára beteljesedett a régen várt ígéret, megszületett Izsák.

n Aztán Izmáelt kellett elker­getnie a háztól.

n Nem derűs öregkor következik, hanem: „És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, a melyet mondandók néked.” (22:1-2) Mindezek után egy minden eddigit föl­ülmúló, nagy megpróbáltatás következik!

n Nem azért íratta meg Isten Szentlelke a Bibliában, hogy elcsodálkozzunk raj­ta: Ó, de borzasztó, Ó, de csodálatos hite van ennek az embernek, hogy ezt mind kibírta és végigharcolta. Milyen kitűnő ember lehetett! Hanem azért, hogy meg­mutassa nekünk, ilyen az a keskeny út, amelyikről Isten azt mondja, hogy ez az örök életre vezet.

n Ilyen az a bizonyos keskeny út, amelyről Jézus azt mondja, hogy az életre visz!

n Ez a sok baj és küzdelem a bizonysága annak, hogy mennyire kézbe vette Isten, formálja, alakítja, törődik vele, különös mértékben gondja van rá!

n Hát így bánik Isten az Ő legkedvesebb gyermekeivel? Igen így!

n Ne legyünk túl érzékenyek, ne sokalljuk a terheket!

n Csen­des alázattal mondjuk, amit Ábrahám: ímhol vagyok Uram!

n Mennél előbbre halad valaki a hit útján, annál súlyosabb próbáknak van kitéve!

n Az öregkatona is többet bír el, mint az újonc.

n A legdrágábbat kéri: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el … és áldozd meg …” (2.)

n „Most már tudom, hogy istenfélő vagy és nem ked­vezel a te fiadnak, a te egyetlenednek én érettem!” (12. vers) A szívét tette próbára az Úr.

n A legmegtisztelőbb helyzet, ha maga az Úr próbál meg. Másféle próba is van: a Sátán is megpróbálhat valakit, a külső körülmények is eredményezhetnek próbákat, bűneink, engedetlenségünk sokféle következménye is nehéz próbák elé állíthatnak…

n Ilyen próbák alatt derül ki, mennyi bizal­matlanság, önzés, kishitűség, félelem, képmutatás van bent a szívünk fenekén.

n A Példabeszédek könyvében mondja Isten „Adjad fiam a te szívedet nékem!” (23:26) Tehát nem azt mondja, hogy add nekem a fejedet, az érzelmedet, a tehetségedet, a pénzedet, hanem a szívedet. Az a teljes odaadás, amikor a szívét adja valaki az Úrnak.

n „Mindenem az Úrnak adom…” Hith. „Vedd a … te egyetlenegyedet, akit szeretsz … és áldozd meg…” (22:2)

n Isten a bizonyságát kéri annak, hogy igaz-e a szeretetünk Őiránta. Tudjuk-e Őt szeretni akkor is, amikor áldozatot kér, és nemcsak akkor, amikor ad?

n Tedd föl az oltárra akit vagy amit szeretsz: az otthonodat, vagy a gyermekedet, vagy a boldogságodat, a dé­delgetett reménységedet, az egész szívedet. Ő maga, megmarad számodra a legfőbb Valóságnak.

n Ábrahám most is engedelmeskedett. Bizonyára nem könnyű szívvel és mo­solyogva.

n Sohasem próbál az Úr senkit erején felül. Lépés­ről lépésre adja meg mindig a szükséges erőt hozzá. „Boldog ember az, a ki a kísértésekben kitart.” (Jak 1:12).

n Mi már tudjuk, hogy volt egy másik hegy, a Golgota, ahová Atya és Fiú együtt mentek, nagy fájdalmas, véres áldozatot bemutatni a bűnért! Ott is a Fiú vitte azt a fát, amire azután felszögezték! Mit érezhetett az Atya?

n Az Atya hagyta! Nem oldozta le, maga adta saját Fiát a halálba! „A ki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta!” (Róma 8:32) Feláldozta Egyszülött Fiát a Golgotán. Értünk!   (J.S. után szabadon)